Uj Szó, 1954. június (7. évfolyam, 132-158.szám)

1954-06-01 / 132. szám, kedd

UJSZO 1954. .június 1. Jókai napja — a kultúra, nemzeteink barátságának napja A nagy magyar író halála 50. évf ordulójának ünnepségei Komáromban A békés tavaszi égbolt alatt, két testvéri nép államai­nak határán, Komáromban május 30-án vasárnap talál­koztak köztársaságunk, és a Magyar Népköztársaság írói, hogy közösen megemlékezzenek Jókai Mór, a magyar irodalom nagy nemzeti klasszikusa halálának 50. évfor­dulójáról . Az ünnepségen Komárom szlovák és magyar nemzetiségű polgáraival együtt, akik nagy szülöttjük xzobra előtt gyűltek össze, részt vettek: Bedfich Horák, a. kulturális ügyek miniszterének helyettese, Pavol Du­bovský, a kulturális ügyek megbízottjának helyettese, Füredi József, a Magyar Népköztársaság bratislavai fő­konzula, a. magyar írók és kultúrmunkások 21 tagú küldöttsége. A küldöttséget Kerek Gábor, a Magyar Írók Szövetsége kiadótanácsának elnöke vezette, tagjai: Veres Péter Kossuth-díjas író, a Magyar írók Szövet­bégének elnöke, Illyés Gyula Kossuth-díjas író és köl­tő, Erdei Sándor, a Magyar írók Szövetségének központi titkára, Szabó Pál, Vrbán Ernő Kossuth-díjat: írók és u magyar kultúráiét további képviselői. Köztársaságunk írói közül az ünnepsegen részt vett Jan Dida államdíjas író, a Csehszlovákiai Írók Szövet­ségének elnöke, Josef Sekera., a Csehszlovákiai írók Szö­vetségének főtitkára, Ctibor Stitnický, a Szlovákiai írók Szövetségének vezetőtitkára, Ján Kostra, Ladislav Vlňačko, Pavol Horov, Jifí Marek, Miroslav Stehlík, Egri Viktor államdíjasok. A Magyar Népművészeti Együttes elénekelte a mu­nyar, csehszlovák és szovjet himnuszt ,majd Beck Pál, c, komáromi HNB elnöke megnyitóbeszédet tartott. Ezután Ján Drda államdíjas író, a Csehszlovákiai írók Szövetségének elnöke ünnepi beszédében méltatta Jókai nagy életművét és emlékét. Majd Veres Péter Kossuth­díjas író, a Magyar írók Szövetségenek elnöke ünnepi beszédében hangsúlyozta: annak titka, hogy Jókai mü­veit az egymásután következő nemzedékek is olvassák, mindenekelőtt az egész munkásságát átható szellemi gazdagságában van. Jókai művét, a természet, a nép és a haza, az emberi erények szeretete teszi örökéletűvé. Az ünnepség keretében a Művelődés Házában meg­nyitották a Jókai-szobát, amelyben elhelyezték a nagy író életére, művére és forradalmi tevékenységére vo­natkozó emlékeket. A Jókai-szobában elhelyezett ok­mányokat és emléktárgyakat később áthelyezik a Jó­kai komáromi szülőháza helyén épült házban létesí­tendő múzeumba. Jókai Mór élményekben gazdag életéről, népszereU> téröl, szabadságharcbeli szerepéről Ctibor Stitnický, " Szlovákiai írók Szövetségének vezetotitkára beszelt. Az ünnepség részvevői ezután megtekintették nagy érdek­lődéssel a Jókai életére vonatkozó okmányokat, az író kéziratait és rajzait. A komáromi Jókai emlékünnepséget délután a Magyar Népművészeti Együttes feliepése követte. Este a cseh­szlovák és a magyar vendégek megtekintették a Területi Színházban a győri Kisfaludy Színház vendégjátékát. A magyar vendégek előadták nagy sikerrel Jókai „A kő­szívű ember fiai" című regényének dramatizált válto­zatát. Az előadás előtt Fellegi István, a Magyar Terü­leti Színház igazgatója üdvözölte a vendégeket, majd Pavol Dubovský, a kulturális ügyek megbízottjának he­lyettese méltatta a kulturális találkozó és a. Jókai emléknap nagy jelentőségét és Palotai Erz-ti kiváló elő­adóművészettel elmondta Jókainatc a maga munkamód­járól és írói álláspontjáról szóló vallomását. J. Drda elvtársnaka Csehszlovákiai írószövetség elnökének ünnepi beszéde Kedves barátaim, őszinte és boldog megindultság­gal szólok most, amikor a népi de­mokratikus Csehszlovákia írói ba­rátaikkal, a magyar irodalom leg­kiválóbb alkotóművészeivel karölt­ve tisztelegnek Jókai Mór, a nagy magyar klasszikus emléke előtt, hogy találkozójukkal a nagy demo­krata, hazafi és népbarát szülővá­rosában ismét megerősítsék és szi­lárdítsák szoros testvéri barátságu­kat, lelkük és szívük egységét együttes harcunkban a világ béké­iéért, a társadalmi haladásért és az emberiség zavartalan boldogsá­gáért. A feudális és polgári kizsákmá­nyoló osztályok, a nemzet és az egész emberi faj megrögzött ellen­ségei mindent elkövettek a múlt­ban, hogy sohase kerülhessen sor a cseh, a szlovák és a magyar nép testvéri találkozójára és egymás mély megértésére. Körmönfont in­trikájukkái, durva elnyomó mód­szereik kombinálásával, hazugsá­gaikkal el tudták érni, hogy nem­zeteink egyszerű tagjaiban kölcsö­nös bizalmatlanságot és ellenséges­kedést keltettek, hogy megakadá­lyozzák azt, ami a zsarnokok és ki­zsákmányolók halálos veszélye — á dolgozók testvéri megértését és egyesülését. A nép halhatatlan igaz­sága azonban mégis győzött. Milyen életadó, magasztos és dicső az az eszme, amely bennünket hű és örömteljes barátságban összefűz, amely lehetővé teszi, hogy szilár­dan egymásra támaszkodhassunk, lelkesít, bennünket, fokozza erőin­ket és harci bátorságunkat. Ez az az eszme, amely a művészekben ápolja az emberről, az ember tör­hetetlen életerőiről, a boldogságra való emberi jogról, az emberről — az országnak a leghatalmasabb al­kotóerőivel rendelkező uráról, aki minden akadályt leküzdve legyőzi gálád ellenségeit, uralmába veszi a természetet és hatalmas erőforrá­sait, a nemzetek testvéri barátsá­gában az ember igazi és boldog ott­honává változtatja az egész orszá­got, — vallott legemberibb és leg­magasztosabb gondolatokat. Miért beszélek erről itt Komá­romban, Jókai emlékének helyén? Azért, mert mély és törvényszerű összefüggést érzek a között, amiben ma közvetlenül élünk, örömteljes és rohamos fejlődés közepette, és a között, ami Jókai Mór művében máig és a jövőben is élő, és amiért nemcsak a magyar írók és a magyar nép vallja őt nemzeti klasszikusá­nak, hanem amiért mi is büszkén és hálával akarjuk leróni tisztele­tünket Jókai emlékének. A nép halhatatlan igazsága, a nép szelle­mének, erkölcsi erejének, örömtel­jes képzelötehetségének hatása, az élet értelmébe vetett, optimizmus­sal táplált törhetetlen hite — az, amiben Jókai Mór azonosítja ma­gát az egyszerű magyar emberrel. Nem innen származnak­e hatal­mas művének leggyönyörűbb és legerősebb vonásai? Jókai Mór tá­vol áll még ugyan az emberi tör­ténelem fejlődése törvényeinek is­meretétől, amelyeket az emberiség boldogulása érdekében a marxiz­mus-leninizmus klasszikusai tár­tak fel és magyaráztak meg, de mint élő fa az egyszerű magyar nép természetes bölcseségéből, erkölcsi erejéből és tiszta humanizmusából táplálkozva olyan művet adott nemzetének, amely szilárdan és tántoríthatatlanul az igazság, a tár­sadalmi igazságosság, a társadalom ama haladó erőinek oldalán áll, amelyeknek történelmi győzelme megnyitotta nemzeteink előtt az új élet útját. Drda elvtárs azután Jókai eszté­tikai elveit ismertetve, kijelentette, hogy Jókai az irodalom küldetésé­ben az igazság elveinek terjeszté­sét látta. Mivel a színtelenül kife­jezett igazság csupán pusztába ki­áltott szó marad és mivel kevesen vannak azok, akik szívesen néznek szembe a puszta igazsággal, az iro­dalom küldetése az, hogy megra­gadó formába öltöztesse az igazság eszméit, hogy a szív elveivé és az elme meggyőződésévé váljon ... Az irodalom küldetése, hogy őr­ködjön az összes emberi jogok fö­lött, napfényre hozza mindazt, ami gyönyörű, jótékony és igaz, osto­rozza a tévelygéseket és egyenlőt­lenségeket, a becsület szeretetét és az aljasság utálatát vésse a szívek­be, úgy formálja a lelkeket, hogy hozzáférhetők legyenek az érzések­nek. rázza fel az alvókat gyáva semmittevésükből. Az irodalom küldetése, hogy szűkítse a nyárs­polgáriasság birodalmát és ami a legfőbb,, tudjon megszólalni és fel­lépni a jó ügy érdekében és ha kell, ha szükséges, tudjon is érte szen­vedni. Ez az irodalom küldetése, ez a mi kötelességünk. Ezek voltak Jókai Mór esztétikai elvei. Milyen közelálló, kötelező, sőt törvényszerű annak, aki a művészet igazi értelmét keresi. Megilletőd­tem, amikor először olvastam eze­ket a sorokat, mivel tudatosítottam, hogy Petőfi Sándor osztálytársa és barátja nemcsak azt fejezi ki, ami a magyar nép és a haladó magyar irodalom szellemi hagyományaiban a leggyönyörűbb és a legértékesebb, hanem azt is, ami a cseh és a szlo­vák nemzeti irodalom legtisztább szellemi hagyományaival is közös, azt a szellemet és értelmet, amely Európa legnagyobb és legkiválóbb szellemeinek irodalmi műveiből, művészeti és emberi vallomásaiból árad. Olyan kiáltvány ez, amelyet Bjelinszkij, Gogol, Mickiewicz, Ca­ragiale, Neruda, HavlíČek, Sládko­vič és Hviezdoslav a többi nemze­tek legbátrabb és legtisztább har­cosainak csapatával együtt aláír­tak és amely a nép és az igazság odaadó szolgálatára kötelezi a mű­vészeket, akik egyedül ezzel tudják kivívni halhatatlanságukat és a jövő nemzedékek szeretetét. Veres Péternek. a Magyar írószövetség elnökének ünnepi beszéde Tisztelt ünneplő közönség! Hozzáértő és okos irodalmárok, kritikusok s még az irodalomban járatos művelt emberek is sokszor feltették a kérdést már a múlt­ban is, felteszik ma is és valószí­nűleg holnap is: mi a titka Jókai­nak? Mi benne a halhatatlan, mi az, ami az egymást felváltó nemze­dékek ifjait és öregeit újra és újra Jókaihoz vonzza? Én erre itt röviden csak azt tu­dom válaszolni, hogy az érdekes és jóízű meseszövésen túl — mert ne­ki volt bátorsága mesélni és na­von tudott mesélni — az a nemes vtki derű, ami szinte kivétel nél­kül minden írását áthatja és az az emberszeretet vagy általában a sze­retet, amellyel az életet, a termé­szetet, a népet és a neki minden­nél kedvesebb magyar nemzetet nézte. Volt idő a szabadságharc bukása után, amikor a Jókai-köny­vek olvasásában találkozott és fe­jeződött ki a magyar nemzeti ér­zés és a reménység a jobb lövő­ben is. A másik gondolatom, amelyet ez ünnepi alakalommal el szeret­nék mondani, az, hogy Jókai ahhoz a csodálatos magyar nemzedékhez tartozott, amelyben — legjobb fia­it értve — nem volt semmi ciniz­mus. Hittek, igazán és őszintén hit­tek azokban az eszmékben és esz­ményekben, amelyeket hirdettek. Mondanom sem kell, hogy nem volt cinizmus Petőfiben, aki éle­tével és vérével fedezte a hitét és a szabadságról szóló énekeit, de nem volt Arany Jánosban sem, akit rághatott a kétely és mardos­hatott a sok-okú keserűség, még­sem tudta félvállról venni se a magyarság, se az emberi nem ügyeit és eszményeit. Olyan be­fejezést tudott tanácsolni a leg­nehezebb időben a másik nagy kor­társnak, Madách Imrének az Em­ber tragédiájához, hogy: Ember küzdj és bízva bízzál. De nem volt cinizmus, nem volt hitetlenség és eszménytelenség an­nak a nagy nemzedéknek a poli­tikai vezetőiben sem. Nem volt a legnagyobban. Kossuth Lajosban, aki pátriárka korában is, tele ke­serűséggel, minden csalódás elle­nére, tiszta szívvel hitt az emberi eszményekben, a szabadságban és a demokráciában, de a üunamenti népek — és minden népek — bé­kés együttélésének a lehetőségei­ben is. Még akkor is, amikor az egymás elleni gyűlölet, mint vala­mi történelmi szerencsétlenség árasztotta el ezeket a népeket. Mindenkit csak a saját korában lehet igazán látni. Aki ott elvé ­gf'Zte a maga dolgát, az elvágezto a történelem számára i;;. Mi pe­dig Jókait már a történelemben látjuk. && látjuk, hogy nagy mun­kát végiett. Egy nemzetet tanított meg u olvasásra és arra, hogy higyjen önmagában. Az igazi nagy író mindig a nem­zet szívverésén tartja a kezét és megérzi, hogy abban az időben mi a legfontosabb. Ha nincsen akkor Jékaí Mórunk és Arany Jánosunk, elborított volna bennünket az oszt­rák-német kultúrimperializmus és a Habsburg-kozmopolitizmus ára­data. A szabadságharc bukása után, amikor már Vörösmarty és Petőfi nem élt, ők adták a nemzeti talpra­álláshoz a legnagyobb lelki erőt. De közöttük is talán legtöbbet Jó­kai adhatott, mert az ő könyveit csakugyan milliók olvasták. Arany a legjobbakon keresztül hatott a népre, Jókai közvetlenül, úgyszól­ván négyszemközt az olvasó ma­gyarral. Nekik köszönhető, hogy a Tiszák idejér.e kicsit már meg­erősödtünk a magyarságunkban is, még mielőtt az igazi nemzeti poli­tikusok szóhoz juthattak volna is. Mert azok csak kerülgetőzve és hangfogóval * beszélhettek még év­tizedek múlva is, de a Baradlay Richárdok és a többi Jókai-hősök 1 megdobogtatták az emberi szíveket. | És úgy tudták megdobogtatni, úgy tudta Jókai a magyar embert lel­kesíteni, hogy nem keltett gyűlö­letet más nemzetek iránt. Ez pedig nagy dolog, talán a legnagyobb do­log az irodalom világában. Ez min­den író próbatétele is. Mert ezen a nyelven, a szeretet, az emberség, a lelki nemesség nyelvén érthetjük meg igazán rnás nemzetek nagy és igaz íróit is. Ezen a nyelven érthetjük meg Jiráseket és Jan Nerudát, de a távolibb népek íróit is. Ezen a nyelven, az emberszere­tet, a hazaszeretet és a népszeretet nyelvén értjük meg igazán Puskint és Gogolt, Turgenyevet és Tolsz­tojt, az orosz nemzet nagy fiait. Mert mi a titka annak, hogvha Gogolt halljuk felkiáltani a Holt lelkekben, a csodálatos trojka jele­netben: Óh Oroszország. Oroszor­szág! azt is érezzük, hogy Óh. Ma­gyarország! Óh Csehország. Öh Szlovákia: hazám! Mi a titka? Ugyanaz, ami a Jó­kaié: az igazi hazaszeretet. Én úgy érzem, hogy Béfradlaynét látva, a Kőszívű ember fiaiban, az ember, éspedig nemcsak a magyar ember, hanem a cseh és a szlovák ember is, de a más nemzetbéli ember is, lelkesedve sóhajt fel: — Milyen asszony! Milyen asszony! Ilyen kellene sok! Akkor nem kellene olyan sokat beszélni a nők egyen­jogúságáról. A hazaszeretet és az emberi nemesség, az erős és tisz­ta lélek egyenjogúsít. És csak ugyanezen a nyelven, az emberség és a szeretet nyelvén, a jóság és az igazság nyelvén értjük meg a legtávolabbi nemzetek íróit, az egész világ irodalmát is. Ezen a nyelven értjük meg a spanyol Cervantest, az angol Dickenst, a francia Viktor Hugót és mind­mind a többieket, nemzeti, faji, felekezeti különbség nélkül. Az igazi író mindig a hazájáé, de min­dig az emberiségé is. A szocialis­ták, akik a nemzetek és országok közötti harcokat örök időkre, vég­legesen meg akarják szüntetni, minden nemzet minden igazi író­ját a magukénak vallhatják már Homerostól kezdve, aki nemcsak nz Achilles fájdalmát tudta éhez­tetni barátjáért Patroklosért, ha­nem a Priamosét is, fiáért Hek­torért. Soha nem szabad elfelejtenünk a mesterségesen szított vad hábo­rúságok ellenére sem, hogy a mi nemzetünk irodalma épp úg\ mint más elkésett nemzeteké is, a saját nemzetünk népköltészetéből táplálkozva, a görög, latin, majd olasz, francia, angol, német mű­vek fordításaival indult el és tet­te meg első lépéseit az általános emberi eszmék felé. A szellem, a gondolat és a művészet nemzet­közisége járt mindig messze elől, a háborúkban és gyűlölségekben vergődő nemzetek előtt. Az igaz gondolatok és a becsületes szívok érzései átszállnak a határokon, át­szállnak u századokon és újra mag újra felébresztik az elvadult korszakok után is az emberekben a békesség és az igazság vágyát. De hogy nemcsak az íróknak, hanem a népeknek is és azokon belül minden embernek is ez az igazi útja, arra hadd hozzak fel egy irodalmonkívüli példát, egy személyes példát is. Az első vi­lágháború vége felé összehozott a sors a Piáve mentén egy szlo­vák bajtárssal, egy málnapataki üveggyári munkással: Sverla Jós­kával. ő szlovák volt, én magyar, én paraszt voltam, ő munkás, de mindketten szocialisták voltunl^ és a mi kis csapatunkban, éppen azért, mert szocialisták voltunk, igazi barátok, még ennél is több, igazi bajtársak lettünk.. Ennek már közel negyven éve lesz. És a mi barátságunk azóta változat­lanul tart, most a felszabadulás óta pedig érintkezésben is meg­újult. Én közben fogságban is vol­tam, ő pedig a kenyér után még Amerikát is megjárta. Országaink között is sok minden történt, sok minden, aminek nem kellett vol­na megtörténnie, de mi sohase engedtük magunkat semmiféle politikai gyűlölködésbe beléhaj­szolni. Hiszem és remélem, hogy ha majd a mi népeink milliói is szocialisták lesznek, akkor tudnak igazságosak is lenni egymáshoz és akkor a békesség is állandó, a barátság is erős lesz. Tisztelt ünneplő közönség! Nincsen abban semmi új, semmi felfedezés, amit a Jókai írói eré­nyeiről, hazaszeretetéről és nép­szeretetéről, vagy általában a sze­retetről és az irodalomról mond­tam. Sokan és sokszor beszéltek már erről, sokan és sokszor hir­dették már ezeket az eszméket, még olyan emberek is, akik ebből éltek, olyanok is, akik ezekkel az eszmékkel csalták meg az embere­ket. Jogos hát minden óvatosság, sok ok van a kételkedésre. Csak­hogy — és ezért mondom ezt itt el — az irodalomban nem sokáig lehet csalni. Az írónak könyörte­len bírája az idő és az időben változó-fejlődő nép. A hazudott érzések akármilyen színesek és tetszetősek is, elmúlnak, az igaz érzés él, sokáig él, ha tiszta és szép a fogalmazása: örökké él. A Jó­kai meséiben, derűs vagy tragikus történeteiben az emberi lélek ün­nepi vágyai vannak kifejezve, a szép és nagy dolgok és a hősi élet' iránt. Tőle is megtanulhatjuk, mint minden nagy írónktól, hogy a hazánkról, az édesanyánkról és a kedvesünkről nem illik sem vic­ceket, sem frázisokat mondani. És ez tanulság a mai és minderi­kori írók számára is. Ismerheted a világot, ismerheted az embere­ket, ismerheted az írás művésze­tét, ismerheted az éppen érvényes vagy akár a jövőre szóló politi­kai és társadalmi leckét is, ha nincs benned szeretet az emberi nem iránt és a néped, nemzeted iránt, ha nem hiszel se eszmék­ben, se eszményekben: homokra építesz. Ha csak magadat szereted, addig élsz, amíg magad élsz. Azt hirdesd hát, amiben csak­ugyan hiszel. Amit hiszel, arra pe­dig tedd fel az életedet. Akkor is, ha rövid, akkor is, ha hosszú. A Jókaié hosszú volt. Hisszük és reméljük, hogy a magyar nép és a csehszlovák nép megbecsülő emlékezete a hosszúnál is hosszabb lesz: addig tart, mig él ember a földön. Mert addig él az igazság­ra és a szeretetre való szomjúság is, addig él a szépségre, nagyság­ra, hősiességre való vágyakozás ň

Next

/
Oldalképek
Tartalom