Új Szó, 1959. május (12. évfolyam, 119-149.szám)

1959-05-30 / 148. szám, szombat

Jubiláris évfolyam a Debreceni Nyári Egyetemen A debreceni Nyári Egyetem az idén rendezi 20. évfolyamát. Imeretes. hogy a Nyári Egyetem 1927ben alakult a debreceni egyetemen. Híre hamarosan eljutott a világ minden részébe, s munkájával bebizonyította, hogy létjogosultsága indokolt. A belföldi hallgatók mellett számos külföldi látogatta évről évre. az immár világhírnévre szert tett Nyári Egyetemet. A felszabadulás utáni években az egyetem ismét rendezett Nyári Egyetemet, azonban több éves kiesés következett be. Megújult erővel, még nagyobb ledülettel hívtuk azonban életre 1958-ban. 1959-től pedig már a három debreceni egyetem együttesen rendezi az újabb és újabb évfolyamokat. Ez lehetővé tette, hogy a Nyári Egyetem tartalmi profilja szélesedjék, más szaktudományok területéről ls meríthessünk előadásaink kiválogatásánál. Á Nyári Egyetem előadásai a magyar gazdasági, társadalmi, tudományos és művészeti élet fejlődését ismertetik. Hallgatói megismerik a Magyar Népköztársaság eredményeit. Előadásaink magyar és a világnyelveken hangzanak el. Az előadáskokon kívül nyelvtanfolyamokat indítunk magyar és külföldi hallgatók számára. A külföldiek magyar nyelvet tanulhatnak kezdő és haladó fokon, de tanulmányozhatják az orosz és a nyugati nyelveket is. A tanulmányi programot népdal- és táncórák egészítik ki. A tanulás mellett a Nyári Egyetem igen széles lehetőségeket bizto_: a felüdülésre. Egyetemünk az évszázados debreceni Nagyerdő közepén fekszik. Strand, csónakázótó, sportpálya szolgálja a testi felüdülést. A hallgatók hangversenyen, színházi bemutatón és filmelőadáson vehetnek részt. Igen széles kirándulási programot iktattunk be Magyarország megismerése céljából. A Hortobágy, Hajdúszoboszló, Miskolc, Tokaj, a Balaton, stb. szerepel a programban, A Nyári Egyetemen töltött 18 napot pedig egyhetes budapesti tartózkodás zárja le. Igen élénk külföldi érdeklődés kiséri propagandamunkánkat. Tömegesen érkeznek levelek a legkülönbözőbb országokból. Külön sikerként számolhatjuk el, hogy eddig már több mint 100 külföldi jelentkező küldte el jelentkezési lapját a Nyári Egyetem titkárságának. Mindent elkövetünk, hogy az Idei jubiláris évfolyamunk még nagyobb sikert arasson, s mind bel-, mind külföldi hallgatóink gazdag tapasztalatokkal és élményekkel térhessenek haza a Tiszántúli fővárosból. DR. KÁLMÁN BÉLA egyetemi tanár, a debreceni Nyári Egyetem igazgatója. Sas Andor: Virágpompa tavaszi réten (Astridnak — emlékül.) Ő, Terra Mater, drága Földanya! Csodálnak, akik megújulva látnak. Megértjük, hogy a régi nemzetek, Mint minden élet ős-elvét imádtak. Rögöd barnult, egyszínű mindenütt, Talán a rája tűző napsugártól, S a május íme rögeid mögül A gyepszőnyegre ezer színt varázsol. Szent Főnix-törvény ez a változás, Az újulásnak nincsen hossza-vége. Ember, míg élsz, ne rendüljön hited, Hogy rád is jut áldásos töredéke. Budmerice 1057. Áprilisi ceruzarajz Haladunk lassan a fasoron át, Örtálló fái levetni készülődnek A barna téli egyenruhát. A jegenyékben immár nedv kering S toronymagasra felszökik. Nyúlánk törzsük a szélben meg-megíng. Nedvkeringésből a szem mit se Iát És mégis tudod ezt? Mert csúcsukig duzzad most minden ág S szépen, szerényen zöldelni kezd. Budmerice, 1959. IV. 12. /Q zene kC assan is vnxn cíenkié Noha Kassán a városi művelődési otthonban még ma is tartanak a javítási munkák, — a művelődési otthon vezetősége nem hanyagolja el a kultúra ápolását. Arra törekednek, hogy az érdeklődők számára a nyár folyamán is változatos kulturális életet biztosítsanak. Mindenesetre szebb eredményük 'enne, ha épületük mindegyik helyisége rendelkezésükre állna. A javítási munkák azonban még eltartanak egy ideig. Igy korlátozott lehetőség mellett dolgoznak, eredményük azonban ennek ellenére is szép és elismerésre méltó. Jók a nyelvtanfolyamok, tevékenyen dolgoznak a különféle érdekcsoportok. Május 9-én bábszínházat létesítettek, amely rövidesen hivatásos állami színházzá alakul Az utóbbi napokban azonban nemcsak a művelődési otthon munkájában, hanem az egész város életében is fontos esemény a Zenei Tavasz. A helyi művelődési otthon a Kassai Zenei Tavaszt ez idén negyedszer rendezte meg. S amint, mindenütt, a zene Kassán is hódit. A negyedik Kassai Zenei Tavas? ugyanis ez idén minden eddiginél nagyobb tömeget vonz, ami beszédes bizonyítéka annak, hogy a zene ma már Kassán is mindenkié. De hallgassuk meg erről Ján Novotnýnak, a művelődési otthon igazgatójának és Peter Chladnýnak a véleményét: — Városunkban az idei Zenei Tavasznak minden eddiginél nagyobb sikere van. Az még egy évben sem fordult elő, hogy a jegyek minden előadásra elkeltek. Most nemcsak minden jegy jóelöre elkelt, de kevésnek Is bizonyult. Hogy ez mivel magyarázható, arra a művelődési otthon vezetői olyan választ adtak, hogy a nagy érdeklődést egyrészt a jó műsornak, másrészt az emberek fejlődő kulturális igényének, a komoly zene fokozódó népszerűségének köszönhető. Nem kis eredmény bizony, hogy az emberek sokasága ma már nemcsak a kabaré és más „könnyű műfaj", hanem a koncertek, a komoly zene iránt is érdeklődik. A IV. Kassai Zenei Tavasz áprillis 9-én kezdődött, s május 30-ig tart. A műsor keretében a kiváló hazai együtteseken és művészeken kívül szovjet, magyar, román, argentin és más nemzetiségű művészek lépnek fel. (b) ahétjfilmjei Hogyan nyeri meg a nevelő a vásott kölykök szivét — régóta kédvenc témája a filmgyártásnak. Az ifjúság nevelésének kérdését fejtegető filmek persze nem mindig hatásosak, gyakran megtörténik, hogy egy és ugyanazon elcsépelt témát > WnSBHgT ® w Wt fKwíiSp 7 ^ -ľ*

1 Jelenet a Fekete gyöngyök c. jugoszláv filmből. A javítótábor lakói a szomszédos apácakolotor éléskamrájának kifosztására készülnek alig különböző változatokban szinte sorozatgyártásban filmesítenek meg. Nemrégen sikerrel szerepelt moziainkban Makarenko megfilmesített regénye — Zászlók a bástyán. A szovjet neveléstudomány úttörőjének küzdelmes életét és munkáját ábrázolta — természetesen az idő töredékében — az átkos múlt örökségeként hátramaradt ifjúkori bűnözők jóra nevelésében, visszavezetésében a társadalom életébe. Az új típusú -nevelő arcélének kitűnő alapos megrajzolása volt e film fö erőssége. Ugyanezen az úton indult el T. Janics, a Fekete gyöngyök című jugoszláv film rendezője is. Mint a filmhez fűzött rövid kommentár ismerteti: a film, szereplői és történetének színhelye nem kitalált írói alkotás, hanem merő, s még hozzá szomorú — igazság. Janics filmtörténetének is a nevglő a központi alakja. Ifjúkorú, a javítótábor viszonyai közepette is mogzabolázhatatlan bűnözők új nevelőt kapnak, aki névtelenül, turistának öltözve érkezik meg. Még mielőtt felismernék, megnyeri jövőbeni védencei szívét. Persze, a nevelő és a növendékek közötti jóviszony nem alakul ki olyan simán. Sokáig tart a gyanú leküzdése, emellett gáncsoskodókkal kell megküzdenie, hogy megvédje nevelési módszereinek igazát a felsőbb hatóságok előtt. Több zavaró epizód akadályozza a nevelő munkáját, de a filmtörténet derűlátón fejeződik be. Szeverin Bijelics a főszerepben híven életre kelti egy eszményi nevelő alakját. Az ő Markója kisportolt, férfias termetű, fiataloknak imponáló alak, aki bele tudja élni magát a társadalom megtévedt fiataljainak lelkivilágába — s ezzel alapjában nyert ügye van. Alakja azonban mégsem hasonlíható Makarenko alakjához. Ez a filmtörténet körülményeiből adódik. Sem közvetlenül, sem közvetve nem mutatkozik a fennálló társadalmi viszonyok kihatása a nevelésre, mintha a fiatalkorú bűnözők nevelése a társadalomtól független ügy lenne. Hiányzik a filmből az eszmei vonal: az, hogy e fiúk jó útra terelése igazán csak a szocialista állam ügye. E fogyatékosságnak persze mélyebben gyökerező okai vannak. Három ún. filmmedailont is láttunk; Marvan, Burian és Píštek kiváló cseh színművészek életművének adózik hálával úgy, hogy több mint félszázados művészi pályájuk egyes kimagasló alkotásainak felelevenítésével bemutatja művészi arcélüket. A te dalod — Vagarsjan és Jerzinkjan rendezők műve bizonyos szempontból társadalmi-nevelő problémát vet fel. Az örmény filmstúdió alkotásának központi szereplője egy művész-énekes, akit sikerei anynyira megszédítenek, hogy emiatt zátonyra fut családi élete, boldogsága, A siker azonban mulandó. A film hősét is kiábrándító kudarc éri egyszer, ami arra a felismerésre készteti, hogy szerető hitvese oldalán a helye. Ez a történet gerince. Igazolja pártunk bölcs elvét, hogy az igazi, a néppel összeforrott művész nem tarhatja magát többre a társadalom többi tagjánál, nem tarhatja magát valamilyen rendkívüli jelenségnek, kiváltságos egyénnek. Átlagos alkotás, tartalmával, zenei betétjeivel szórakoztat, de nevel is. (L. L.) 1. ^lyan szép volt a lány, hogy ezt az írást nem kezdhetem sem a folyóval, sem az országúttal. A fény talán alkalmas témának mutatkoznék - ha több lett vplna belőle. De ebben a korahajnali órában az éjszaka már elment, a nappal pedig még nem jött meg. Az éjszaka nyomában hosszan húzódott fekete árnyéka és eltakarta az emberek apróka árnyékait, meg a körülöttük zsendülő világot, így hát még azok is beleestek az éjszakába, akiknek már megkezdődött a nappal. Az ébredő fény meg olyan zsenge volt, hogy pislogását is alig lehetett észrevenni. A lány a parton állt mezítláb és hófehéren. Körülötte nyughatatlanul villódzott a virradat enyhe rőt visszfénye, maga a nap még valahol messze a folyón és talán a hegyeken túl ébredezett. A piros villódzás megpihent a lány fekete haján, mint valami tűzszárnyú pillangó, hirtelen felrezzent és tovább röppent az országút felé, a dübörgő tehergépkocsik zöld ponyvájára, a vonuló katonák fáradt fejére, a háború verte kavargó porfellegre, amely évek során annyiszor szállt fel és ült el megint, de valahogy mindig itt volt. Egy-kettőre az egész vörösségbe burkolódzott, de ez a szín nem olyan volt, mint a tűz visszfénye, inkább a kandalló pirosságához hasonlított. Csak ekkor bukkant elő ,a ködből a mezítlábas fehér leányzó. Sóhajtva köszöntötte a csodaszép reggelt, s valahogy úgy érezte, mindig így kell, hogy legyen; az éjszaka és a nappal határán a folyóparton lányoknak kell állniuk, cipőjükkel a kezükben, hogy aztán eltűnjenek az erdőben vagy a ködben. A lány azonban nem ment el; ellenkezőleg, leereszkedett a parton a vízhez, meztelen lábával belegázolt, s mihelyt a ritkuló reggeli ködben pillantása megakadt az első moccanó árnyékon, odakiáltott a folyóban horgonyzó bárka felé: — Kormányos úr, hallja? — Rektor úr, hallja? — Maga meg mit akar, — mordult rá a halász. — Rektor úr, a háborúnak vééége. i— Minek van vége? i— A háborúúúúr.ak... i— Micsodának? Nem értem. t—' Vége van. A háborúnak! A csónakban az ember nem válaszolt, csupán csalódottan legyintett, mert a hír neki már nem volt újság. — Maga meg miért nincs az iskolában, — mondta szigorún és elővette a kukacos dobozt. i— Nem bírtam ott maradni, - kiáltott viszsza a lány — féltem, hogy elsírom magam, Ludvik Askenazý: — Ostobaság, Hlobil kisasszony, — mordult a válasz, — mondhatom, ez nem javítja meg a magáról alkotott véleményemet. Mintha kiszakadt zsákbői ömlenék, özönével zúdult a lányra a fény. Feléje fordította arcát. Magasabbra húzta olcsó fehér kretonból varrott szoknyáját, amelyen búzavirág és pipacs tarkállott. Nem is érezte magát rosszul ez a fehérruhás leány, arcát fényben és könynyekben fürdette, bokáját a zöldesen csillámló vízben. Még sem állta meg, hogy el ne ejtsen egy-két rosszalló szót, s szinte diadalmasan kiáltotta a csónak felé: — Hogyan tud ma halászni, rektor úr? A másik nyugodtan a partnak irányította a ladikot, még egy ideig üldögélt benne, élvezte az első napsugarakat. Aztán föltette a szemüvegét, amitől arca még oktatóbb kifejezést nyert, s csodálkozva mondta: — Mondja csak, az könny a maga arcán? — Könny, — válaszolta dacosan a lány. — Magától csurog a szememből. — Ostoba teremtés, — legyintett a rektor és összecsomagolta a holmiját. A lány sötéten, szinte vadul pillantott rá, talán azért, mert az ébredő nap elé odatolakodott az első felhő. Aztán lehajolt fatalpú cipőjéért, amelyet az előbb egy kőre tett le és minden erejéből belevágta a vízbe. A fatalp fölmerült a folyó színére, a cipő merészen nekivágott a világnak. A lány eltűnt az ösvény kanyarulatában. Nemsokára ismét megjelent a folyóparti domb tetején, ruhája lobogott a reggeli szélben, feje ragyogott, akár az izzó parázs. Megállt egy pillanatra, karját kitárva, duzzadó fiatalos vággyal, fölötte az országúton gépek dübörögtek, holtfáradt emberek lépései koppantak. Köröskörül a földön letört ágak hevertek, rajtuk bimbók, amelyek soha nem érnek már terméssé, és fonnyadó zöld levelek, amelyek még nemrég álcázásul szolgáltak, álcázásul, amely mára értelmét vesztette. Mert a kapitulációt már aláírták, és csak néhány eltévedt golyó fütyült fölöslegesen a levegőben. Níem minden büszkeség hat nevetségesen. Néha éppen ellenkező benyomást tesz. A halász, aki kopott zöld kabátjában magától értetődő biztonsággal lépkedett a mellette elviharzó teherautóoszlopok között, szinte kikényszerítette a reá tekintő idegenekből az önkéntelen tiszteletet. Egyenes, szikár alakja, mintha hangos szóval hirdetné: Én itt idehaza vagyok, uraim. A járművek egymás után kitértek előle. Egyetlen soffőr sem nevette el magát, de nem is káromkodott. Ügy festett a dolog, mintha a vonuló seregek között mindennapi jelenség volna egy lassú léptekkel ballagó horgász, vállán a hosszú vesszővel, kezében a kukacos dobozzal. Csak egy ember vetett rá ügyet, de az kivételesen nem gépkocsit vezetett: a teherautók után kocogott három fakóderes vonta hintóban; nem trojka volt, csak kiszolgált úri batár, piros párnás ülésekkel, kifakult koronával a színehagyott ajtókon. Talán mert mindketten mások voltak, különbözők a környező világtól, mintha messzi múlt évszázadokból érkeztek volna, szóba elegyedtek egymással az országút kanyaréban, ahol a szekerész és egyben a hercegi hintó utasa vastagon sodort cigerattára gyújtott és kissé gúnyos mosollyal ráköszöntött a horgászbotos emberre: — Jó napot, — mondta és a mellette elviharzó gépkocsioszlop felkavarta por hirtelen felhősen borult rá, meg a három lovára. Aztán megint felbukkantak, mintha függönyt húztak volna szét előttük. A szekerész ócska, sok helyütt zsírfoltos árkászfőhadnagyi egyenruhát viselt; számtalan gomb, szalag, jelvény, rendjel és érem volt rajta, mégis látszott, hogy csöppet sem hiú ember: egyetlen gomb sem csillogott. Poros volt rajta minden, homályos és szürke, csak világos szemének kékje ütött át a szürkeségen. Hihetetlenül kék, átható, szinte kihívó pillantású szeme volt, olyasféle, mint a falusi legényé, aki éjszaka harmonikájával végigsétál a téren, meg-megáll az ablakok alatt, hallgatja a mögöttük fakadó sóhajokat és pontosan tudja, melyik lány kiért sóhajtozik. — Harapott a hal? — kérdezte a hadnagy hintója magasából. — Hát éppenséggel harapna, — válaszolt tisztelettudóan az igazgató-tanító. — Csak nem nagyon. — Fogtam egy pisztrángot, négy kilósat, — jegyezte meg a hadnagy és mutatta a négy ujját. — Az nem lehet, — rázta a fejét szigorúan a rektor. — Hencegsz, tovariš, — és mosolygott, előre tudván, hogy a másik csak a tovarist érti meg abból, amit mondott. Aztán megmutatta neki reggeli zsákmányát. Az árkász hozzáértő módon megemelte, méregette, s lekicsinylön az ajkát biggyesztette: — Bojtos porció, mondhatom. Aztán lehuppant a bakról a tanító mellé és évődve megkérdezte: — Nálatok iskola van? — Én vagyok az igazgatója, — bólintott a rektor. Mindketten elnevették magukat, s olyan őszinte volt ez a nevetésük, hogy egy pillanatra levedlett róluk a háborúnak mind a hét esztendeje. Isten a tudója, min nevettek. Talán a dobozban nyüzsgő kukacokon, talán a lakkozott ajtón idétlenkedő koronás címeren, de az is lehet, hogy a középső fakóderesen, amely éppen méltóságteljesen magasba lendítette a farkát és nem valami illedelmes potyogtatásba kezdett. — A kék szemek hirtelen elkomolyodtak, a rektor kezével mutatott az épület felé: — Ott az iskola, — mondta. Teneked miért kell iskola? Tanító vagy? — Nem, — felelt a kékszemű, — árkász. Aztán kézzel-lábbal igyekezett megmagyarázni, hogy krétára van szüksége, egész csomag krétára, hogy minden házra felírhassa: Min nyet, vagyis akna nincs, ami körülbelül annyit jelent: Mehettek tovább, meg azt is, hogy: Itt jártam, az aknákat fölszedtem, minden tiszta. — Jó! van, — bólintott a rektor rövid megfontolás után. Elővette a noteszét, talált egy oldalt, amelyen nem voltak osztályzatok, és ráírta: „Hlobil kolléganő, szolgáltasson ki e levél átadójának kellő mennyiségű krétát az iskola készleteiből, egy csomagot azonban észrevétlenül tegyen félre az iskola szükségleteire. A prágai országúton, 1945. május 9-én. Zikán s. k. igazgató. — Sokat írtál, direktor. — Sok kréta is lesz. Eredj. Majd hozzátette, olyan arckifejezéssel, amely a kerítőasszonyokéra emlékeztetett: — Az iskolában tanítónő van. Fiatal. Szép. Kevés év, kevés ész. Ráadásul szigorúan megfenyegette ujjával a katonát. A kék szempár azonban hivatalosan elsötétült, suhant az ostor, csattant a rudas hátán, a két lógóst éppen csak hogy megsimogatta, és a rozoga hercegi hintó eldöcögött az iskola felé. A rektor fölemelte a földről a kukacos lá(Folytatás a 7. oldalon) ÜJ SZÖ 6 * 1959. május 26.