Új Szó, 1957. május (10. évfolyam, 120-150.szám)

1957-05-21 / 140. szám, kedd

CSATORNÁK MÉLYÉN Szeretném, ha alábbi kis riportomat azok is elolvasnák, akik ^kényelmes munkahelyükön ekként siránkoznak: Ö, de szörnyű hely ez, jaj, de sok a munka! Vannak dolgozók, akikről nem beszél senki, s akik mégis áldozatosabb muokát végeznek a közért, mint sok százan a hivalkodók közül. Hallottál például a csatornatisztító dolgozók felől, kedves olvasó? Ugye tudod, hogy vannak ilyenek, ugye tudod, hogyha nem lennének, £ szennyvíz elárasztaná utcáinkat, pincéinket ? Talán még azt is tudod, hogy nekik is köszönhetjük; de jó, hogy nem fenyegeti gyermekeinket a járványos betegségek ezer veszedelme ! De arra gondoltál-e már, városok polgára, milyen körülmények között szolgálják kényelmedet, egészségedet munkástársadalmunknak e névtelenjei? Jöjj csak, olvasó, ismerkedj meg egy kissé velük ... Malinovský u. 53. sz. alatt van a targoncákkal, száradó gumikabátokkal teletűzdelt óriási udvar, ahol hajnalonként gyülekezni szoktak a munkába induló csatornatisztító munAz úttestek közepén látható, mintegy 50—50 méternyire levő vasfedővel lezárt lejáratok egyikén vezetett le utunk a mélybe. Csupán csak egyik „ügyelőnk" maradt fent a napvilágon — szigorú óvatossági szabály ez! —, hiszen bármelyik percben megnyílhatnak az ég csatornái s egy erősebb zivatar esetén még a legtágasabb kanálisokat is mennyezetig elöntheti az áradat. Emellett gázömlés is előadődhatá'k — a csatornák mellett húzódnak a város gázvezetékei —, kell hát, hogy valaki összeköttetésben álljon a csatornákban dolgozó munkásokkal. És most, kedves olvasó, végy erőt félelmeden és — talán undorodon!... Ott állunk már az öt méternyi mély csatornalejárat peremén,... már kapaszkodunk is lefelé a betonfalba vert vasfogakon ... egy pillanat még — és máris beleihuppanunk a térden felül érő, sötéten csillogó, bűzös csatornalébe ! Körülöttünk feneketlen sötétség, felettünk fülsiketítő csattanások közt száguldoznak a járművek, arrébb mintha menekülő patkányok csobbantanák meg a hangtalanul folydogáló fekete patakot — s a szennyvíz alján úgy húzza, cibálja csizmánkat a leülepedett, bűzös iszap, mintha egy láthatatlan szellem akarná megbosszulni finmyáskodásunkat. A Malinovský utca alatt Ä kások. Párszobás földszinti házikó itt a ,.központi hivatal", innen irányítja Trandzsik József nemcsak Szlovákia fővárosának csatornakarbantartóit, de a bratislavai kerület több városáét is. Bizony nem könnyű feladat ez, a munka egyáltalán nem vonzó, a dolgozók száma pedig kevés. Egyedül Bratislavában 212 328 méter hosszú csatornahálózatot kell tisztán tartaniuk. Jellemző például, hogy 1945 óta majdnem 6000 méterrel gyarapodott Bratislava csatornáinak hossza, az ezeket tisztító munkások száma viszont majdnem ugyanannyi, mint 12 évvel ezelőtt. Az ok az, hogy — bár 1300—1400 koronát is megkeres egyegy csatornatisztító havonta — az emberek, főképp a fiatalok, fitymálják ezt a foglalkozási ágat. Nézzük csak, miért? Egy munkakört nem lehet tisztán csak magyarázgatásből megismerni, fogadjuk hát meg Trandzsik József ajánlatát és kisérjük el egyik munkabrigádját színhelyére. Persze, nem kell megijedni a csatornák szennyétől. Comhig érő gumicsizmába, szorosan záró vízhatlan kabátba és vállig lelógó g u mi sisakba öltöztet fel a brigád vezetője, Sery Ferenc csatornatisztító mester. Rajta kívül még Haberl Maxmiiian (25 éve csatornatisztító munkás már!), Soós Vendel, Brada János és Kalcsán Ferenc tartanak velünk. A cipekedéstől sem kell tartanunk, egy-két lapát, egy vödör és egy targonca minden felszerelési tárgyunk. A feladat egészen hétköznapi, a Malinovský utca alatt kezdődő egyik főcsatorna egy részét kell áttakarítani. Érdekességben azért mégsem lesz hiány, hiszen a város egyik leghosszabb — embermagasságú főcsatornáján kell keresztül haladnunk. Persze az idegen részére azért rejtelmes, furcsa egy útszakasz éž, néhol alig 110 centiméter a magasság, ide torkollnak a mellékutcák szűk öblű, járhatatlan csatornái, — s a Radlinský, Mária, Hajdúk, Treskova utca, Sztálin tér, Štúr utca és Bosák utca alatt egészen a dunapartig elgyalogolhatunk bepne. 4 J T in ÜJ szö 1957. május 20. ö, leihet. hogy Dante rémségesebbnek képzelte el a poklot, de ilyen undorítónak semmi esetre sem! De nim, már fel is pislákolnak a brigád tagjainak karbidlámpái, még csak a kötélen leengedett targoncarészeket szerelik össze újból ép targoncává, s már meg is indulhat a szennyel folytatott keserves küzdelem. Szinte centiméterről centiméhurcolbató tailicskára felrakni. S ráadásul nem is lehet sokat kényelmeskedni, mert fent az utcán már kocsi várja türelmetlenül a vederrel felszállított „anyagot". Jó óráig tanulmányoztam már a csatornatisztítók fáradságos, hősies munkáját, hanem hát végül még a legérdekesebb dolgokat is megúnja az ember. Aztán meg a brigád csak igen lassan, centiméterről centiméterre haladhatott előre, így aztán szörnyű kényelmetlen volt majdnem egy helyben topognom a bűzös latyakban. Elhatároztam hát, érdekesebb dolgot művelek, egy kis kirándulásra indulok arrafelé, ahol nem állják utamat a dolgozók. Az emberek úgysem ügyeltek rám, karbidlámpám nekem is volt, szépen elindultam hát a kanális másik vége felé. No, meg egy-, két úszkáló patkányt is le szerettem volna fényképezni. — Ugyan ki gondolta volna, hogy olyan rémséges kalandba sodor könnyelműségem! Útközben ugyanis annyira belebotlottam egy csomó iszapfélébe, hogy ha nem is vágódtam el, de lámpám kiesett a kezemből. S mtert nedves állapotban képtelen voltam újra meggyújtani, úgy megijedtem, hogy szaladni kezdtem. A vaksi sötétben persze csak úgy tudtam tájékozódni, hogy a csatorna nedves falát tapogattam, nem tudhattam hát, nem épp az ellenkező irány felé taposom a latyakot. Szörnyű félelem fogott el, lábamat egyre nagyobb súllyal kezdte lefelé húzni az iszap, a fejem zúgni kezdett, s kiabálásomat süketen verték viszsza a falak. S a kísérteties sötétben egyszerre csak egy nedves marok fonódott nyakam köré! Olyat rántottam magamon, hogy majd kettéharaptam nyelvemet, félájultan roggyantam térdre, amikor egyszerre csak a világ legkedvesebb hangja, Séry mester hangja hangzott fel mögöttem: — Hol csavarog maga, úgy rohant el mellettem, mintha az ördögök űznék! Hát bizony alig száz méternyire csatangolhattam csak el, s az egyik szobainagyságú csatorna-öbölben keringtem körös-körül, amíg meg nem szánt végül az egész idő alatt kajánul figyelő Séry mester. Hallgattad a csendet, kedves olvasó, láttad a karbidlámpák pislákoló fényében meg-megfeszülő férfiizmokat? Odafent napsugár aranyozza az utcákat, május fénye mosolyog a vidáman sétálók szemében — s lent, a föld alatt görnyedt hátú emberek küzdenek a szenny polipjaival. Mondd, olvasó, megérted ezeket az örök sötétségben, örök nedvességben dolgozó névteleneket, akik hősök — mert szeretik munkájukat! ? Tisztítják a csatornát. terre lehet csak előre haladni, olyan sűrű a szennypatak aljára le-rakódofk iszap. Ezt kell kétrét görnyedve kii™ pátolni, s néhol a már csak kézben Gondoljunk rájuk, ha kényelmes munkahelyünkről kifelé csalogat az arany napsugár...! Neumann János. A NAGY OKTÓBERT KÖSZÖNTIK A Šverma Vasmüvek dolgozói terven felül ebben az évben 5100 tonna nyersacél gyártásával köszöntik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulóját. A moszkvai tárgyalások idején az első negyedévben ebből már 1500 tonnát előállítottak. A IV. számú olvasztókemence dolgozói az év végéig 760 tonna nyersacéllal szárnyalják túl tervüket. Bár a III. kemence termelési menete nincsen minden hiba nélkül, az ott dolgozók kollektívája mégis kötelezettséget vállalt, hogy 860 tonnával többet termelnek, mint ahogy azt a tervük megszabja. Ugyanúgy az I. olvasztókemence dolgozói is elhatározták, hogy terven felül 890 tonnával, az V. számú kemence 1090 tonnával fog többet termelni. Nagy elhatározások, de nem csak ígéretek ezek. A podbrezovai olvasztárok ezt már több ízben bebizonyították. (Tudósítónktól) A szapi szövetkezetesek jól munkálkodnak A z a kis falucska Dél-Csallóköz" ben fekszik. A Duna ott hömpölyög a kertek alatt, ami egyrészt hasznára, másrészt ártalmára van Szap községnek. A szapi halászok mindenesetre azt állítják, hogy a Duna vize kincset ér, különösen, ha gazdag zsákmány akad a hálóba; a földművesek viszont gyakran szidják a rakoncátlan, öreg folyót, haragban állanak vele, mert vízzel árasztja el a földeket. Bartalos Józseffel és még néhány szövetkezeti taggal beszélgettünk a szövetkezet kicsire méretezett irodahelyiségében. Bartalos Józsefnek meg a többieknek sincs kellemes emlékük ezekről az árvizekről. — Bizony — teszi le a garast Bartalos József — 1926-ban ladikról arattuk a gabonát. Olyan volt a határ, mint valahol Kínában az elárasztott, rizsföldek. Csak lenyisszantottuk a kalászokat, de a szalmája már a víz alatt maradt. Haj, de ínséges idők jártak akkoriban, — felhősödik el a beszélő paraszt homloka, majd cigarettára gyújt és így folytatja. — Később is elöntötte a talajvíz a falut. No, nem is olyan régen, 3 éve, 1954-ben ugyanúgy jártunk, mint 28 évvel korábban. Igaz, hogy ekkor már nem ladikról arattunk, viszont magasított gumicsizmát kellett húzni, mert térdig ért a víz. A learatott gabonát csak lánctalpasokkal lehetett összeszedegetni. Ezek után érthető, hogy mért haragszanak a szapi dolgozó parasztok a Dunára. No, de a mostani tavaszon udvarias volt az öreg Duna a szapiakhoz. Nem rontott val haraggal a földekre, csendesen tovasiklott széles medrében és locsogott, mesélt a tavaszról, a természet megújhodásáról. A szapi szövetkezetesek nyugodtan foghattak a tavaszi munkához, amit becsületesen el is végeztek. AJIiklós Géza, a szövetkezet agronómusa veszi át a szót a szövetkezeti irodában. Néhány szóban felvázolja a tavaszi munkálatok helyzetképét. A tavaszi gabonanemüeket — mondja — idejében elvetettük, mi több néhány nappal előbb, mint tavaly, ami azt jelenti, hogyha jó időjárás lesz, hamarabb is aratunk. Mindent megtettünk, hogy a cukorrépa, korai krumpli, a gabonaféle alapos megmunkálást kapjon, hiszen a közmondás is azt mondja, hogy „ki mint vet, úgy arat". Meg kell vallanom, hogy a múlt években sok nehézséget kellett leküzdenünk, de hála a tagság bizalmának, ma már túl vagyunk a nehezén. Tulajdonképpen múr a múlt évben kezdődött az egészséges fejlődés. De erről talán többet tudna mondani a köny-> velőnk, — mutat az iratokba temet-' kezö keszeg emberre az agronómus. A mbrus József, a szövetkezet " könyvelője felüti a fejét és elmosolyodik. — Mit mondjak? Hiszen nem olyan egyszerű egy fejlődő szövetkezet keresztmetszetét megmutatni. Néhány szóban azonban vázolhatom szövetkezetünk helyzetét. A múlt évvel kezdem. Az elmúlt esztendő az előző évekhez viszonyítva kedvező volt számunkra. A hektárhozamok magasabbak voltak, mint annakelőtte s így több volt a szövetkezet bevétele is. Hozzuk csak fel példának a cukorrépát, — lapoz bele az egyik könyvbe Ambrus József. Néhány számot vet a papírra, összead és így folytatja szavait: — íme. Hektáronkint 324 mázsa termést takarítottunk be tavaly, míg 1955-ben csak 220 métermázsa volt a cukorrépatermésünk hektáronkint. — És minek köszönhetik ezt az emelkedést? — vetem közbe. — Hogy minek? Elsősorban a gondos talajmunkának, no meg annak is, hogy tavaly nem jelentkezett örök ellenségünk, a talajvíz. Igy aztán nem csoda — folytatja —, hogy tavaly úgyszólván mindenből terven felül teljesítettük beadási kötelességünket. Különösen állati termékekben értünk el szép eredményeket. Nagy az örömünk, mert a tavalyi év jól megerősítette pénzügyi alapunkat, és ha az ez évi gazdálkodásunk is olyan sikeres lesz, mint a tavalyi, akkor év végére felemelhetjük a munkaegységek értékét, ami nagy szó. A gazdasági beruházásról is szó esett. — Szövetkezetünk gazdasági beruházása — folytatta Ambrus József, — lendületesen folyik tovább. Ebben az évben felépítjük az új sertéshizlaldát és egy istállót a növendékmarháknak. Szóval mindezeket egybevetve, erősíti meg hangját a szövetkezet könyvelője, — elmondhatjuk, hogy a további éveknek, ha nem szenved szövetkezetünk váratlan elemi csapást, meg kell hozniok a kívánt eredményt, s így szövetkezeti tagjaink nagyobb megelégedéssel nézhetnek a jövő elébe. AJI ikor elköszöntem a szapiaktól, s hazafelé utaztam, gyakran a fülemben zsongott, Ambrus József szava: „Szövetkezeti tagjaink nagyobb megelégedéssel nézhetnek a jövő elébe. Igen. Nagyobb megelégedéssel s örömmel, mert Szap, ez a kis Duna melléki 'falucska is elindult a fejlődés útján, hogy minden lakójának emberi megélhetést biztosítson. De-Gá Mezőgazdaságunk holnapjáért Nagyidáról mintegy négy kilométer utat tettünk meg Bočiar Irányában, de jóval a falu előtt már célhoz értünk. Ott álltunk a Mezőgazdasági Műszaki Iskola háromemeletes épülete előtt. Meglepetés számomra ez a szép, modern épület ezen a vidéken. Amerre a szem ellát, körös-körül szántóföldek, legelők. A terep olyan sima, mint egy gyúródeszka. Itt-ott falvakat és fákat látni a távolban, de semmi más nem zavarja a láthatár nyugalmát. Esős, hűvös az idő, az épülettől délre a nagy kiterjedésű legelőn juhnyáj legelészget. Belépünk az épület ajtaján. Feliratok, plakátok és képek fogadnak. A földszinti folyosó élénk. Reggel van. Az óra fél nyolcat mutat. Nemsokára megszólal a csengő, kezdődik a tanítás. Mi az igazgatót keressük. Ott van az irodájában. Vele beszélgetünk. Több mint két éve nyílt meg az iskola. Az akkori mezőgazdasági mesteriskolába a szövetkezetek, állami gazdaságok, gép- és traktorállomások küldték el legügyesebb dolgozóikat, hogy mesterekké váljanak. Hiszen a fő cél az, hogy mezőgazdaságunk minél több dolgozója szakismeretre tegyen szert, hogy ennek elsajátításával minél szebb eredményt érjünk el a termelésben. A bočiari kétéves mesteriskolának szlovák és magyar tannyelvű tagozata van. De van itt tanfolyam is a kombájnosok, brigádvezetők és gépjavítók részére, ahol a tanfolyam résztvevői tudományos és gyakorlati módszerekkell, a gépek műszaki kérdéseivel ismerkednek meg az iskola műhelyeiben. Ebben az iskolai évben szervezték meg a mezőgazdasági műszaki iskola első osztályát. Négyéves időtartamú, amely érettségivel végződik. Utána a technikai főiskolán folytathatják tanulmányaikat a fiatalok, ahol mérnöki oklevelet szerezhetnek. Gépipari szak ez, ahová olyan tanulókat vesznek fel, akiket érdekelnek a gépek. A harmadik emeleten találtuk meg a műszaki szakiskola első osztályát. Éppen akkor volt vége az órának, a fizika tanára jött ki az osztályból. Bementünk, hogy a szünetben elbeszélgessünk a fiúkkal. Negyvenegyen vannak, Szlovákia magyarlakta területének minden részéből. Itt van Csicsay Gábor Bősről, Cserge Jenő, Táncos László és még ketten Pozsonyeperjesről, ketten Sőkszelőcéről, Negyedről, Doborgazról, a királyhelmeci, szepsi, losonci járásokból. A fiúk körénk sereglettek és elmondották, hogyan élnek, tanulnak s mivel töltik szabad idejüket. Egymás szavába vágva, egymást kiegészítve beszélnek a tanulásról, a műhelymunkáról. A büszkeség és az öröm kifejezése az arcokon. Itt laknak valamennyien a tanulóotthonban, ahol teljes ellátásban részesülnek. Hetenként kétszer van mozielőadásuk, könyveket, folyóiratokat és újságot olvasnak, sportolnak. Csak azt sajnálják, hogy zenekartik és énekkaruk nincsen, amelyeknek fellépése változatosabbá, színesebbé tenné az ünnepélyek és kultúr-rendezvények műsorát. Kívánatos volna a sportlehetőségek kiszélesítése, az iskola orvosának gyakoribb látogatása is. Ezek a fiúk odahaza az általános iskola 8. osztályát végezték el eredményesen. Most itt tanulnak tovább, a legtöbben stipendiumot kapnak. Az iskola nevelő-oktatómunkája szellemi és testi képességeiket fejleszti. Ilyenkor, az iskolai év befejezése előtt sok ezer. fiatalnak kell határoznia leendő életpályája felől. A mezőgazdasági iskolák, szaktanfolyamok évek óta bizonyítják be hasznosságukat. Nagy érdeme ezeknek az iskoláknak a mezőgazdasági tudományok, a gépesítés széleskörű terjesztése. Ennek köszönhető a jól bevált termelési módszerek hozzáértő alkalmazása, ami a terméseredményekben mutatkozik meg. A szövetkezeti tagok, a kis- és középparasztok, valamint a munkások gyermekeinek teljes szaktudást nyújtanak a mezőgazdasági iskolák, amire a termelésben nagy szükség van. Második ötéves tervünk a mezőgazdaságot 2500 főiskolai, 8500 felsőbb szakiskolai és 5300 alsóbbfokú szakiskolát végzett fiatallal látja el. Zelenák István, Perbenyík.