Új Szó, 1960. február (13. évfolyam, 31-59.szám)

1960-02-18 / 48. szám, csütörtök

Ernst Kirchneck-Freisslich: 2 A K A Csöndes utcán ősz anyóka csoszog. Sötét van. Gomolyfelhők takarják az eget. Apró cseppekben, sürün esik. Az öregasszony időnként tneg-megáll, mintha saját lépteitől félne. Apró, töpörödött és görnyedten tipeg, miközben szigorú madárarcát kendővel védi a szél ellen. „Hálaisten, már nem vagyok messze hazulról. Be jó, hogy véget ért ez a nap. Ma is hárman születtek, akárcsak tegnap." Köpenye átázott, ruhája, lélekmelegitője gyönge védelem a nyirkosság és hideg ellen. Az utolsó szülés nagyon kifárasztotta. Bizony, ha nem hív orvost, balul végződik a dolog. Szegény öreg már csak erőlködve emelgeti a lá- és csakhamar látja is a szembejövő árnyalakot. Átment a járda megvilágított, nedves, sikamlós felére. Halványan csillan az aszfalt. Egyre hangosabb a léptek kopogása. Es az anyó ráismer: - Walter! Ott áll az árnyalak előtte: sovány fiúcska. — Te vagy az, néni? — Hová mégy ilyen későn? Most látja csak az öregasszony, hogy a fiúcska kezében fehér festékes vödör és meszelő van. Walter húzódozva keresi a szavakat. - Nénikém, hiszen tudod ... Ez a ... Igen, az anyóka nagyon jól tudja, nyét, amely még meg sem száradt. „Walter már otthon van!" villant meg agyában, mikor a konyhában meglátta a vödröt. Benézett a kis kamrába, a fiú mélyen aludt. Gombolyaggá kuporodott testének az a része, melyet az anyó holnap kifizetni szándékozik, kikandikál a dunyha alól. Csöndesen bezárja az ajtót. Lélek sincs az utcán. Kísérője nem a legbeszédesebb. Már az ajtó nyitásakor feltűnt a mankós ember szomorú arca. Nyilvánvaló, régen nem mosolygott. Pedig nincs oka panaszra, sem zúgolódásra, más mankósok sokkal nehezebben járnak. Az anyókának kínos a hallgatás. Társalogni szeretne. — Remélem: leányka lesz, - töri meg a csöndet váratlanul a mankós. Mily gyakran hallja ezt az óhajt — s noha tudja, miért fakad fel, mégis mindig megkérdezi: — Miért akar leánykát? — Hátha megint háború lesz! bát. „Irtóztató volt az utolsó szülőanya ordítása...'." - Uralkodj magadon! - beszélt a lelkére anyja. — Munkára, keresetre alkalmatlan, de szülni van mersze! Szenvedj, tűrj hát! - A férj elment hazulról, nem bírta nézni felesége kínlódását. — Csak lányka szülessen! — suttogta, mikor kisurrant. - Nem akarok többé katonákat nevelni! Es valóban leányka született. Apró volt, alig két és fél kiló. „Az én Ottóm jóval nehezebb volt, majdnem négy," — emlékezik az anyóka és olyan görcsös fájdalom szorítja szívét, hogy csaknem megszűnik dobogni. Negyvenkettőben, igen, ezerkilenc száz negyvenkettőben kapta tőle az utolsó levelet. Azóta semmit... A fal mellett vánszorog; a járda sötétszürke sávja lassan megvilágosodik. Az öregasszony jelemeli fejét. A házak egyikén villanylámpa ég. A széjjelszóródó, szélesedő fénynyaláb reszket a sötétségben. Az asszony hirtelen megáll, léptek zaját hallotta A HUSZITA MOZGALOM EMLÉKEI (Egy kassai kiállításról) Érdekes és tanulságos ez a kiállítás a Kelet-Szlovákiai Múzeum rendezésében, amely anyagával nem csekély mértékben járul hozzá a huszitizmus lényegéről, kihatásairól és történelmi jelentőségeiről a múltban vallott, részben téves felfogások tisztázásához. A polgári történetírás ugyanis a huszita felkelésben és harcokban csupán vallási mozgalmat látott, amely a belföldi egyházi hierarchia és az egyházi központi fennhatóság: a pápai kúria ellen irányult, míg a történelmi materializmuson alapuló marxista történetszemlélet élesen és meggyőzően rámutat a mozgalom forradalmiszociális jellegére és a feudalizmus elleni élére. Az adott időszak történelmi eseményeinek emlékeiből rendezett kiállítás részben egykorú, részben későbbi művészi metszetekben, festményekben, tollrajzokban mutatja be a mozgalom szellemi elindítóját, magister Hus Jánost, majd a harcok vezéreit: Ján žižkát, Prokop Holýt, Ján Talafust, Petr Aksamitot. Kiállításra kerültek az unikumot jelentő kéziratok, nyomtatványok, így Aksamit Petrnek, a főparancsnoknak fegyverszünetet javasló levele Bardejov város tanácsához, Jiskra fővezérnek Kassa város tanácsához benyújtott számadása csapatainak elszállásásolásával kapcsolatos költségeiről az 1440. évben. Bibliofil ritkaság Hunyadi Mátyás magyar király krónikásának, Bonfininak „Regum Ungaricarum Decades Tres" című munkája, 1606. éri kiadásban. A kiállításon láthattuk a huszita harcok idejéből megőrzött fegyvereket is, a mellvérteket, páncélokat, buzogányokat, kelevézeket, primitív ágyúkat stb. Értékes az 1464-ből származó képeskönyv, valamint az a gazdag képsorozat is. amely körülbelül 20 művészi metszetben, festményben, karcolatban és tollralzban szemlélteti Szlovákia váralt, városait, vidékeit, amelyek tanúi voltak a husziták évtizedes harcának. H. L. J. Horník rajza. miért osont ki Walter hazulról. Hányszor látott már falak mentén lopakodó, óvatosan tovasuhanó fiúkat. Es hányszor hallotta a gyorsan menekülő gyermekek cipőinek kopogását elvegyülni a rendőrségi vasalt csizmák dübörgésével. — Menjünk haza, Walter! Tizennégyéves fiúknak nem való ilyen késő éjszaka csavarogni az utcákon. Autó süvített el mellettük, egy pillanatra a fényszórók éles fénye elöntötte az utcát. Walter gyorsan háta mögé rejtette a vödröt és a meszelöt. — Látod nénikém, milyen egyszerű a dolog?! Biztos lehetsz benne, hogy semmi bajom sem történik! - Hallgass! Takarodj haza! Szót kell fogadni. Némán és szomorúan ballag nénje mellett. „Éppen most kellett találkoznom vele! — bosszankodik Walter és Erichre gondol, az most hiába várja. Holnap reggel a munkába siető dolgozók üres falak mellett fognak elhaladni és meg sem állnak, hogy új feliratokat olvassanak... Nénje lehajtott fejjel vánszorog, nyilván gondolataiba mélyedt. Walter megáll, majd hátrafordul. „Meg kell lógnom, Erich vár," — határoz és mielőtt az anyó megszólalhatna, eltűnik a sötétségben. „Csak ne legyen kellemetlenségem a kölyök miatt." — töpreng az öreg és alig bírja már cipelni a kis műszeres táskát. Végre otthon van. „Ne főzzek egy csésze teát, míg Walter megjön? Hebehurgya fickó! Sapka, köpönyeg megint a szék támláján és az edény sincs a helyén!" A csöndes szobában csak az óra ketyeg. Szeretne kicsit a gondolataiba merülni, emlékeit szívesen felidézné, mielőtt a fáradtság lezárja szempilláit, de nem tudja a figyelmét összpontosítani. Bizony, Ottó fia sohasem tér viszsza. Hát igazán csak azért segít az anyáknak fiúgyermekeik megszülésénél, hogy majd legszebb korukban elpusztuljanak a háborúban? Vagy így pótolja saját súlyos veszteségét? Hisz rendszerint ő veszi először kezébe azt a csöpp síró-rívó életet!... Nem a ház kapuja csukódott be? Csak hamarosan megjönne Walter! Miért nem fogta kézen! Holnap megbünteti. Szégyellheti magát: ilyen gondot okozni az embernek! Az egyhangú óraketyegés csendjében hirtelen nagy zajjal megcsörren a csengő. Az anyó kibújik ágyából, gyapjúkendőt dob át a vállán és az ajtóhoz tipeg. Végre megjött! - Nem jönne át hozzánk? - kérdezi az előszoba küszöbe mögül egy mankós ember. Nagyon izgatott; látszik, hogy még sohasem hívott szülésznőt. - Első szülés? - Harmadik! - Várjon! Az öreg asszony újra felölti köpemondja a férfi. — Csak olvassa el lapjainkat, meglássa mire készülnek újra! — Majd kisebb szünet után hozzáteszi: — Manapság nem volna szabad gyermekeket szülni, különösen fiút... ágyútölteléknek. A leány még nem olyan baj, hadd segítsen a háztartásban! — Két fia van? - Csak egy maradt... - Manapság nem volna szabad gyermeket szülni. így mondta nem de? Nem óhajtotta ezt a gyermeket? — Feleségem akarta. Hadd nöjjön és fejlődjön a mi szemünk előtt is új élet... így mondta. Elhallgatott. Megérkeztek. A bába a kályhához lépett, meleg oldalára tapasztotta dermedt ujjait. Kísérője leült egy alacsony székre, mankóit megtámasztotta. Az ágyon felesége szenvedett, haja szétbomlott a párnán. A homloktáji fürtök izzadt csomóban arcához tapadtak. A bába a szülő anyához lép. Nem vár soká ... Egyre gyakrabban lepik meg a gyötrődő anyát a fájdalom hullámai. Férje közelébe jön és szeretettel becézgeti. — Jaj, csak fiú ne legyen! - tört ki a gyakran hallott óhaj az anyából. — Mit válaszoljon neki? Megsimogatja a fejét. Az asszony tekintete felderül, hogy azután újabb fájdalmas görcs rázza meg a testét. Nyaka megfeszül, arcába gyorsabban árad a vér. Es egyszer csak jajveszékeléssel telik meg a szoba. Talán bizony sohasem ér véget... Nem, véget ért... ... Ember született... Az anya elcsendesedett. Jajgatása, sírása elhalt. Az ágyból más, erélyes és diadalmas kiáltás harsan. Boldog tehetetlenségében mosolyog az anya, mintha nem lett volna rettenetes fájdalmától néhány perccel ezelőtt az őrültség határán. - Mi az? - Fiú - válaszol a férfi. Az anya arcán árnyék szalad vé9'9• A bába szedelőzködik. Nem, nem mehet így, nem mehet el a nélkül, hogy néhány barátságos szót ne mondjon. Odalép az ágyhoz: - Talán nem is olyan rossz ez. Míg felnő, megváltoznak az idők... és... Szép, bátorító szavakat ejt ki, azért kiérzódik hangjából, hogy benne is hiányzik — a bizonyosság. Odakint még esik, ám a felhők már szakadoznak és már elő-elő villan az új nap fénye. Egyszer csak figyelmét magára vonja a ház falán fehérlő új felirat: „Háború, nem adjuk neked életünket!" Az öregasszony megáll és nézi, nézi a betűket. — Ah, pajkos kölyök! Féktelenek! — suttogja, ám szavában az anya büszkesége cseng. Hiszen tudja, hogy helyesen cselekednek. Sípos Győző fordítása Emlé

kek idézése egy régi ház előtt JÓKAI MÓR születésének 135. évfordulója Az 1960-as év esemény- és emlék nap-kalendáriumában február 18-ára esik Jókai Mór sziiletésének 13S. év fordulója. Nem szokványos évforduló ez, a vele kapcsolatos évszám nem osztható maradék nélkül sem 50-nel, sem 100-zal. Es mégsem mehetünk el mellette hallgatagon, mert az ilyen csöndes évfordulón felújíthatók egy életpálya konkrét és ezért igen tanulságos részleteiből azok, amelyek a nagy centennáriumok ünnepélyességében nem kerülnek szóba, a sok retor ikus mondanivaló között valahogy elsikkadnak, elmondatlanok, említetlenek maradnak. Ha az 1830-as révkomáromi kalendárium nyomtatásának helyéről azt mondja, hogy E város magával méltán kérkedhetik, Vele régiségben kevés mérkőzhetik — a verselő nem sejthette, hogy 1830ban háromesztendős fiúcskaként él az „ezüstös" városban valaki, akinek bámulatos méretű és hatású írói tevékenységével ugyancsak kérkedhet a város, Komárom, melynek hü és gyengéd jóságú fia maradt az illető: Jókai Mór, akinek műveit 30 különböző nyelvre fordították le. Még nem volt 10 éves, amikor megható verset írt egy komáromi félkegyeiműről, aféle futóbolondról, akinek a kisfiú szerint jóságos „lelki orvosokra" volna szüksége. Jókainak egyik önéletrajzi írásában erről a szerencsétlenről azt olvassuk, hogy rajta mint "eszelősön mindig nevettek a komáromiak, amikor utcahosszat kiáltozta: Urak a papok! Pedig hát - teszi hozzá Jókai, — ha ezt mondta, nem is volt egészen bolond. Jókai Mórnak sokkal tartozunk, mert olvasótábora ma is tekintélyes, a legnépesebbek egyike. Abban a városban — a régi Pozsonyban — ahová kisdiákként 10 éves korában, 1835-ben mint cseregyermeket német szóra két évre elhozták, eltörölhetetlen és regényekbe is beleszőtt emlékek vésődtek tudatába (érdekes pozsonyi részletek találhatók a Mire megvénülünkben és a Szomorú napok-ban), s ezeket az élményeket a XIX. század hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes éveiben kiegészíthették a pozsonyi látogatások alkalmával szerzett benyomások. 1872-ben a belvárosi kerületben fellépett mint ellenzéki képviselőjelölt, németnyelvű program-beszédének szövege megvan nyomtatásban. 1879 májusában felolvasásra hívják meg városunkba és lelkes ünneplésben van része. 1886-ban prológust írt az akkor megnyílott új színházépület első előadására. 1894-ben, félszázados írói jubileumának évében, eljött megköszönni tiszteletbeli polgárrá történt megválasztását. Pozsonyi tartózkodására általában finom humorának keresetlensége áraszt derűs fényt. így visszaemlékezik arra, hogy míg Zsigmondy Vilmosból, aki Komáromba Jókaiékhoz került cseregyermeknek ugyanakkor, amikor Jókai Mórt családi körükbe fogadták Zsigmondyék, nagyhírű mérnök lett, aki mélyfúrásaival az ivóvízben szűkölködő Duna-Tisza közén pompás artézi kutakat nyitott, addig ő csak sekély tintatartók fenekéig tudta meríteni tollát. 1872-ben már említett pozsonyi programbeszédében azt fejtegette a jó polgároknak, hogy a kormányon lévő Deák-pártnak — és itt szó szerint idézzük a programbeszédet — ajánlatos volna szakítani az ultramontán, feudális és junker (földesúri) szövetségeseivel. Antiklerikális és antifeudális hang ez, a kívánt szakítást azonban a Deák-párt sem akkor, sem a balközépi ellenzékkel (ehhez tartozott Jókai) való fúzió után sem hajtotta végre, a kárhoztatott elemek bizony egészen 1919-ig nyeregben maradtak. 1879-es látogatása után Jókai egy cikkben beszámolt arról, hogy többek között elvitték a Palugyay-kastély (a mai Pražská utca elején) mögött lévő csodálatos pincékbe, amelyeket borkatakombáknak nevez. S itt ezután elvezették a szentélyig, melyben a tokaji borokat őrizték. Jó kálvinistaként a biblia szavaira emlékezve a szentély kapujánál belépés előtt le akarta vetni saruit, azonban mégsem tette meg, mert attól tartott, hogy a szentélyből kilépve nem lesz képes megtalálni őket. Ugyanezen 1879-es látogatás alkalmával ünnepi vacsorán Pisztory Mór professzor, jogász, Jókait mint költő-fejedelmet köszöntötte fel. Jókai megköszönte az üdvözlést és azt mondotta, hogy az irodalom köztársaság, ahol rang nem számít, csak a végzett munka. S ebben a köztársaságban fejedelmek nincsenek. * • • Mindezek a pozsonyi vonatkozások az embernek eszébe jutnak, amint ott áll a Szentháromság templom mögötti, régi nevén Szél utcában, a Pipa vendéglő szomszédságában lévő kétemeletes ház előtt. Ugyanígy állt mán a ház, amikor 1935-ben Jókai ide került a házban lakó Zsigmondyékhoz s innen járt az evangélikus líceumba, ahol pompás oktatásban volt része a nagy műveltségű Schrőer professzor keze alatt, akitől két év alatt tökéletesen megtanult németül és bizonyára nem maradt rá hatás nélkül Schrőernek kivételes klasszikus irodalmi és esztétikai műveltsége. Ebből az időből ismeri és örökíti njeg a Szomorú napokban szlovák líceumi diákok életét, akiknek létfenntartási küzdelméről és szorgalmáról megértő rokonszenvvel emlékezik meg. Ez a kis diák páratlan energiájú alkotóvá fejlődött idők folyamán. Elgondolkozva a kész, a világhírre szert tett Jókairól, két tulajdonságára szeretnénk utalni: alkotó munkájának lendületére és műveinek nyelvére. Jókait jellemzi a vívódás nélküli alkotó munka, valami csodálatos ösztönösség, amelyre rábízza magát. Csak leírni mindazt, ami tőle nyomtatásban megjelent, leírni sajátkezüleg, diktálás, írógép segítsége nélkül micsoda fizikai munkateljesítményt jelent. Nem dicsekvésképpen, hanem mint tényt említi Jókai, hogy ő délelőttönként könnyedén megírt egy nyomtatott ívet. Amilyen csodálatos gyorsasággal sorakoztak egymáshoz kéziratának gyöngybetűi, ugyanolyan gyorsan tájékozódott a jelenben, a múltban, közeli vagy távoli földeken végbemenő események felől. Képes volt újságban, folytatásokban közölt regényt úgy megírni, hogy közvetlenül az egyes számok megjelenése előtt írta meg a folytatásokat. Az ösztönösség elszoktatta Jókait az önkritikától, s ez a tény, úgy látszik, politikai magatartására is átterjedt. Mint politikusban bizonyára több lehetett volna az önkritika, miközben a 49-es forradalmárból a 67es kiegyezés helyeslőjévé formálódott. Irodalmi munkájában nem volt mindig szükség az önkritikára, azonban ott, ahol mégis szüksége adódott, nem alkalmazza, mert mint íróban is megvolt az a bizonyosság, amelyről Goethe Faustjában olvashatunk: Jó embernek jó utat sugalmas ösztöne mutat. Mi minden volt elraktározva agyában! Alkotás közben azonban vívódás nem gyötri. S micsoda áradó bőségű a nyelve, mintha annak a folyóvíznek soha ki nem fáradó özönlése és ritmusa járná át Jókai szellemi műhelyét, amelynek partján született, s amelynek habjaiban a komáromi sziget homokos partján mint kisdiák és fiatalember fürdött. Jókai felüdít keresetlen ötletességével s az olvasót varázsában tartja mondatainak bizonyos lágy szövődése, amely képzeletvilágunkat, tudatunkat úgy érinti, mint a testet valami pehelyszerű prém, vagy a bőrhöz simuló legfinomabb kasmír-szövet. Sehol semmi túltömöttség, vagy túltömörség a mondanivalók zsúfoltságát nem tűri kifejezésmódja. Vannak fogyatékosságai. De amint ő nem ismert fáradságot munka közben, olvasóját sem fárasztja ki. Ha politikai pályafutása, amiben felelős rajta kívül a kor is. amelyben élt, nem is szolgálhat nevelő például, abban a tekintetben példaszerű egész magatartása, hogy dekadenciát, kétségeskedést nem ismer, hanem derűvel és optimizmussal néz mindarra, amit az életben lát, amit alkot és amit alkotni tervez. SAS ANDOR Megjelent a Korunk legújabb száma A Korunk idei első számát Bolyai János nagy magyar matematikus emlékének szenteli s a többek között Éljen az értelem, A nem-euklidészi geometria filozófiai jelentősége. Szemelvények az Üdv-tanból, „A tér abszolút Igaz tudománya" és a szovjet kozmikus kutatás, a Bolyai-kultusz története és a Bolvai múzeum címmel közöl értékes cikket. ÜJ SZÖ 6 * 1960. február 18.