Új Szó, 1957. november (10. évfolyam, 303-332.szám)

1957-11-12 / 314. szám, kedd

Ä Pjatnyickij nrosz népi együttes! viharos sikere Bratislavában háborúban a politikai terror eszközéhez nyúljanak, kiváltképpen amikor a forradalmi demokrácia különböző pártjai állnak szemben egymással, és kijelenti, hogy a politikai terror bármely formája ellentétben áll az új kormánynyal kapcsolatos tárgyalások gondolatával ..." A konferencia küldötteket menesztett a frontra, Gatcsinába. Magán a konferencián a végleges megoldás kétségtelennek látszott. Elhatározták, hogy Ideiglenes Népi Tanácsot választanak, mely mintegy négyszáz tagból áll — a Szmoln ijnak hetvenöt képviselője lesz benne, hetvenötöt küldhet ki a régi Végrehajtó Bizottság, a többi tag megoszlik a városi dumák, a szakszervezetek, az agrárbizottságok és a politikai pártok között. Csernovot óhajtották látni a miniszterelnöki székben. Lenint és Trockijt a hírek szerint ki akarták rekeszteni... Délfelé újra a Szmolnij előtt voltam. Egy szanitészautó vezetőjét megkérdeztem, nem vinne-e ki a frontra. Dehogynem! A vezető önkéntes volt, egyetemi hallgató, és mialatt gyors tempóban száguldottunk végig <&z utcákon, időnként hátra-hátra fordulva, szörnyű németséggel mondott valamit: „Alsó, gut! Wir nach die Kasernen zu essen gehen!" Megértettem, hogy valami kaszárnyában ebédelni fogunk. A Kirocsnaján behajtottunk egy nagy udvarba, mely katonai épületekkel volt körülvéve, s a sötét lépcsőn felmentünk egy alacsony terembe, amelynek csak egy ablaka volt. A hosszú asztalnál vagy húsz katona ült, akik fakanállal egy nagy kondérból scsit ettek. Közben hangosan beszélgettek és jókat nevettek. „Üdvözlöm a 6. műszaki tartalékzászlóalj bizottságát!" — kiáltotta barátom, és bemutatott, mint amerikai szocialistát. Mindnyájan felálltak, kezet szorítottak velem, egy öreg katona megölelt, és megcsókolt, kezembe nyomtak egy fakanalat, és az asztalhoz ültettek. Nemsokára újabb kondér került az asztalra — kása, aztán fekete kenyér és persze az elmaradhatatlan tea. Mindenki kérdezősködött Amerikáról: Igaz-e, hogy abban a szabad országban az emberek eladják a szavazatukat? És ha ez így van, hogyan érvényesíthetik az emberek akaratukat? Mi van a „Tammany" körül? Igaz-e, hogy a szabad Amerikában az emberek kicsiny csoportja egy egész várost tarthat a kezében? Miért tűri ezt a nép? Oroszországban még a cárizmus alatt sem történhetett meg ilyesmi; igaz, mindig volt elnyomás, de egy egész várost megvenni és eladni! Méghozzá szabad államban! Hát nincs ott az emberekben semmi forradalmiság? Igyekeztem megmagyarázni, hogy hazámban az emberek megpróbálják ezeket az állapotokat törvényhozás útján megváltoztatni. „Természetes" — bólintott egy franciául beszélő fiatal őrmester, akit Baklanovnak hívtak. „De önöknél a tőkésosztály igen fejlett, nemde? Bizonyára a kezében tartja a törvényhozást meg az igazságszolgáltatást. Hogyan változtathatja meg akkor a nép a dolgokat ? Engem meg lehet győzni, hiszen nem ismerem az ön hazáját, de nem tudom elképzelni..." Amikor azt mondtam, hogy Carszkoje Szelóba akarok menni, Baklanov rögtön kijelentette, hogy ő is megy. „Én is, én is" — kiabáiták a többiek. Elhatároztuk, hogy együtt kimegyünk Carszkoje Szelóba. Ekkor halk kopogás hallatszott, és az ajtóban megjelent az ezredes. Senki sem állt fel, de mindenki barátságosan üdvözölte. „Bejöhetek?" — kérdezte az ezredes. „Proszim, proszim!" — mondták kedvesen. Az ezredes belépett. Mosolygós arcú, magas, karcsú férfi volt. Arannyal szegélyezett kecskeszőr köpenyt viselt. „Ha jól értettem, önök Carszkoj? Szelóba mennek. Megengedik, hogy csatlakozzak?" Baklanov gondolkozott. „Nem hiszem, hogy ma még lenne itt valami dolgunk" - felelte. „Jöhet, bajtárs, szívesen látjuk". Az ezredes megköszönte, majd leült és teát töltött mar gának. Baklanov halkan, hogy az ezredes büszkeségét meq ne sértse, magyarázni kezdte: „Tudja, én vagyok a bizottság elnöke. A zászlóaljat mi vezetjük, de katonai akcióban a mi felhatalmazásunk alapján az ezredes parancsol, ilyenkor neki kell enegedelmeskednünk; ő viszont nekünk tartozik felelősséggel. A kaszárnyában engedé,lyünk nélkül nem intézkedhet... Nevezhetnénk végrehajtó tisztünknek .. ." (Folytatjuk) A Pjatnyickij-együttes a Nagy Októberi Forradalom 40. évfordulójának ünnepe alkalmából immár harmadszor lépett fel zsúfolt ház előtt a kultúrparkban és művészi teljesítményéhez méltóan viharos sikert aratott Bratislava dolgozói körében. Biztos, hasonló siker várja hazánk többi városában is, mert az együttes sajátos, magas színvonalú művészete mindenki számára felejthetetlen élményt jelent és szívből fakad az a lelkese d's, amikor száz meg száz tenyér egyszerre ujjongva összeverődik, hogy megköszönje az együttes kiváló művészeinek a népi dal és a tánc ragyogóan színes csokrát, amellyel megajándékozták városunk ezer és ezer .dolgozóját. A Pjatnyickij orosz népi együttes művészetét nemcsak fegyelem, páratlan tudás jellemzi, de táncaikat, dalaikat az alkotás eleven árama hatja át. A néző szinte tanúja annak, mint alakul ki az egyszerű mozdulatokból és színekből a keringő, majd kavargó viharos tánc, a csöndes derű mint válik sodró jókedvvé, majd lelkes örömmé a színek egyre változó ragyogásában. A népi zenekar kísérő zenéje úgy hat, mintha a mozdulatok és szinek ragyogó, villanó áradata dallal és illattal telítődne meg. Mindez együtt pedig a felejthetetlen élmény összhangját adja, ajándékozza, mintha száz és száz ember előtt bemutatnák azt a titokzatos folyamatot, miként bontja ki a bimbó illatos szirmait és dús színű virággá változik. Csak meg kell 'figyelni a kendőtáncot, mit tudnak ezek a művésznők pillanatok aiatt holmi selyemkendőkkel művelni. mit tudnak az ember szeme elé varázsolni egyszerűnek ható libegésekkel, mozdulatokkal. A nézőnek nemcsak a szeme, dp a szíve is belekáprázik és úgy szívja magába mindazt amit lát és hitt, akár az illatot. Az utolsó tánc pedig, amikor az egyre újuló keringő körökből villanó gyorsasággal párok váltak ki pompás élénk színű népviseletben és a népdalok szívderítő ritmusának kísérete mellett oly káprázatos táncot lejtettek, az eiragadtalott hallgatóság szűnni nem akaró tapssal követelte a szám megismétlését. Ez egyébként a többi számnál is bekövetkezett, de ennél a táncnál különös erővel tört ki a hallgatóságból a lelkesedés. Jellemző az orosz népi táncok zö mére, hogy mindenütt ott láttuk azt a hetyke parasztlegényt, aki kifeszített mellkassal, utánozhatatlan mozdulatokkal és pótolhatatlan humorral fűszerezte a Pjatnyickij-együttes varázslatos művészetét. Az együttes óriási sikere érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy már 1911-ben kezdte el működését. Pjatnyickij, ez a páratlanul kiváló művész már gyerekkorában mélységesen ragaszkodott népe minden művészi megnyilvánulása iránt. Az igazi művész kitartásával és szorgalmával gyűjtötte az orosz népi dalokat és táncokat, majd 1911-ben munkásokból és parasztokból álló kis csoportot sikerült összehoznia, amely Moszkvában esztrád-müsor keretében lépett lel s hatalmas sikert aratott. E fellépések azonban nem voltak rendszeresek, miután Pjatnyickij működését senki sem támogatta és teljesen a maga erejére utalva tudta néhányszor összehozni az énekeseket és táncosokat, akik egész nap dolgoztak. A csoport állandó együttessé való fejlődése a Nagy Októberi Forradalomhoz fűződik. Pjatnyickij 1918-ban a Vörös Hadsereg tiszteletére csoportjával koncertet rendezett a Kremlben, amelyen Lenin is jelen volt. E fellépés után Lenin találkozott Pjatnyickijjel és megígérte neki, hogy gondoskodik a csoport mindennemű támogatásáról, lehetővé teszi, hogy az együttes művészi tökélyre fejleszthesse az orosz néni dalokat és táncokat. A Pjatnyickij-csoport fejlődését ez a beszélgetés döntötte el. Az évek folyamán — noha Pjatnyickij 1927ben meghalt — a műkedvelő csoport a legkiválóbb orosz művészek irányításával hivatásos művészi együttessé fejlődött. Az együttes mai művészeti vezetője P. Kazrnin elvtárs, érdemes művész. Az együttes azonban továbbra is Pjatnyickij nevét viseli, annak a művésznek nevét, aki komoly áldozatok árán létrehozta azt és amely az ö nyomdokain halad, fejlődik tovább. Noha az együttes valamennyi tagja zenekonzervatóriumot végzett művész, az együttes szigorúan ragaszkodik azokhoz a népi motívumokhoz, dalokhoz, táncokhoz, amelyek az orosz nép mély gyökereiből, gazdag élmény- és érzelemvilágából fakadnák és táplálkoznak. Érthető ezek után, ha a račai szövetkezet küldötte könnyekig megindultan hatalmas virágcsokrokkal köszönte meg a Pjatnyickij-együttes művészeinek felejthetetlen fellépését. Az együttes művészete abban csúcsosodott ki, hogy népi,táncain és dalain keresztül feltárta az orosz nép békére vágyó törekvéseit, feltárta a szovjet társadalom kizsákmányolástó

1 mentes életét és úgy tárta fel, hogy varázslatos művészi bűvkörébe belevont mindenkit. A munkást, parasztot, értelmiségit egyszerre ajándékozta meg a boldogság összhangját árasztó felejthetetlen élménnyel. Szabó Béla. A kozák kormány Novocserkasszkból táviratozott Kerenszkijnek. „A kozák csapatok kormánya felkéri az Ideiglenes Kormányt és a Köztársasági Tanács tagjait, hogy lehetőleg jöjjenek el Novocserkasszkba, ahol együtt szervezhetjük a bolsevikok elleni harcot." Finnország is megmozdult. A Helsingforsi Szovjet és a „Centrobalt" (a Balti Hajóhad Központi Bizottsága) együtt kihirdették az ostromállapotot, és kijelentették, hogy kíméletlenül elfojtanak minden, a bolsevik csapatok visszaszorítására irányuló kísérletet és a parancsaikkal szemben való minden fegyveres ellenállást. Ugyanakkor a finn vasutasszövetség felhívást adott ki egy általános sztrájkra, a Kerenszkij áltai feloszlatott 1917 júniusi országos szocialista gyűlés által elfogadott törvények életbeléptetése érdekében ... Kora reggel a Szmolnijba mentem. Amikor a külső kaputól vezető faburkolatos úton végighaladtam, a szürke égből szállingózni kezdtek az első hópihék. „Hó!" — kiáltotta a kapunál álló katona, boldogan vigyorogva. „Ez jót tesz az egészségnek!" Bent a hoszszú folyosók és termek néptelenek voltak. Sehol egy lélek. Valami furcsa, kellemetlen hang ütötte meg a fülemet, s amikor jobban körülnéztem, észrevettem, hogy a fal mellett mindenütt alvó emberek fekszenek. Munkások és katonák, sárosan, mocskosan, egyedül vagy csoportokban, elnyúlva, akár a halottak. Itt-ott sebesültek, kötésükön' átszivárog a vér. A földön puskák és töltények hevernek... A győzelmes proletár hadsereg! A felső emeleten, a büfében olyan sűrűn feküdtek egymás mellett, hogy alig lehetett átmenni a termen. A levegű dögleletes volt. A homályos ablakon sápadt fény szűrődött keresztül. Az asztalon sérült szamovár és sok Diszkós pohár, azonkívül egy papírlap: a Forradalmi Katonai Tanács legutóbbi jelentésének egy példánya, hátlapján e^y gyakorlatlan kéz által írott szöveg. Valamelyik katona a Kerenszkij elleni harcban elesett bajtársainak emlékét akarta megörökíteni, még mielőtt elaludt volna a padlón. Az írás elmosódott — talán a könnyektől... Alekszej • Vinogradov, D. MoSzkvin, Sz. Sztolbikov, A. Voszkreszensztój, D. Leonszkij, D. Preobrazsenszkij, V. Lajdanszkij, M. Bercsikov. Bevonultak 1916. november 15-én. Közülük csak hárman vannak életben. Mihail Bercsikov, Alekszej Voszkreszenszkij, / Dmitrij Leonszkij. * * * Nyugodjatok hősök, nyugodjatok békében! Testvérek, megérdemeltétek a nyugalmat És az örök békét. A sírban is együtt vagytok. Aludjatok, bajtársak! Csak a Forradalmi Katonai Tanács dolgozott még most is, megszakítás nélkül, fáradhatatlanul. Szkripnyik kijött a belső tereníből, és elmondta, hogy Gocot letartóztatták, de ez — ugyanúgy mint Avkszentyev — határozottan tagadja, hogy aláírta a Honmentő Bizottság proklamációját; maga a Honmentő Bizottság pedig szintén nem ismerte el a helyőrséghez intézett felhívást. A városi-ezredek még mindig ingadoznak, közölte Szkripnyik; a Volhinszkij-ezred nem hajlandó Kerenszkij ellen harcolni. Több „semleges" csapat van Gatcsinában, élükön Csernovval, aki igyekszik Kerenszkijt visszatartani a Petrográd elleni támadástól. Szkripnyik nevetett. „Most nincs semlegesség" . — mondotta. „Győztünk!" Markáns, szakállas arca csaknem vallásos tűzben égett. „Több mint (V. Pribil és J. Herec felvételei.) hatvan küldött érkezett a frontról, akik hírűi hozták, hogy valamennyi sereg támogat bennünket, kivéve a román front seregeit, amelyektől nem érkezett hír. A hadseregbizottságok az összes petrográdi híreket feltartóztatják, de most van rendszeres futárszolgálatunk ..." Lent az előcsarnokba éppen belépett Kamenyev, az új kormány alakítását tárgyaló, egész éjszakán át tartó értekezlettől kimerülve, de boldogan. „Az eszerek már hajlandók bevenni bennünket az új kormányba" — újságolta. „A jobboldali csoportok megijedtek a forradalmi törvényszékektől; szinte pánikhangulatban vannak, s kérik, hogy oszlassuk fel azokat, mielőtt tovább mennénk... Elfogadtuk a vasutasszövetség végrehajtó bizottságának egy homogén szocialista kormány alakítására vonatkozó javaslatát, amelyen most dolgoznak. Mindez győzelmünk eredménye. Amikor erősnek érezték magukat, akkor szóba sem akartak állni velünk; most viszont mindenki meg akar egyezni a szovjetekkel valamiképpen ... Egy valóban döntő győzelemre van szükségünk. Kerenszkij fegyverszünetet szeretne, de neki majd meg kell adnia magát .. ." Ilyen volt a bolsevik vezetők hangulata. Trockij egy külföldi újságírónak, aki azt kérdezte tőle, mit közölhet a világgal, ezt válaszolta: „E pillanatban egyetlen közölni valónk az. amit ágyúink adnak a világ tudtára!" De a győzelmi hangulatba komoly gondok is vegyültek — a pénzügyi helyzet súlyos volt. A Banktisztviselők Egyesülete nem hajtotta végre a Forradalmi Katonai Tanácsnak azt a parancsát, hogy nyissák ki a bankokat, ehelyett egy gyűlésen kihirdették a sztrájkot. A Szmolnij a? Állami Banktól mintegy harmincöt millió rubelt kért, a pénztáros azonban megtagadta e kérés teljesítését és csak az Ideiglenes Kormány megbizottainak fizetett. IA reakció politikai fegyverként haszI nálta az Állami Bankot; például amikor i a vasutasszövetség végrehajtó bizott; sága pénzt kért az államvasutak al• kalmazottainak a bérére, azt válaszolták. hogy forduljon a Szmolnijhoz ... Elmentem az Állami Bankhoz, hogy beszéljek az új kormánybiztossal, egy Petrovics nevű vörös hajú ukrán bolsevikkal. Igyekezett rendet teremteni abban a káoszban, amelyet a sztrájkoló hivatalnokok hátrahagytak. Az óriási épület minden helyiségében önkéntes munkások, katonák és matrózok veritékeztek, nyelvüket 'kidugták a nagy igyekezetben, hogy eligazodjanak az óriási bankkönyvekben ... A duma épülete zsúfolva volt. Még mindig akadtak egyesek, akik nyíltan szembeszálltak az új kormánnyal, de az ilyen esetek ritkaságszámba mentek. A Központi Agrárbizottság felhívást intézett a parasztokhoz, s utasította őket, hogy ne ismerjék el a szovjet kongresszus által elfogadott dekrétumot a földről, mert ez zavart okozna és polgárháborúra vezetne. Schreider polgármester bejelentette, hogy a bolsevik felkelés miatt az Alkotmányozó Gyűlés választásait el kell halasztani. Különösen két kérdés foglalkoztatta az embereket, akiket megdöbbentett a polgárháború vad hevessége: először, a vérontás megszüntetése, másodszor, egy új kormány megalakítása. Már nem volt szó „a bolsevikok szétzúzásáról" — és arról, hogy ki kell rekeszteni őket az új kormányból, már szintén kevesen beszéltek, csak a népi szocialisták és a parasztszovjetek. Még a vezérkar mellett működő Központi Hadseregbizottság, a Szmolnij legádázabb ellensége is telefonált Mogiljovból: „Ha az új kormány megalakításához szükség van arra, hogy megállapodásra jussunk a bolsevikokkal, akkor egyetértünk azzal, hogy mint kisebbséget, bevegyük a kormányba." A „Pravda" ironikusan utalva Kerenszkij „humánus érzelmeire", közölte Kerenszkijnek a Honmentő Bizottsághoz intézett táviratát: „Egyetértve a Honmentő Bizottság és a körülötte tömörülő demokratikus szervezetek javaslataival, beszüntettem minden katonai akciót a lázadók ellen. A bizottság kiküldött egy megbízottat tárgyalások kezdeményezésére. Tegyenek meg minden intézkedést a felesleges vérontás elkerülésére." A vasutasszövetség végrehajtó bizottsága táviratot küldött szét az országban: „A vasutasszövetség konferenciája, amelyen mindkét szemben álló fél képviselői részt vesznek, akik belátják a megegyezés szükségességét, erélyesen tiltakozik az ellen, hogy a polgárüj szó 5 a 1957. november 12.