Uj Szó, 1951. június (4. évfolyam, 127-152.szám)

1951-06-06 / 131. szám, szerda

U J SI® 1951 június 6 u Viktor Ivanov litván író novellája J61 van hát, elmondok mindent, ha tényleg érdekli. Ez az én házam. Szép nagy há2.. ugye ? Három család lakik most benne. Az apám, meg a bátyám építették. Látja azt a három megperzselt gerendát? Majd később mesélek azokról is. Tudja-e, kinek a háza volt ez? Dundulisé, a kuláké. Apám ács volt. tízéves lehettem, amikor idejött dolgozni. Dudulis azt modta apámnak, húzzon egy válaszfalat a tehénistállóban és lakjunk ott. Valamennyien neki dolgoztunk, Apám és bátyám házat építettek, a lovakat gondozták, szántottak, anyám a teheneket láta el, én, a gyenge lány pedig disznókat őriztem. Apám elkészült az új házzal és egy csűrt kezdett építeni... Nagy pénteken történt. Egy súlyos ge rendát kellett felvinni a tetőre, apám segítséget kért, de Dundulis dühöngött és nem adott segítséget, Igy hát apám és bátyám megpróbál ták felvonszolni a gerendát. Hirte len reccsenés, a gerenda lezuhant, éppen apámra ... Ott voltam, mindent láttam .. . Húsvét hétfőjén temettük apámat Még ma is emlékszem, a pap azzal vigasztalta anyámat, ne sirjon, mert akit ezen a napon temetnek, az egyenesen a mennyországba kerül.. A bátyáin nem volt kint a temetőben, a lábát törte a gerenda, amely megölte apámat. Mikor hazaértünk a ház teteje füstölgött és bátyám sikoltását hallottuk. Megkötözve feküdt, úgy verték. Dundulis anyámat is ütlegelni kezdte, valószínűleg engem is megütött, mert semmi egyébre nem emlékszem. Másnap reggel jött a rendőrség. Dundulis elmondta nekik, hogy bátyám felgyújtotta a házat és eltorlaszolta az ajtót egy gerendával, hogy senki ki ne jöhessen. Bátyámat elvitték, soha többé nem láttam. Dundulis elűzte anyámat is... Két hónap múlva mesélte egy asszony, hogy meghalt kint a templom mögötti temetőben. Engem nem űzött el Dundulis, de éjjel-nappal szidalmazott, azt mondta, le kell dolgoznom a kárt, amit a bátyám okozott. Pedig a tetőnek egy kis része égett le és három ge renda megperzselődött. Három gerenda az egész nagy házból, amit az apám és a bátyám épített Dundulisnak majdnem ingyen ... Húsz éven át hajnaltol éjszakáig dolgoztam. Minden nap olyan volt, mint a másik és valamennyi olyan mint fekete gyöngyök egy füzéren... Dundulisnak volt egy fia, Antanas és két lánya. Sok munkást dolgoztatott, de nyáron még felvett kise. gítöket is. Igy jött az uram is, Jonu kas. Csak öt évvel volt idősebb, mint én, de sokkal idősebbnek látszott. Ö sem volt valami szerencsés eddig. Litván katona volt, megsebesült, sántított is kissé. A széna padláson lakott és soha nem beszél getett senkivel. Egyszer láttam, hogy Jonukas ha talmas agyagdarabot visz. Szégyellem elmondani, de belestem egy repedésen, kíváncsi voltam. Jonukas egy asztal mellett ült a csűrben és valamit babrált az agyaggal. Két kis figura állt előtte — nézze, az a kettő, ott. Jonukas szeme most ragyogott, valósággal megfiatalodott. Gyorsan dolgozott, hallottam, amint dúdol magában és amikor megnézte a figurákat, mosolygott. Még senki nem látta öt mosolyogni. Azután fogta az ingét, tüt és cérnát vett elö és foltozni kezdett. Valami összeszorította a szívemet, sírni szerettem volna. Akkor kezdtem szeretni őt... Nem is tudom, hogyan történt, de bementem. Nem emlékszem már, hogy mit mondtam. Ö gyorsan rádobta az inget a figurákra és rámnézett. Leültem mellé, sokáig nem szóltunk semmit, később mondtam csak, hogy majd megfoltozom az inget. Ő azt mondta, hogy „nem szükséges" és megint csak néztünk egymásra. Végül fogtam az inget, úgy tettem, mintha nem látnám a figurákat és kimentem. A köv^tkp.i.j vasárnap elvittem neki a megfoltozott és kimosott inget. Akkor már nem akarta előlem elrejteni a figuráitat. Egy parasztot mintázott éppen, amint fejszéjét feje fölé lendíti. Megkérdeztem: „Fát vág, ugye?" De Jonukas a fejét csóválta: „Nem, Dundulis fejét vágja le". Minden nap találkoztunk, néha csak egy percre. Most már beszélgettünk is, de rendszerint én beszéltem többet. Elmondtam neki, elképzelésem szerint hogyan élhetne a magunkfajta ember, mi, akik a földet megműveljük és az állatokat gondozzuk. Tonukas mosolygott. ,— Tudod-e Ona, hogy vannak olyan emberek, akik valóban így élnek? Nem akartam elhinni és megkérdeztem: „Hol?" — és azt válaszolta, itt, egészen közel, Oroszországban. Azután mesélt nekem egy olyan életről, amilyenről én álmodni sem mertem volna. Jonukas megállapodása a gazdával vége felé járt. Szóltam Dundulisnak, hogy Jonukas nagyon jó munkás, érdemes lenne megtartani. De Dundulis gúnyosan nevetett. — Szeretnéd, mi? Idefigyelj! Ha még: egyszer meglátlak vele, nyomban elkergetem. Elég volt nekem a bátyádból, aki rám akarta gyújtani a házat. Másnap éppen a tejet vittem fel az istállóból, Jonukas odajött hoz zám és így szólt: , — Onika, szeretnék valamit mondani neked ma este. Boldog voltam, amíg felértem a házba, de ott Dundulis fogadott Olyan volt, mint egy vadállat. „Tedd le azt a kannát" — parancsolta. Szót fogadtam. „Mit mondtam ne ked tegnap?" — ordította és megütött. Megütött engem, de ö maga úgy zuhant hátra, mint egy darab fa. Körülnéztem, hát Jonukas állt mellettem. Mikor Dundulis felállt ismét leütötte, egészen addig verte amíg az emberek ki nem vették a kulákot a kezéből... , Siauliaiban tárgyalták az ügyet, Jonukast elítélték és én nem láttam többet. De nemrégen megtalált engem. Egy moszkvai újságban benne volt a fényképem, Jonukas elolvasta az újságot és írt nekem. .. . Szörnyű volt, amikor Jonukast elvitték. Nem is tudom, mennyi idö mult el, mikor egy napon hosszú kocsisor vonult az úton, megrakva az uraság holmijával. Kővetkező vasárnap elküldött a templomba és lelkemre kötötte, jól figyeljek meg mindent, ami a faluban történik. Azt a napot sohasem fogom elfelej teni. Nem volt mise, ez először fordult elö, amióta a templomot felépítették. Az egész falu a templom körül csoportosult, egy kocsin néhány ember állott, az egyiknek a kezében vörös zászlót lengetett a szél. Hirtelen mindenki éljenezni kezdett. Amikor végre elcsendesedtek, a vöröszászlós ember beszélni kezdett. Nem hallottam mindent, de annyit megértettem, hogy elvtársaknak nevezett minket és azt mondta, hogy nincs többé uraság, nincs gazdag ember, a régi rendőrség is megszűnt, azok, akik a bátyámat, meg Jonukast elvitték. Azt mondta, hogy a szegény emberek földet kapnak. Dundulis ezután nagyon kedves lett hozzám. Először el akartam menni, de aztán arra gondoltam, hogy Jonukas nem talál rám és ezért ott maradtam ... Dundulis földjének a felét elvették. De nem sokáig örülhettünk. Alig egy év múlva, mint a jégeső a gabonára, úgy zúdultak országunkra a német fasiszták. Dundulis testvérként üdvözölte őket. Visszakapta a földjét, meg vagy kétszerannyit ráadásul. Én tudtam hogy a mi népünk vissza fog jönni és azután majd úgy élünk, mint egyetlen hatalmas család. Igy is történt. .. Hogy megcsendesedett Dundu lis, amikor a mi Szovjet Hadseregünk bejött a faluba. Éjjel-nappal litván és orosz katonák vonultak és Dundulis láthatta, hogy a szovjethatalom visszajött Litvániába és ott is marad, amíg a nap és a csillagok ragyognak az égen. Dundulis úgy járkált, mint a megvert kutya. Persze, ismét elvették a földjének nagyobbik felét. Egy este behívott, Antanas, a fia is ott ült. mellette. • Hi'isz éve élsz közöttünk. Ona. Én már öreg vagyok, nem szeretném, ha a gazdaság tönkremenne. Antanas jó fiú, de még fiatal, tapasztalatlan, alig huszonhat éves. Azt gondoltam, te jól értesz mindenhez, meg aztán meg is erdemled, hogy befogadjunk a családba. Azt akarom, hogy Antanas vegyen el feleségül. Mindent a te nevedre íratok, a házat, a földet, az állatókat. Nos.? Mit szólsz ehhez? — És csókra nyújtotta felém a kezét. — Nem, Dundulis — mondtam. A te fiad nem illik hozzám. Utálom, mint a békát. Ha hallotta volna őket! Antanas az öklét rázta felém, Dundulis viszszahúzta, kérlelni kezdett, majd szidalmazott, azután ismét könyörgött. Másnap reggel egy kocsit'megraktak és elmentek valamerre. Délben jöttek vissza, lovat cseréltek és az ekéket, cséplőgépet rakták fel, azután még egy pár lovat a szekér mögé kötöttek. Én a kapu elé álltam. — Ez már nem a maguké — kiáltottam. — Nem engedem elvinni! Dundulis valósággal nekem hajtotta a lovakat és végigvágott rajc/t besztercebányai kerület j árts iainak fa jtái evfe&zté&i nerSenye A besztercebányai kerület a Párt 30 éves fennállásának tiszteletére sajtókampányt rendezett a tornaijai, losonci és ipolysági járások kezdeményezésére, Široký elvtárs beszéde és az SzKP központi bizottságának határozata alapján újabb országos kampányt kezdünk, hogy valóra váltsuk az irányvonalként kiadott jelszót: „300.000-re felemelni a pártsajtó előfizetőinek táborát." Teljes mértékben fel fogjuk használni a járások között szép ered ménnyel végződött verseny folyamán szerzett tapasztalatokat. A sajtókampány értékelésénél megállapítottuk, hogy az eddigi eredmény 3.864 előfizető beszervezése. A verseny kiértékelésénél kiviláglott, hogy kik hogyan vették ki részüket és milyen önfeláldozó bolsevik munkával kapcsolódtak be ebbe a rendkívül fontos munkába. Ipolysági járás 805 Tornaijai járás 799 Besztercebányai járás 401 Losonci járás " 355 Selmecbányái járás 279 Újbányái járás 233 Rimaszombati járás 224 Kékkői járás 191 Zólyomi járás 168 Füleki járás 135 Hnustyai járás 84 Korponai járás 75 Breznói járás 62 Körmöcbányái járás 33 Poltári járás 20 előfizetőt szerzett. A verseny során a következő äzemek tűntek ki: A tornaijai állami gépállomás, amely 258 előfizetőt szerzett a pártsajtó részére. A díjazás során az üzemet Sztálin lvtárs mellszobrán kívül a helyi katonai parancsnokság könyvdíjával is jutalmazták. A Selmecbányái Pleta nemzeti vállalat 142. A tornaijai Jednota 84 A kékkői Jednota 74 A losonci Jednota 74 A rimaszombati Jednota 67 Tornaijai állami birtokok 55 A füleki Jednota 54 A rimaszombati állami birtokok üzemi szakszervezeti csoportja 50 előfizetőt szerzett. r •Qľiek az el s o m uvi ONDREJ PLAVKA kásról Büszke szavunk messze árad: éljen Gottwald útja! Dolgozók hű csatarendje, mind mögéje állunk! Dicsőségről zeng a szavunk, fölmoraj lik zúgva, hadd éljen a legnagyszerűbb, legelső munkásunk! Izmos munkáskezek nyomán fölépül az ország. Komor arcát fölcserélve mosolyog a földünk. Bölcs vezérünk győzelméből — nézd a gyárak ormát — örök tavasz fénye lobban, a magasba törtünk! Győzelmet zeng a hegyoldal, mezők végtelenje, acélgépek énekelnek, füst barnul az égen. Gyárakban és bányák mélvén ő a mun ka telke, munkájában el nem lankad, ott vezet az élen. Olyan világos a szava, mint a derűs nappal, bátorságot önt szívünkbe örök irányt mérve. Országunk hű kormányosa, megküzd ve viharral, elvezet a kommunizmus tiszta légkörébe. Ha elborul néha-néha tiszta szép homloka, népét félti gyilkosszemü ravasz ellenségtől. Ö a munkásosztály szilárd, hűséges oszlopa, földrengető győzelemre viszi népét vé gül. Büszke szavunk messze árad: éljen Gottwald útja! Dolgozók hű csatarendje, mind mögéje állunk! Dicsőségről zeng a szavunk, fölmoraj lik zúgva: hadd éljen a legnagyszerűbb, legelső munkásunk! Fordította: Dénes György. Egyéni versenyben kitűntek: Gyuris János, Ipolyság 285; Bolfik Gyula, Tornaija, 155; Lauko János, Ipolyság, 143; Hojasza Imre, Ipolyság, 108; Adamovics Vladimír, Tornaija, 86; Vicén Béla, Tornaija, 86; Hronec Sándor, Tornaija, 86; Jori Pál, Kékkő, 83; Dr. Hampl, Selmecbánya, 82; Bartal Lajos, Ipolyság, 75; Sípos Magda, Losonc, 71; Boldis István, Besztercebánya, 62; Skrba János, ipolysági Földműves Raktárszövetkezet, 60; Blanásik Ferenc, Ipolyság 52; Oresky Mihály, B. Bela, 52; Banzi Bertalan, 50; Stíssz János, Építkezési üzemek Losonc, 47; Vinarcsik János, Klenovce, 34; Belo Klement Losonc, 34; Hódosi József, Losonc, 32; Petkó K., Zólyom 30; Brod/ánszky Mihály, Újbánya, 27; Cernovská Margit, Tornaija, 27; Kovács Arpád, Tornaija, 26; Fábry János, Hnustya, 26 előfizetőt szerzett. A verseny győztesei értékes Sztálin és Gottwald mellszobrot, továbbá ezüst plaketteket és jelvényeket kaplak. A besztercebányai kerület járásainak sajtóterjesztési versenye természetesen ma, amikor Pártunk Központi Bizottsága meghirdette az országos sajtókampányt, a háromszázezer napi példány számadatainak tükrében kevésnek tűnik fel, azonban megmozgatta a járások kultúrpropagációs tényezőit, akik így jó tapasztalatokat szereztek a minden községet átfogó, nagy országos sajtókampányra, amelynek előkészítése Szlovákia minden kerületében megtörtént. Az Uj Szó terjesztése Csehszlovákia minden magyar dolgozójának szívügye kell, hogy legyen, mert az Uj Szó közvetíti Pártunk Központi Bizottságának hangját, neveli, oktatja és mozgósítja a magyar tömegeket a szocializmus gyorsabb építésére. Kugler Emánuel. A szocialista munkaverseny a békevédők fegyvere A füleki Drevoindustriában mult év augusztusában minden dolgozó bekapcsolódott a szocialista munkaversenybe és 1950 december 1-én üzemünket élüzemmé nyilvánították, mert dolgozóink 56%-a élmunkás volt. Az, hogy üzemünk összes dolgozói a szocialista munkaverseny keretén belül napról napra fokozzák teljesítményüket, a Párt, a szakszervezet, az igazgatóság, a műszakiak és a mesterek öntudatosító munkájának köszönhető. Voltak nálunk is dolgozók, akik nem értették meg a szocialista munkaverseny jelentőségét. Mi tudjuk, hogy miért kell a szocialista munkaversenyt fejleszteni és igyekszünk munkánkat minél hasznosabbá, gazdaságosabbá tenni, termékeink minőségét javítani és teljesítményünket fokozni. A szocialista munka verseny hasznunkra van, mert teljesítményünk fokozásával javítjuk dolgozóink életszínvonalát és elősegítjük a szocializmus gyors kiépítését. Ferencz István levelező, Fülek, tam az ostorral. Beszaladtam a városba, Jurginis kijött velem a szovjetből. Dundulis este ért haza Antanassal. Jurginis megkérdezte tőlük, hová vitték a gépeket, meg a a gabonát. Azután még azt mondta, hogy másnap kijönnek a városból és leltárt vesznek fel Dundulis holmijáról. Éjszaka sikoltozásra ébredtem. Kiszaladtam az udvarra, két szekeret láttam, Dundulis ült az egyiken Antanas a másikon. Az egyik lány apja lábába kapaszkodva sírt és siköltözött, nem akarta elengedni. Dundulis ellökte. Én felkaptam egy dorongot és azt mondtam:, „Ne merjen semmit elvinni!" Ekkor Antanas, az a vadállat, rámlőtt. Nézze, itt van a sebhely, a karomon. Másnap elvtársak jöttek hozzánk a szovjetből. Dundulis házát három családnak, meg nekem adták. Ezenkívül minden család kapott egy tehenet. A többit felosztották azok között, akiknek semmijük sem volt. Elhatároztuk, hogy közösen dolgozunk, kollektív gazdaságban . .. Hamarosan már negyven tagja volt a Vörös Zászló"-nak, a mi kolhozunknak. Mikor az első termést szétosztották, alig akartunk hinni a szemünknek, annyi jutott egyre. Mikor a többiek szétszéledtek, leültem egy zsákra és sírva fakadtam. Később észrevettem, hogy Tekla is ott ül mellettem egy zsákon és ö is sír. Első eset volt a mi életünkben, hogy becsületesen megfizették a munkáilkat, Megkérdeztem Teklától: — Mondd, ki adta nekünk ezt az új életet? — A Vörös Zászló — felelt Tekla. — Tekla — mondtam — mit gondolsz, nem kellene több gabonát adni az államnak? — Remek ötlet, ilyen sokra nincs is szükségünk — örvendezett Tekla. A legközelebbi gyűlésen elmondtam ezt az ötletet. Varjakois elvtárs felállt és azt mondta: — Pompás minden gondolatod, mondatod, tetted. Ona. Te vagy a mi kolhozunk lelke. ... Nemsokáia ezután levelet kaptam Jonukastól. A szverdlovszki kórházból írt. Elhatároztam, hogy meglátogatom. Jonukas fiatalabbnak látszott, mint amikor utoljára találkoztunk. Sokáig néztük egymást, mint akkor, legelőször a csűrben és egy szót sem szóltunk. Csak megfogta a kezemet és megszorította. Később megkérdeztem: — Hol voltál? Miért nem írtál ilyen sokáig? Jonukas elmondta, hogy megszökött a börtönböl annakidején és a Szovjetunióba ment. Szverdlovszkban egy gyárépítésnél kapott munkát. Nappal dolgozott és esténként agyag-figurákat csinált.De itt már nem rejtegette a szobrokat. Nemsokára az igazgató azt mondta neki, nincs értelme, hogy baltával dolgozzék, amikor ilyesmihez van tehetsége és taníttatták. Kiváló szobrászok tanították, a szobrai pedig múzeumba kerültek. Mikor a német fasiszták megtámadtak minket, Jonukas is harcolt ellenük, Berlinben megsebesült. Több mint egy évig volt kórházban, de ott is tovább dolgozott. Az ablak, párkány tömve volt agyagfigurákkal a kórházi szobájában. Itt, a kórházban olvasott az újságban rólam. Két hétig ottmaradtam nála. És akkor újabb ötletem támadt. Elmondtam Jonukasnak, ö magához ölelt, megcsókolt, majdnem sírva fakadt. Látja azt az épülő házat ott? Nem ház lesz. hanem gyár. Azt gondoltam, hogy kitűnő agyag van nálunk, Litvániában. Miért heverjen felhasználatlanul? Miért ne dolgozza fel Jonukas? Hazajöttem és a legközelebbi gyűlésen elmondtam a többieknek is. Mindenkinek tetszett az ötlet és elhatároztuk, hogy berendezünk egy műtermet Jonukasnak. A kolhozunk ezután nemcsak a terméséről, a teheneiről lesz híres, hanem Jonukas szobrairól is. Minden szobor, minden korsó alján apró vörös zászló lesz, hogy az emberek tudják, hogy a mi kolhozunkból jön. Mindent megírtunk Jonukasnak. Két hét múlva kiengedik a kórházból, én magam megyek érte. Már be is rendeztem neki az egyik szobámat. Azt hiszem, mindent elmondtam. De van egy kérésem. Ne írja ki a nevemet az újságba, a többiek nevét sem, csak Dundulisét. Igy majd ezer és ezer lány azt hiheti, hogy a saját életéről olvas. Nem egyedülálló az én történetem a mi országunlfcan.