Új Szó, 1958. október (11. évfolyam, 272-301.szám)

1958-10-04 / 275. szám, szombat

(2. folytatás) — Csak feküdj le szépen, kedveském, hiába föl ne kelj és váljon egészségedre a gyengélkedés, mert én elmegyek. - Isten veled! — bocsátotta útjára nem valami kedvesen az öregasszony és hátat fordított. Sen Hat kilométernyire a falutól nyílott a Vörös-szurdok, Scsukar apó odáig lépésben hajtott, édesdeden bóbiskolt a bakon, néha fel-felhorkantott, s úgy elgyötörte a déli hőség, hogy egy ízben majd lebukfencezett a kocsiról, Úgysem jutnék messzire — gondolta magában és a kocsit a debrő felé fordította. A Vörös szurdok alján derékig érő csodaszép, kaszálatlan fű zöldellett. A völgy feje felől az agyagos mederben kis patakocska csörgedezett. Kristálytiszta volt a vize és annyira hideg, hogy még a lovak is apróka, ritka kortyokban szürcsölték, óvatosan keresztülszűrve a fogukon. A patak mentében sűrű bozót vetett árnyékot, a magasan járó nap sem bírt keresztültűzni rajta. „Micsoda gyönyörűség!" — suttogta maga elé Scsukar, mialatt kifogta a lovakat. Leszedte róluk a hámot s kicsapta az áHatokat a fűre legelni, jómaga meg egy kökénybokor árnyékában földre terítette avitt kaftánját, ráheveredett, hátán fekve fakókék szemével nézte a fakókék eget s bölcselkedni kezdett ilyeténképpen: „Erről a szépséges helyről estig ugyan korbáccsal sem kergetnek el! Alszom egyet, melengetem a napon vén csontjaimat, aztán — gyerünk Dubcovhoz vendégeskedni, kását zabálni. Majd azt mondom, hogy odahaza nem volt időm reggelizni, biztosan megetetnek, úgy éljek, hogy jól lakatnak! Aztán meg, őszintén megvallva, miért kellene a brigádnak éppen kását vacsoráznia, vagy valamiféle hitvány lebbencset kanalaznia a bográcsból? Nem olyan legény a Dubcov, hogy koplaljon kaszálás közben! Az ilyen ragyásképű (Részletek a regény II. kötetéből) tányérodra és aztán mégegyszer megtetézik azon melegében, az ember pedig finoman megrázogatja a tányérkát, hogy a tejföl az aljáig lecsurogjon, minden egyes derelye tetőtől talpig megfürödjék benne. De még kedvesebb, ha nem tányérra rakják a derelyét, hanem valami haSias edénybe, hogy legyen hol halászgatni a kanállal!" Scsukar apó tulajdonképpen sohasem lakott jól, egyszerűen éhes ember volt. Hosszú és örömtelen élete során ritkán telhetett be étellel és csak álmában lakott be kedve szerint mindenféle, szerinte ízletes csemegével. Egyszer azt álmodta, hogy főtt birkazsigereket eszik, máskor óriási palacsintát tekert össze és mártogatott tejfölbe, vagy főtt metéltet és libaaprólékot tömött magába mohón és sietve. De bármit is álmodott ezeken az éhkoppos hosszú éjszakákon, mindig komoran, nemegyszer dühösen ébredt s ilyenkor azt mondogatta magában; „Az ilyen álomnak nincs se eleje, se veleje! Csúfondáros, akárcsak maga az élet: álmodban akkora tál tészta van előtted,.hogy meg sem bírod enni, s alighogy felébredsz — a vénasszony savanyú kenyérlevest dug az orrod elé, hogy legyen háromszor átkozott ez a nyomorult kotyvalék!" Ilyen álmok után Scsukar apó reggelig titokban nyalogatta a száraz ajkát, evés alatt pedig keservesen sóhajtozva kotorászott a tálban csorba kanalával, nekikeseredve igyekezett kihalászni a legkisebb darabka krumplit is. A kökénybokor tövében heverészve bestia talán még egy napig sem bírná ki hús nélkül. Meglehet, hogy elcsen egy birkát valamelyik idegen nyájból, hogy jóllakassa a kaszásait! Nem volna rossz ebédre egy darab bárányhús amolyan szemrevaló, ügyes, négy fontos darabka! Főleg ha megsütik, jó zsírosan. Esetleg egy kis szalonnás tojásosrántotta sem volna rossz ... Vagy például tejfölös derelye — az is áldott eledel, jobb bármi másnál, különösképpen, ha a kedveskéket jó számosan rakják a J. Kadlec rajza az öreg Scsukar még sokáig azon töprengett, mi lehet az ebéd a brigád szállásán, aztán önkéntelenül eszébe jutott, mennyire jóllakott Jakov Lukics anyjának a torán, s elmélyedve az elfogyasztott ételhez fűződő kellemes emlékezésbe, olyan kínzó, belét facsaró éhséget érzett, hogy az álom egyszerre elszállt a szeméről, felült, megsimogatta szakállát. majd korgó gyomrát, s hangosan imigyen elmélkedett: .- Egy falat kenyér meg egy bögre aludttej — hát igazi férfinak, kenyérkere^őnek való eledel ez? Csak levegő, nem étel! Egy órája még feszült a hasam, akár a cigány dobja, most meg ? Mintha csak a hátgerincemhez nőtt volna. Én uramistenem! Egész életedben egy falat kenyérre gondolsz, hogy legyen mivel megtömnöd a hasadat, az élet pedig elfolyik, akár az ujjaid között a víz és észre sem veszed, hogy már a végét taposod ... Mikor is jártam utoljára ebben a Vörös-szurdokban? Akkor az ivanovkai járásban mindenfelé virágzott a kökény, csupa fehérség volt az egész völgy. Éppen szél fújt, illatos fehér virágok röpködtek a szurdokban, akár a hópelyhek, ha vihar kerekedik. Az utat betakarta a fehérség, mint valami szőnyeg, s illatozott, akár a legcifrább fehérszemély pomádéja, most meg feketeség van a fehér virág helyén, eltűntek a szirmok, eltűntek végleg és visszahozhatatlanul! így feketedett meg az én egykori életem is a vénségtől s nemsokára elmegy a nyomorult Scsukar is, hogy alulról szagolja az ibolyát és a kutya se ugasson utána. Ezzel az érzelmes akkorddal tett pontot Scsukar apó elmélkedése végére. Annyira megsajnálta önmagát, hogy még el is pityeredett, aztán kifújta az orrát, inge ujjával megtörölgette a sírástól vörös szemét és elbóbiskolt. Az ilyen gyötrő gondolatok mindig elálmosították. De még szundikálás közben is hű maradt szokásához, kedvesen elmosolyodott, huncutul hunyorgatott, s álmában továbbszctte gondolatainak fonalát: „Dubcovéknál a brigádszálláson biztosan friss báránysült lesz ebédre, érzi az én lelkem! Hát négy fontot együltemben meg nem eszem, egy kissé elvetettem a sulykot, de három fontot vagy mondjuk három és felet úgy eltüntetek, hogy nyoma sem marad! Hej, csak ott volna már az asztalon az a bárány és mellette az öreg Scsukar, szavamra, meglátnátok, meg sem mukkannék, míg az utolsó morzsáig be nem kebeleztem! Három óra tájt a legfojtogatóbb volt a hőség. Kelet felöl száraz, forró szél támadt, hajtotta az izzó levegőt a Vörös-Szurdokba, s az iménti hüvösségnek híre sem maradt. A nyugatra hajló nap mintha csak szántszándékkal üldözné Scsukart: az öreg hasán fekve aludt, arcát a földre terített kaftánba temette, s ahogy a nap sugarai lyukas ingén keresztül pörkölték a hátát, félálomban lassan odébb húzódott az árnyékba, de a nyughatatlan nap néhány perc múlva újból csak perzselni kezdte a hátát. Scsukar meg mit tehetett mást, hason fekve tovább menekült előle. Három óra alatt, alva, vagy jobban mondva szundikálva átvergődött a kis bokor túlsó oldalára. Végül csuromvizesen az izzadságtól felült, tenyerével ernyőzve szemét fölpislantott a napra és azt mondta magában: „Lám, isten szeme, ne vedd rossznéven, Uram, de még a bokor tövében sincs nyugtom tőle! Akár a nyúl, forgolódtam a bokor körül félnapon keresztül. Hát az alvás? Még a büntetésnél is rosszabb! Leheverednék akár a kocsi alá is, de ez az isten szeme ott is megtalálna, az ördög sem ment meg tőle a puszta sztyeppén!" Zsörtölődve és sóhajtozva kényelmesen lehúzta agyonnyúzott csizmáit, feltűrte nadrágja szárát és sokáig bámult kiaszott, nyeszlett lábára, szája keserű mosolyra görbült s keserűség volt a mozdulatában is', ahogy a fejét ingatta. Aztán a patak felé indult, hogy megmosakodjék, hűsítse a naptól hevült arcát. Ezzel a pillanattal kezdődött élete legkeservesebb élményeinek sora ... Alig indult el az alacsony sás között gázolva a patak közepén tükröződő tiszta víz felé, két lépést sem tett, amikor bal talpa alatt valami tekergő, hideg és csúszós testet érzett, s hirtelen tűszúrásszerű fájdalom hasított bele a lábába, valamivel a bokája fölött. Scsukar apó sohasem volt sietős ember, most azonban meglepő hirtelenséggel rántotta ki bal rábát a vízből, s úgy állt a sás közt féllábon, akár a daru. Balkéz felé tekergő kígyózó mozdulatokkal menekült valami a sűrűben, s ettől a látványtól az öregember arca fakóbb lett a sás virágánál, szeme meg kidülledt, majd kiugrott üregéből... Aki most látná, ámulna rajta, honnan támadt ennyi fürgeség a vénemberben. Mintha egy csapásra visszatért volna rég elszállt fiatalsága: két ugrással a parton termett, lehuppant egy kis agyaghalomra és vizsgálgatni kezdte a lábán éktelenkedő két apró, piros pontot, időről időre riadt pillantást vetve a bajthozó patakra. Ahogy lassanként elmúlt első ijedelme, megint csak űzni kezdte az eszét, s csendesen így füstölgött magában: „Na hála istennek, már kezdődik ... Ezt jelentik hát az átkozott előjelek! Mondtam én annak a vasfejű Davidovnak, hogy ma nem szabad útra kelnem, de ő csak a magáét fújta, még méregbe is gurult, hogy egy-kettő indulj. Most aztán megérkeztem. Gyakran szokta mondani: „Én — munkásosztály vagyok." Csak azt szeretném tudni, mitől ilyen konok a munkásosztálya? Ha fejébe vesz valamit. holtbiztos lehetsz felőle, addig nem hagy nyugton, míg keresztül nem viszi a szándékát! Hát most aztán keresztül is vitte az ebszülte, csakhogy én mit csináljak?" Scsukar ápó értelme hirtelen mintha megvilágosodott volna: „Gyorsan ki kell szívni a vért a sebből! Csak valami mérges vipera marhatott belém. aztán eltűnt a sás közt, akár a villám! Ha becsületes kígyó volna, mondjuk sikló, kényelmesen, lassacskán mászik el, de a bitang úgy megszaladt, mint a sistergős istennyila. Ügy látszik megijedt. Csak az a kérdés. ki ijedt meg jobban: én őtőle, vagy ő éntőlem?" De nem volt mikor eldönteni ezt a fogas kérdést, az idő nem várt, s az öreg most már tétovázás nélkül ültében lehajolt, hétrét görnyedt, de bármennyire is erőlködött, szájával nem érte el a sebét. Erre kezével megragadta a lábafejét, s olyan vad dühvel rántotta maga felé, hogy bokájában valami megreccsent, s' jómaga hátradőlt a beléhasító fájdalomtól. Vagy öt percig feküdt mozdulatlanul. Amint magához tért, lassan mozgatni próbálta a bal lába újjait és elképedten imigyen töprengett magában: „Kígyóharapással kezdődött, most meg folytatódik ... Életemben először látom, hogy az ember önszántából is kificamíthatja a bokáját. Bárkinek mondanám, el nem hinné s azt mondaná: „Megint lódít ez a Scsukar!" Nesze neked előjelek... Ö, hogy, a fene vitte volna Davidovot! Pedig előre megmondtam neki emberséges jó ^zóval. Dehát mit tehettem volna? És most mit tegyek? Hogy az ördögbe fogom be a lovakat?" Tétovázásra azonban már semmiképpen sem volt idő. Scsukar lassacskán felemelkedett és óvatosan megpróbált a bal lábára lépni. Nagy örömére a fájdalom nem is volt olyan szörnyű, s^bár nehézkesen, gyötrődve, de járni mégis tudott. Tenyerében egy kis agyagot kevert sárrá a nyálával, gondosan rákente a sebre és alig indult meg sántikálva, óvatosan húzva a lábát a lovak felé, amikor a patak túlsó partján, alig négy méternyire olyasmit pillantott meg, amitől szemében hirtelen kigyúlt az öröm, s ajka jókedvű mosolyra rándult: a túlsó parton, kalácsba tekeredve kisebbfajta vízisikló szundikált édesdeden. Kétség nem lehetett felőle, hogy sikló, mert fején sápadt fénnyel csillogtak a narancssárga pöttyök ... Scsukar apó e pillantástól valósággal megveszett. Szavában még soha nem remegett ennyi jogos indulat és méltatlankodás. Előre lökte sebesült lábát, s ünnepélyesen kinyújtva jobbját, mennydörgő hangon így beszélt: — Átkozott csúszómászó! Hidegvérű csürhe! Sárgapöttyös dögvész! Nyomorult féreg létedre te ijesztettél halálra engem, családfenntartó férfit? Én azt hittem, hogy te nem is te vagy, hanem valami becsületes vipera! Tulajdonképpen mi is vagy te, mit gondolsz? Csúszómászó féreg, pfuj, semmi több! Ha még egyszer rád lépek, füstté és porrá taposlak, nem marad belőled semmi. Szerencsédre kificamítottam miattad a lábam, te áspis, különben elbánnék veled, megértetted ?! Scsukor most egyet szusszant, s nagyot nyelt. A sikló fölemelte márványfekete, pöttyös fejét s úgy látszott, figyelmesen hallgatja a hozzá intézett dörgedelmes szózatot. Scsukar nemsokára folytatta: — Még rám meregeted szégyentelen szemedet és nem is hunyorítasz, te tisztátalan lélek?! Azt képzeled, hogy csak úgy szárazon megúszod? Nem, drágám, egy-kettőre megkapod tőlem mai járandóságodat! Majd meglátod, micsoda adapterrel találkoztál! Űgy elbánok veled, hogy még antitézis sem marad belőled, tény! Scsukar apó haragtól lángoló pillantása a folyóhordta apró kőgörgeteg között hirtelen megakadt egy nagyobbfajta gömbölyű kavicson, amit a tavaszi áradás sodort le valahonnét a Vörös-szurdok fejéből. Megfeledkezve nyavalyás lábáról, hirtelen és merészen nagyot lépett előre. Vad fájdalom tépett bele a bokájába, az öreg elterült a földön, de még estében sem eresztette el a kavicsot. Mire vadul káromkodva, nyögve és sóhajtozva föltápászkodott, a sikló eltűnt. Mintha ott sem lett volna. Valósággal a föld nyelte el. Scsukar eldobta a követ, s lemondóan legyintett: — Szavamra, ronda egy féreg, de érti a dolgát. De hová bújhatott az az antikrisztus? Másképpen nem lehet, megint csak belecsusszant a vízbe. De akárhogy is forgatom, úgy érzem, a kettőnk dolga még nem ért véget... Nem kellett volna ostoba mcdon beszédbe elegyednem vele, inkább kerestem volna egy ügyes követ, s vágtam volna egyenesen a fejéhez, pontosan a feje közepébe, mert másképp a rondaságot meg nem ölöd, a második dobást akár el is véthettem volna. tény. De most kit vágjak agyon, hisz eltűnt a tisztátalan lélek? Scsukar apó még egy ideig ott állt a patak partján, vakargatta a tarkóját, aztán reménytelenül legyintett és elsántikált a lovakhoz, hogy befogja őket a kocsiba. De míg jó messzire nem jutott a pataktól, egyre csak visszafelé pislogott, hátha megjelenik újból a bitang sikló ... ... A határtalan sztyeppe, ahogy széles mellét borzolta a szél, iassudan és mégis hatalmas erővel lehelte az aszú részegítő s kissé szomorkás illatát, az útmenti tölgyfaligetek felől hulló lomb hűvös, halott s mégis üdítő szaga szállt, a kőrisfa tavalyi avarja pedig ki tudja miért, fiatalosan, tavasziasan s egy kissé ibolyára emlékeztetően illatozott. Az egyszerű embert a szagoknak ez a különös keveréke mindig kissé elszomorítja, különösképpen ha egyedül van, magánosan ... Scsukar apó azonban ezúttal mindennek nyomát sem érezte. Sietve bekötözte sebesült bal lábát, alája rakta összetekert kaftánját, a jobbat lelőgatta a bakról, s fogatlan szája máris széles mosolyra húzódott, vénségtől fakó szeme elégedetten hunyorgatott, tömpe, vörös orra pedig tágult cimpákkal szimatolta, szítta be a sztyeppe kedves illatát. Miért is ne örült volna az életnek? A lába sajgása elcsendesedett, egy hasas felhő, amit a szél valahonnét a keleti ég aljáról hozott, jóságosan eltakarta a napot, a síkságon, a dombokon, kunhalmokon és debrőkön ibolyaszínű, sűrű árnyék terpeszkedett el, könnyebb lett az ember lélegzése tőle, s az öreg arra gondolt, hogy amott elől, nem is olyan messze, várja a vacsora. .. Akárhogy vesszük, mégsem olyan rossz a vén Scsukar élete! Egy domb taraján, szinte álomszerűén motozott a messzeségben a másik brigád szállásának mozgóháza, sátra, Scsukar lustán megállította a lovakat, lemászott a bakról. Bokájában még tompán, parázslóan ott sajgott a kín, de már megbírt áilni a két lábán, s ezért így döntött magában: „Megmutatom nekik, hogy nem a vízhordó kordés gyerek jön, hanem a kolhozvezetőség kocsisa! Dávidov elvtársat, Makuruskát meg más tiszteletre méltó fejeseket szoktam én kocsikáztatni, most is úgy hajtok majd, hogy a sárga irigység egye ezeket a brigádosokat! Káromkodva és nagyokat nyögve egész nagyságában kiegyenes ített a bakon, szélesen szétvetette a lábát, szorosra fogta a gyeplőt és legényeset kurjantott. A lovak megérezvén a közeli éjszakai szállást, helyből ügetésbe kezdtek. Egyre szaporábban szedték a lábukat, a szembefúvó szél hólyagosra dagasztotta Scsukar apó hátán az inget, ö meg egyre biztatgatta, hajszolta a paripákat, s bár a lábat hasogató kín görcsös fintorra torzította arcát, vidáman suhogtatta az ostort s vékonyka hangján rikoltozott: „Csak rangosan, galambocskáim, csak rangosan! Elsőnek Agafon Dubcov pillantotta meg, ahogy éppen ott tett-vett valamit a sátor mellett. — Ki az ördög jön ott felénk, s ráadásul még föl is állt a bakon? Nézd csak meg, Prjanyisnyikov, ki lehet? Prjanyisnyikov vidáman kiáltott le a csonka szénaboglya tetejéről: — Jön az agitbrigád: Scsukar nagyapó! — Éppen jókor, — jegyezte meg elégedetten mosolyogva Dubcov. — Már majd megpenészedtünk az unalomtól. Az öreg velünk vacsorázik, de ügyeljetek rám, fiúk: éjjel sehova sem engedjük el. Ezzel előhúzta a mozgóházból tarisznyáját, belekotorászott, s egy megkezdett negyedmeszelyes vodkás üveget dugott a zsebébe. Fordította: Tóth Tibor (Folytatása csütörtöki számunlrtr' ' ÜJ SZÓ 6 * 1958. október 3.