Uj Szó, 1955. június (8. évfolyam, 131-156. szám)

1955-06-10 / 139. szám, péntek

1 1955. június 10. UJSZÖ Piros rózsák, békében virágozzatok... Tizenhárom esztendővel ezelőtt, 1942. június 10-én a hitleri fasiszták a földdel egyenlővé tették a vörös Kladnóhoz közeli Lidice kis cseh bányászfalut. Férfilakosságát vadállati módon teljesen kiirtották, az életbenmaradt nők nagy részét koncentrációs táborokban puhították el. A gyermekeket Németországba hurcolták. A háború után alig néhányan tértek haza, nők, gyermekek. Lidice emléke harcba hívja a népeket a békéérta fasizmus, az imperialista háborús gyújtogatók ellen. A Hitler útját járó imperialisták újból megkísérlik saját bűnös céljaik érdekében felhasználni a lidicei gyilkosokat. Nyugat-Németországban toborozzák azokat a hétpróbás fasisztákat. akik a Führer iskolájában tanulták meg az emberölést. Fegyvert akarnak adni a kezükbe. Parancsnokaik a régi náci-tábornokok. Vezetésükkel akarják ismét rászabadítani őket a békeszerető népekre. Az amerikai imperialisták a lidicei gyilkosokból és hóhértársaikból óhajtják megszervezni új rohamcsapataikat. Felemeli ez ellen tiltakozó szavát minden békeszerető nép, minden becsületes ember. Azért emlékezünk meg évről évre a lidicei tömegmészárlásról, mert még mindig akadnak balgák, akik azt hiszik, hogy tíz évvel a második világháború után a népek lassan-lassan elfeledik, sőt talán már el is feledték a fasizmus szörnyű embertelenségeit. Azt Hiszik, ahogyan a háború ütötte sebek mindjobban eltűnnek a házakról, a szívekben is behegednek a sebek. A „Die Anklage" című nyugatnémet lap még segít is feledni: „Nem igaz — írta nemrég —, hogy a németek valaha is megöltek, gázkamrába küldtek, vagy felakasztottak hatmillió embert." Nem igaz? Hát a franciák elfeledték már Oradourt és az angolok nem emlékeznek Coventry romjaira? Hát a hozzátartozók elfeledték halottaikat, a szülők aggódva nevelt gyermekeiket, az árvák szeretett szüleiket? El lehet feledni az ilyen szomorú emlékeket? Nem sokkal erősebb érzés az emlékezés? Ezeket a borzalmas emlékeket soha elfeledni nem lehet, a népek saját felmérhetetlen szenvedéseikre igen jól emlékeznek. Ne építsenek a balgák az idő múlásával járó feledésre! A balgák törpe kisebbségben vannak. Az emberek túlnyomó többségében erősen él a múlt. Tanultak belőle. Érzik, tudják, cselekedni kell. Persze nem látja mindenki egyformán, mi a teendő. De egyre többen kutatják a béke útját. Mi a varsói határozatok mielőbbi valóraváltásával küzdünk a békéért., az olasz utcákon a lakosság fából készült horogkereszteket éget el és velünk együtt — csak más úton-módon — gondoskodik arról, hogy újra vissza ne térhessen a borzalmas múlt. Lidice nevét az egész művelt világon jól ismerik, mert a fasiszták brutális gaztettei elleni tiltakozás szimbólumává vált. Népi demokráciánk a régi Lidice, az elpusztított bányászfalu romjai mellett felépítette az új, korszerű községet. Virágzó, szép falu ez. Van iskolája, kultúrháza, lakói újra megtanultak mosolyogni. Az új Lidice — egy a millió példa közül, mely azt. hirdeti: az élet legyőzi a halált. Azok pedig, akik ma újra gyászt és rabságot akarnak hozni az emberiségre, emlékezzenek Lidice egykori nyomorult hóhéraira: Hitler, Heydrich, Frank módjára mindenütt eléri őket a népek igazságos ítélete. Az emberek túlnyomó többsége jó, és ezért merült fel sok helyén a világnak a gondolat: Lidicén maradandó és kifejező emléket kell állítani a béke győzelméért világszerte folyó közös harcnak. A nemes gondolat gyors elhatározást eredményezett. A régi és új Lidice közötti három hektár kiterjedésű szabad térségen „A barátság és béke parkja" elnevezéssel eqy rózsaligetet hoznak létre. Köztársaságunkban közéleti tényezőkből alakult különbizottság vállalta magára a magasztos gondolat megvalósítását. A bizottság elsősorban őszinte köszönetet mondott a kezdeményezőknek, többek között a becsületes angol bányászoknak, a következetes békeharcosoknak. egyúttal felhívással fordult Coventry, Oradour, Sztálingrád és Európa több mái sokat szenvedett városa, faluja, az egész világ népeihez, hoqy küldjenek rózsatöveket a német újrafelfegyverzés elleni közös harc jeléül. „A békét és a népek nemes törekvéseit — hangzik a felhívás — újból hábor ú fenyegeti. A lidicei és oradouŕi, oszwiencsími és majdáneki hóhéroknak ismét lehetőséget nyújtanak, hogy újabb, sokszoros Lidicét készítsenek elő. Az emberiség azonban nem engedi meg ezt." A lidicei rózsaliget megteremtésének gondolata harcos politikai kiállássá lett. Az egyszerű felhívás nemzetközi jelleget öltött. A legkülönbözőbb nézetű és felfogású embereket kapcsolja egybe a béke frontján. Eddig 31 államban talált lelkes fogadtatásra, 19 álMegvédiük gyermekeink örömét Reggel 6 órakor indult el Détérbői a nagy autóbusz tele kiránduló vidám gyerekekkel. Nagy esemény volt ez számukra; a kaland édes izgalmával indultak először életükben megnézni és megismerni Krasznahorka, Betlér, Dobsina és Domica tündéri, mesébe illő szépségeit. Nemcsak a gyerekeknek jelentett ez örömöt, hanem a szülőknek is, akik boldog elragadtatással kísérték Ruszó igazgató kis csapata felszállását és elhelyezkedését a ragyogó új Skodában. És bár az ilyesmi nálunk nem újdonság, mert hiszen ezer és ezer tanuló indul naponta hasonló kirándulásra, hogy megismerje szeretett hazánk nevezetességeit, mégis ezekben a júniusi napokban ellenállhatatlanul összeszorult szívvel arra a kirándulásra kellett gondolnom, amelyet a német fasiszták rendeztek 13 esztendővel ezelőtt a lidicei gyerekeknek és amelyről nem volt többé visszatérés. Az a borzalom is júniusban történt. És a gondolkozó ember akarva, nem akarva számadást végez, párhuzamot von. Détérben 1955. júniusában Horváth Ilonka ugyanúgy csókolta meg gyermekét, mint 1942. június 10-én Petráková Zsuzsánna a kis Zdeneket és Mirkót egy kis cseh faluban. A júniusi nap akkor ugyanúgy sütött, melegebb fényt árasztott, mint ma. Mégis akkor az anyai csók visszavonhatatlan búcsút jelentett, míg ma az anyai csók az öröm, a boldogság kimeríthetetlen forrását jelenti. A fasizmus a gyermekek életébe, örömébe, sóvárgó tekintetébe rémületet és borzalmat, halált hozott. Ez a kép egész nap minduntalan visszatért lelki szemeim elé és oly elevenen ébredt fel bennem a fasizmus lényege, hogy nyugtalanított, fájt, sértette emberi mivoltomat, emberi méltóságomat. Csak akkor nyugodtam meg, amikor a gyermekek visszaérkeztek a kirándulásról és csacsogva, kitörő örömmel, a derű tarkaságával, élénkségével mondták el élményeiket szabad hazánk ragyogó szépségeiről. A gyerekek kimeríthetetlen jókedve elhessegette szívemből a fásizmus kegyetlenségének utolsó maradványait is. Mielőtt elaludtam, arra gondoltam, hogy sok országnak a lidicei tömegsírokon virágzó és illatozó rózsái jelképei a békeszerető népek összefogásának, annak az eltökélt akaratnak, hogy a békét, gyermekeink örömét és derűjét megvédjük és hogy soha többé nem engedjük meg a fasiszta fenevad feltámadását. Bálint Lajos, Gesztete Iámból jött is már virág. Az egész földkerekség kiállt Lidice oldalán. A béke barátai támogatják a nemes eszme valóra

s váltását. Rózsát annak adunk, akit szeretünk, akihez mély bensőséges érzés fűz. Tízezernyi rózsa, amit a világ minden részéről máris küldenek, bizonyítja, hogy mindenütt szeretnek és' mindenütt emlékeznek. Egyszerű emberek küldik a virágokat, rózsatöveket, palántákat, magvakat., olyanok, akik szeretik ' az életet. Tízezernyi rózsatÖ barátkozik a mi időjárásunkkal. A palánták, magvak s alig várják, hogy kinyíljanak, kibimbózzanak. Küldtek Rosa Rugósa Thunbót Pekingből, Poulsen rózsát Dániából, a legnemesebb fajtákat a leningrádi botanikus kertből, a kievi iskolákból, a sztálingrádi vérrel áztatott földekről, máshonnan is és ami különösen megkapó: Németország mindkét részéből. Több német polgár egyéni levélben, keresetlen szavakkal köszöni meg a bizalmat, amiért lehetősége van hozzájárulni a park létesítéséhez. A világnak nem minden részében terem meg a rózsa. Az ottani emberek azt küldik, amijük a legszebb: Venezuelából orchideákat, Oradourból orgonabokrokat, a mexikói Lidicéből (ahol rokonszenvük jeléül San Jeromos község nevét átváltoztatták Lidicére) értékes exotikus növényeket. Azok, akik küldték, talán soha nem látják viszont ezeket a virágokat. Nem jutnak el ,,A barátság és béke parkjába", nem látják meg a különféle színű, fajtájú, illatú és nagyságú rózsákat. Nem látják meg a rózsaligetet rendezett sétányaival, hívó lugasaival, szoborcsoportjaival, fényes megvilágításával, esztétikus, aróhitektónikus berendezésével, a Lidicével rokonsorsú helységek címereivel. De lelkesíti őket annak a puszta tudata, hogy ilyen békepark létezik, és hogy ezeket • az Európa szívében elültetett rózsákat a világ népei számára örök időkre meg kell őrizni. Ha mindenki nem is, de sokan viszontláthatják rózsáikat. Zarándokhely lesz a lidicei rózsaliget annak bizonyítására, hogy van a világon erő, amely megakadályozhatja a háborút. Hálásak vagyunk az ajándékozóknak és köszönjük a küldeményeket. A világbéke dicsőítését szolgálják ezek a rózsák és a lidi cei nők, akiknek örök gondozásába adják őket, tud ják, milyen megtiszteltetés ez számukra és milyen erkölcsi kötelezettséggel jár. Ott érzik a rózsák mögött az embereket, szeretetüket, a béke után áhítozó örök szomjukat és tettrekészségüket. „A barátság és béke parkja" az egész világé lesz. Elsősorban azonban Csehszlovákia népeié. A mi népi hatalmunk hozza létre és a mi dolgozóink építik, azok fogják ápolni, fejleszteni, állandóan szebbé tenni. Csehszlovákia dolgozó népe áll a rózsaliget születésénél. A készülő lidicei parkot június 19-én külföldi meghívott vendégek jelenlétében ünnepélyesen felavatják. Ahol a fasiszták üszkös romokat és halált hagytak hátra, ott már rózsa virágzik. A kegyetlen náciterror színhelyén — a béke nemzetközi virágai. Ezek a rózsák majd évről évre kinyílnak, kivirágzónak, s a szirmok, vérvörös Szirmok arra figyelmeztetnek, hogy a népek soha nem felejtik a fasiszták gaztetteit. Lehet, hogy a rózsatövek egyike, másika idővel kipusztul. De a tömegmészárlásokra élénken emlékező emberiség százzal-ezerrel pótolja majd őket. Mert ha megszűnne az emlékezés, ha az emberiség feledné a múltat, ha nem. tanulna szomorú tapasztalataiból, ha félne és nem állana, résen, akkor bizony nehéz lenne a béke ügyét végső diadalra vinni. Emberek, vigyázzunk, hogy a lidicei piros rózsák békében viráqozzanak! JÓ SÁNDOR. František Hečko ötven éves František Hečko, akit a „Falu a hegyek közt" (Drevená dedina) című regényéért 1952-ben államdíjjal tüntettek ki, ma, június 10-én tölti be ötvenedik életévét. Hečko a Nagyszombat melletti Szárazpatakon született és nehéz körülmények közt töltötte ifjúságát. A felső gazdasági iskola elvégzése után különféle foglalkozásokba kóstolt, leghosszabb ideig szövetkezeti ellenőr volt, s csak a legutóbbi években szentelhette magát kizárólag az irodalomnak. Mint Peter Jilemnický és Fraňo Kráľ kortársa, pályáját versekkel és kisebb prőzaírásokkal kezdte. Első könyvében, az 1931-ben „Kivándorlók" címmel megjelent verses gyűjteményében fájdalmasan panaszolja el, hogy a szlovák nép fiainak ezerszámra el kell hagyniok hazájukat, mert nem találnak benne megélhetést. Noha Hečko tisztán látta a jelenségeket, akkor még nem jutott el odáig, hogy leleplezze a kapitalista rend bűnösségét. Tizenegy esztendővel később, 1942ben kiadott „Igazi deleken" című újpbb versesgyűjteményét a szülőföld iránti mély szeretet hatja ét, Hečko az ún. Szlovák Állam idején nem hagyta magát elcsábítani a fasizmus hazug jelszavaitól, hazaszeretete nem tűrt semmiféle visszaélést a nép és a haza fogalmával. A szlovák nép felszabadulása Hečko alkotó tevékenységére is nagy hatással volt. 1946-ban megjelenő „Szláv versek" című kötetében megénekll a német és az otthoni fasizmus ellen vívott felszabadító harc nagyságát De a kötet után már nem találja a lírát elegendőnek ahhoz, hogy gazdag élettapasztalatait és megfigyeléseit kifejezhesse vele. Hányatott életében állandóan szoros kapcsolatban állt a néppel és ez a kapcsolat ismerteti fel vele, hogy a gazdagoktól uralt szülőföld nem lehet a dolgozók igazi hazája. Minden elhajlás ellenére eljut a felismerésig, hogy ez az ország csak akkor lesz a nép igazi otthona, ha a nép válik urává. Elsó regényében, az 1918-ban megjelent „Vörös bor"-ban ez a hite csak homályosan jut kifejezésre. Hečko ebben a müvében a politikai események visszaverődését mutatja be egy szőlőtermelő dél-szlovákiai falubap, századunk első harminc éve folyamán. Természeti kincsekben, a földi javakban gazdag az ország, napsütötte lankáin édes szőlő érik, rónáin búzatábla ring, ám dolgozó népének sorsa sanyarú, kérges keze nem magának, hanem a falu zsíros parasztjainak, a kupeceknek, az ügyvédeknek és a bankosoknak gyűjt vagyont. Az író hangja vádoló, a falusi proletariátus forradalmi érzülete azonban még nem kap hangot ebben a regényben, ugyanígy a falusi kizsákmányolás is csak elemi formájában jut kifejezésre benne. A „Falu a hegyek közt" című 1951ben megjelent regényével Hečko a mai szlovák irodalom élvonalába került. Amíg tekintete a „Vörös bor"-ban még a múltba fordul, új regényében már a szlovák haza jelenét festi és fényesen kitáruló, szép jövőjét villantja fel. A szlovák nép felszabadulásának nagy élményéről ez az első igazán nagyszabású művészi prózaírás, melyben az olvasó a felszabadult országban folyó társadalmi változásokról kap átfogó, mélyen átélt és hitelesen ábrázolt jelentést. Hečko egy Stodolište nevű árvái faluba viszi az olvasót, s nagy művészettel mutatja meg, hogyan küzdött a falu szegény népe a gazdagok s az őket védelmező demokrata párt ellen. 1948 februárja véget vetett ugyan a demokrata párt népellenes törekvéseinek, azonban a harc korántsem szűnik meg, az aknamunka tovább folyik, a haladásnak minden megnyilvánulása ellen, és az öreg kommunista Puplava Péter utódainak Sehnárék Pavojának, Duval Istvánnak, Oncso Ondrónak és a többi kommunistának még kemény küzdelmet kell vívniok a falu tehetős gazdái, ZoŔáék, Mikuláék, a maradi tanító, s a fűrésztelep vezetői ellen, míg az egész falu eljut az örömteli boldog élet küszöbéig. De nemcsak a haladás nyílt keréktörői ellen kell harcot folytatnlok, meg kell nyerni a közömböseket, az ingadozókat, a lanyhákat, a jóra hajlamos, ám félrevezetett tudatlan embereket és a nyakasakat, a maradiakat is mind. Hečko ezt a mindennap megújuló harcos munkát hitelesen, művészi erővel és lebilincselően jeleníti meg; a társadalmi küzdelem mozgatói és rúgói már nem állnak rejtve előtte, a marxizmus-leninizmus elmélete megsegíti abban, hogy világosan rámutasson az osztályharc könyörtelen következetességére és törvényszerűségére. Hečkonak sikerült mesterien megmutatnia azt is, hogyan tünteti el az ipar térhódítása — a dolgozók kezébe került nagyobbodó fűrésztelep és az új lekvárfőző — a szlovák fa.lu nyomorát, majd hogyan fordul egészen egyenesbe az egységes földművesszövetkezet megalakításával, a gazdálkodás magasabb formáinak bevezetésével és a kulákok uralmának megszűnésével Stodolište élete. Hečko regénye az utolsó fejezetektől eltekintve rendkívül kifejező erejű és művészi színvonalában a legjobb, amit a szlovák széppróza a felszabadítás óta alkotott. Hečko különösen az ember benső világának rajzában múlja felül kortársait. Emberés tájleírásaiban, jellemfestésében a legjobb szlovák hagyományokra, Kukučín, Timrava és Tajovský művészetére, s ugyanakkor a legnagyobb orosz írókra, Turgenyevre, Tolsztojra, Gorkijra és Solohovra támaszkodik. Hangja irányzatos és ugyanakkor szenvedélyes is. Az irányzatossága megsegíti abban, hogy az osztályellenséget hitelesen és ne torzítva rajzolja meg, a szenvedélyessége meg abban, hogy hite meggyőzően, nem pedig szólamokban, plakátízű képekben kerüljön kifejezésre. Hečko 1951-ben a Szovjetunióban járt, s útjáról riportkönyvet írt „Moszkva—Leningrád—Jasznaja Poljana" címmel. Ütijegyzeteiben művészi erővel ragadja meg a szovjet élet viharos fejlődését és értő szemmel kíséri, hogyan emelkedik a szovjet nép kulturális színvonala, s hogyan törődnek a Szovjetunióban a^ tudomány és a művészet felvirágoztatásával. Hečko azok közé az írók közé tartozik. akik nem őrzik meg sikerük titkát, haném arra törekszenek, hogy átadják tapasztalataikat az új költőés irónemzedéknek. Nemcsak személyes vezetéssel és tanácsokkal segít, hanem azzal is, hogy irodalmi munkásságáról, kísérleteiről írásban is vall ,,Versektől a regényig" című munkájában. Ez a könyv újabb tanúsága annak, milyen jól kell ismerni a szocialista írónak az életet, tudnia kell megmagyarázni bőségét a marxizmus-leninizmus megismerése alapján és mennyire kell ebben támaszkodnia a szlovák és a világirodalom klasszikusainak realista művészetére és a szovjet irodalom szocialista eszmeiségére. Megjelenés előtt álló új müvében, a „Cseh napló"-ban — melynek egyes fejezeteit a szlovák és cseh irodalmi lapokban olvashatjuk — hídverő munkát végez: bátran és pártosan küzd a burzsoá nacionalizmus megnyilvánuló csökevényei ellen. Készülő új regényében, a „Sötétség"-ben pedig — amelyet az irodalmi közvélemény nagy érdeklődéssel vár — Hečko az ún. Szlovák Állam eseményeit és társadalmi hátterét próbálja megvilágítani azzal a dolgok gyökeréig hatoló elemző erővel, ábrázoló készséggel és jellemfestő művészettel, amely a szlovák széppróza mai legjobb művelőjének sajátja. Egri Viktor -éľsó u tá M Felhő szállt a nap arcára, de ott megégette magát. Sírva fakadt, könnye lehullt a földre s nevettek a fák. Gyurcsó István I Már meg nem aláz! j Magányos bokorként gubbasztottam, i I kedvem megkopott, mint régi í bútorok i i szúette fáján a máz. t í Ma újra víg vagyok, a múlt konokj t emléke meg nem aláz! f i Ozsvald Árpád ? i f t t