Uj Szó, 1951. április (4. évfolyam, 77-101.szám)

1951-04-05 / 80. szám, csütörtök

UJSZ0 1951 április 5 VERES PÉTER: „Barátainkkal és szövetségeseinkkel összefogva védelmezzük a békét" A kommunizmus építkezéseiről Veres Péter, a nagy magyar író, a magyar írók és művészek békegyűléisén az alábbi beszédet mondotta a Művészeti Szövetségek házában: — Mi, a magyar szellemi éle.t munkásai, mindnyájan a béke hívei vagyunk. — A béke hívei vagyunk, mégis túl kaveselt teszünk érte. Alig is többet, mint, hogy lelkesedéssel olvassuk, hogy másy nemzetek írói, művészei, de azok között is legelsősorban a Szovjetunió írói, Fagyé jev, Tyihonov, Erenburg és a művészei, Obrazcov és mások milyen szépen, írói módon, művész-módon ós mégis harcosan, hajtásosam dolgoznak, hogy fenmaradjon a világ bekéje. De hogyan harcoljon a szellem embere, a mi esetünkben, a magyar író, a magyar művész a békéért? A békeharc nu már nem annyiból áü, hogy elmondjuk újra és újra, akármilyen becsületesen és őszintén, hogy mi békét akarunk, hanem azt is meg kell mutatni, kik Akarnak és miért akarnak háborút. Ehhez a lehetőségek éppen úgy határtalanok, mint ahogy a képességek is változatosak. Mert lehet a békéért olyan művekke! is harcolni, mint Petőfi az „Egy gondolat bánt engemet" című versében, de lehet olyannal is, mint József Attila „Dunánál" című ódájában. Az egyik harcra hív a világszabadságért, minden népek szabadságáért, a másik szelíd, okos, testvéri szavakat mond a szomszédainkkal való megbékélésről. Túlnagy példákat hozok? Igaz, valóban nem lehet miden költő Petőfi vagy József Attila, dolgozni és harcolni viszont mindenkinek kell. Azok a szennyeslelkű emberek — haditőkések, hataloméhes politikusok és .nyomorult íródeákok —, akik a háború elkerülhetetlenségéről beszélnek és írnak, bizonyára abban bizakodnak, hogy százméteres mélységekbe leásott betonpincéikbe nem hatol le az atombomba ereje sem. De a népek, az egyszerű emberek azt mondják: a háborút el kell kerülni. Es ezt mondja Sztálin is, aki tudja, hogyan gondolkoznak és hogyan éreznek az egyszerű emberek. Van a mi köztudatunkban egy szólásmondás arról, hogy Hunyadi Mátyás korában ugyanannyi magyar élit a földön, mint angol. Ennek a mondásnak a hitelességéről nem vagyok egészen megbizonyosodva, de érzem, hogy közeljárhat az igazsághoz. Az meg aztán egészen világos, hogy ma a magyarok alig vannak tízmillióan, az angolok pedig — beleértve az USAbeli és a világon bárhol élő angolokat is —, vannak talán 2(30 millióan. Miért mondom én ezt el? Azért, mert tudvalevő, hogy nem azért maradt le a magyar nép, mert a magyar anyák nem szültek eleget. Nem is azért maradtunk le, mert a nagy világpusztító járványok jobban pusztították a keletebbre lakó magyar népet, mini a nyugatiakat. Nem, nem a magyar nép nem az ilyen okok miatt, hanem a háborúk miatt és szabadsága elvesztése miatt és az azokkal párosuló feudális szolgaság ós nyomorúság miatt rekedt meg a fejlődés útján A hjjá szigeteket és Amerikát (*vszázac© óta nem érintette idegien hadseregek talpa. Magyarországon pedig évszázadokon ál harcolt a német Habsburg és a török világhatalom. Ezt csak azért említem fel, hogy emlékeztessek: nemcsak nálunk volt ez így, hanem az összes keleteurópai népeknél, A*. orosz földet is évszázadok óta úgy járták meg a betörő és hódító hadseregek, hogy egyiknek a dúiását még el sem felejthették az öregek és már ott volt a másik. Mongol, tatár, török, német, lengyel, svéd, francia, s megint csak német s, újra csak német hódítók seregei taposták, pusztították az orosz földet is. A szovjet népek az elmúlt évtizedekben, mi pedig most kezdtünk először igazán országépítő és nemzetformáló munkába. Ott és itt hát történelmi szükség is és igaz érzés is a béke: mert építeni akarunk. Igen, építeni akarunk s aki házat épít, n

em gyujtogatásra, hanem szépítésre, csinosításra gondol. Veres Péter ezután arról beszélt, hogy a most formálódó új nemzet megérti és megérzi, hogy van hazája és ennek a hazának vannak általa alig ismert szellemi kincsei is. — Az egykor, hazátlan bitangnak csúfolt munkás és szegényparaszt most érzi igazán először, hogy a szabadsághős, az igazi költő, az igazi művész az egész nemzeté. Most fedezi fel, hogy Zrinyi Miklósunk is van nekünk és most ismerjük meg Csokonai Vitéz Mihályt, aki olyan gyönyörű forrástisztaságú és mézédességű magyar nyelven írt, hogy azóta is csak kevesen és csak a legnagyobbak közelítették meg. De beszélhetnenk mind a többiekről, Berzsenyi Dánielről, Balassiról, Bacsányiról, Kölcseyről, Katonáról és a sokszor említett, de még mindig nem eléggé ismert legnagyobbakról: Vörüsrnartyról, Petőfiről, Arany Jánosról, Adyról, Móriczról ós József Attiláról. De beszélhetünk — sok egyebek között: — csodálatos népdalainkról, tisztazengéisű muzsikánkról is. Bartók Béla és Kodály Zoltán munkája most kap szárnyat és most teljesedik ki a népi kultúrmozgailomban. A szocialista kultúrforradalomból, ebből a tömegmozgalomból az új magyar, de tulajdonképpen az első magyar népi kultúra bontakozik ki, soha nem látott színességében és gazdagságban. Es ezt a munkát hagyjuk mi félbe lövészárkok ásásáért, drótsövények lerakásáért? Nem, és nem! Mi dolgozni akarunk és építeni akarunk Mi írók, művészek is: mi a lelkeket akarjuk formálni szebbé, jobbá nemesebbé, igazabbá. Ez nagy munka. Hogy dolgozhassunk, hogy munkánkban elmélyülhessünk, ahhoz béke kell és az építő, dolgozó néppel való m'ndennapi szabad érintkezés. És itt: világosodik meg egészen mindenki előtt, hogy az író és a művész nem lehet kozmopolita, hiszen mindennapi munkájával népe életéhez, népe munkájához tapad. Közismert ugyan az a szólás: „Művész hazája széles e világ". De ez így nem igaz. A művész hazája elsősorban saját. hazája, de minden művész azt szeretné, hogy munkássága az egész világé legyen. Es ez lehetséges is. De nem úgy, hogy a saját hazáját, saját népét otthagyja, vagy éppen megtagadja, hanem úgy, hogy annak leghűbb, legigazabb, legharcosabb fiává emelkedik Legtisztább példa erre a mieink közül Petőfi, aki a hazája szeretetével és minden népek hazájának és szabadságának a tisztelelével vonult be az emberiség közös panteonjába. De a haza kötelez is: dolgozni és harcolni kell érte. Mindig ott dolgozni és ott harcolni, ahol a legnagyobb a szükség. Most a békéért kell harcolni. Mert a haza sorsa, benne a mi egyéni sorsunk is, más népek életével és sorsával egy áramlásban folyik. A magyar írónak, művésznek is, miközben új hazáját építi, barátok és szövetségesek kezét kell fognia, mert csak így bírjuk megóvni mindnyájunk közös érdekét, az építő békét. Ennek a közös harcnak a most soronkövetkező feladata: végrehajtani a Béke Világtanács berlini határozatait, követelni az öt nagyhatalom békeegyezményéi. A Don jobbpartján, a kiterjedt árterület a jövendő tengerre emlékeztet. A feltúrt és hóval fedett földhánvások és homokdombok, mint tajtékos hullámok a távoli láthatártól a töltés aljáig érnek. — Ide majd nóhánv védő kikötőt építünk. hogy legyen hová elbujniok a hajóknak vihar idején — mondja Periskin mérnök, aki a legelső szakemberekkel került az építkezéshez. Végigmutat a térségen, azután felsorolja mindazt, amit még fel kell építeni. A meredek parttól a távolban sötétedő erdőig harminckilométeres töltés húzó1 dik. ezen halad majd az autóbusz és a l vasút szárnyvonala. A villanyhálózat Ezerötszáz előfizetőt szereztek eddig a CSEMADOK helyi csoportok a „Tartós békéért, népi demokráciáért" c. hetilapra Helyi csoportjaink a jelen kimutatásig elérték az ezerötszázadik előfizetőt. Az elmúlt hét folyamán Dióspatony és Kassa küldött be jelentősebb számú megrendelői vet s a kisgyarmati, oroszkai, panyidaróc helyi csoportok is munkához láttak s beküldték munkájuk eredményét. Az akció XI. kimutatása: ň Az előző kimutatások eredménye: 1.407 Kassa 18 Diópatony 15 Kisgyarmat 8 Oroszka 7 Komárom 7 Zselíz 6 Panyidaróc 5 Alsóvárad 4 Udvard 3 Csata 2 Pereszlény 2 Kalász 2 Nyitragerencsér 2 Sáró 2 Királyhelmec 1 Április 3-ig összesen: 1.491 X. járási versenytáblázat: Komárom Párkány Zelíz 357 297 168 Losonc Kassa Feled Érsekújvár Vágsellye Bratislava Dunaszerdahely Somorja Léva Galánta Király helmec Nyitra Nagykapos Ögyalla Ipolvság Suránv Nagymegyer Rozsnyó Szepsi Szene Fülek Verebély Homonna Aranyosmarót Tornaija Rimaszombat Kékkő Selmecbánya Szobrán^ Prievidza 117 99 68 44 39 39 33 24 24 22 22 22 20 19 15 12 10 8 5 5 3 3 3 3 3 3 1 1 1 I Összesen: 1.491 szíve a vasbetonból készült zárógát és a vízierömű lesz. Ennek megépítéséhez nyolcvanmillió köbméter földet kell megmozgatni. Nehéz elképzelni, mennyi földmunkásra volna szükség ilyen óriási földtömeg áthelyezésére. A volga—doni munkálatoknál azonban ezt a munkáskategóriát egyáltalán nem ismerik és a »földmunkás« szó az építkezéseknél csak hasonlatokban szerepel. — Figyeljen csak arra az exkavátorra — mutat Periskin a csatorna irányába, amelynek vonala a süvegalakú homokhegyek között húzódik végig. — A gépet Jakov Viaszuk irányítja. A daru egyet fordul, földdel teli markolókanala fölemelkedik és ledobja terhét a süveg tetejére. Egv per calatt tíz köbméter földet rak át, ez egy kubikus háromnapi munkája. Jakov Viaszuk minden műszakban ötezer tonna földet emel ki. A vízhálózat építésében még sok olyan dolgozó van, mint Viaszuk. A legbonyolultabb gépek is engedelmeskednek akaratuknak, fáradhatatlanul ássák a földet a gigantikus kotrógépek és exkavátorok. az ő akaratuk mozgatja a hatalmas'portáldaruk karjait. A munkálatok hatalmas lendülete ellenére a körzetben egyáltalén nem látni embert, mindent gépek csinálnak: szívó-kotró berendezések, exkavátorok, hernyótalpas traktorok, kotrógépek. A töltést vízmosó eljárással építik. A szívó-kotró berendezések az iszapvezetéken keresztül szállítják a földet. A viz a töltésről különleges kollektorokba folyik. majd átörnlik az árterületre. A homok leüllepszik és szilárdan a töltés falává válik. * A Don-vidék feltúrt árterületén mindenütt sokfelé elágazó fémcsövek hevernek. Ezek a csövek a szívó-kotro berendezések iszapvezetékei. Hataitnas szivattyúk nyomják keresztül ezeken a csöveken a víz és homok keverékét, vagy mint itt nevezik: a pépet. Ezzel a hidromechanizációval csodálatos eredményeket értek el a homokos alapréteg lerakásában. — A berendezések — mondja Pável Vasziljevics Seruhin mérnök — tízezernyi földmunkást és rengeteg gépkocsit pótolnak. A jövö ősz beálltáig naponta közel százötvenezer köbméter homokot »mosnak bele« a töltésbe. A mélyjáratú gőzösökhöz hasonló szívó-kotró berendezések a Don kéklő, jéggel fedett árterületén állnak. A legvadabb hidegben sem hagyták abba a munkát. Az itt dolgozó munkások között különösen kitűnt Viktor Mihajlov ifjúsági brigádja, amely jelentősen túlteljesítette évi tervét és sok villanvenergiát takarított meg. A. Baharev. (P A EL P Irta: BORISZ JEMELJANOV Jókor reggel volt meg, amikor Petja és Vaszja kiszaladtak a kolhoz kertjébe, hogy meglátogassák Mihajl nagyapót, a kolhoz őrét. Magasra nőtt a kaszálatlan fű. A nap éppen most kelt fel, s széles, hideg harmatcseppek csillogtak még a fűszálakon. Csípőig nedvesen, de vidáman, jókedvűen érték el a gyerekek az őr kunyhóját. Útközben a kertben egy verébfiókát fogtak. A fűben egy pompás körtét találtak, amelynek feltűnően kis magja volt, meg egy Antonov-almót, s végül a régi kiskapunál a kolhoztulajdon egy tolvaját csípték el: egy soktiiskéjű síindisznót. A sün négy almát tűzött tüskéire, s éppen kifelé tartott a kertből, amikor a gyerekek felfedezték és elfogták. A rendtartó nagyapa elgondolkodó arca mintha azt mondta volna: — Szabad ezt csinálni? — de aztán a zsákmányból az almákat és a hullott körtét nekik adta, a sündisznót pedig a pincébe zárta egy kis egérvadászatra. A verébfiókát szabadon kellett engedniők. Nagyapó ekkor befordult a kunyhóba faszénért a szamovár alá. A gyerekek ugrándozni kezdtek, hogy liamamarébb megszáradjanak, majd körülnéztek, mivel üthetnék el a reggeli időt. Mire az öreg visszajött, már javában folyt a játék. — Ez a földdarab az enyém — kiáltott Vaszja, s sarkával vonalat húzott a kunyhótól addig az almafáig, amelyiken a fehér kálvilalma terem. — At ne lépd — mondotta, — mert megverlek. — Te se gyere át ide — duzzogott Petja, — kell is nekem a fehér kálvilalma, amikor a körte az enyém. — De az almafák az enyémek. — Az én földemen eper is nő. — A te földed fölött hideg az ég, az enyémen meg felhők úsznak. — Igen ám, de felém úsznak. — Kik? ' — A felhők! — Hozzád? — Igen, hozzám. Zavarodottan kapott a fejéhez Petja. Csillogó, fehér bárányfelhők úsztak a kék égen, s nem lehetett kétség — Vaszja felé tartottak. Petja úgy érezte, hogy megrabolták. A földről egy botot kapott fel s a vonuló felhővel bátran Vaszja felé közeledett. Vaszja készen várta Petját az úton. A verekedés a levegőben lógott. Az öreg éppen idejében jött vissza. Napbarnított, óriási öklével megfogta a gyerek kabátszárnyát és szétválasztotta őket. Barna szeme haragosan villant. — Nem tudtok megegyezni az osztozkodásnál — kérdezte, — ki ígérte meg, hogy csendben és békén marad? — Már szétosztottuk — válaszolt Vaszja, — de Petja átjött az én oldalamra. Nagyapó barna szeme még haragosabb lett. — Mi a földet osztottátok szét? — kérdezte dühösen. — Ki engedte meg nektek, hogy a szent kolhozföldet felosszátok? Honnan jöttetek ti, hogy úgy beszéltek, mint a kulákok meg a burzsujok, akiket már el is felejtettünk? — Nem vagyunk burzsujok — felelte Petja sértődötten. — Ha nem tudnád, az unokád vagyok. A földet pedig nem örökre osztottuk szét, hanem csak egy rövid időre és tréfából. Játszottunk, nagyapa. — Olvastuk egy könyvben, hogy azelőtt, a cári időkben, miként osztották fel a földet. Most azt játszottuk — igyekezett magát tisztára mosni Vaszja. — Igen, s ott állt még az is, hogy az emberek karóval csépelték egymást a földért — tette még hozzá mintegy megerősítésül. — Tehát ti tréfából akartátok agyonverni egymást? — kérdezte nagyapó, s mérgesen ráncolta össze homlokát. — Ha nem jövök, egyikteket talán már kórházba is lehetne szállítani, hogy kék foltjait kikúrálják. Az állam a kolhozok földjét örök i( lökre szabta ki. Ezt jegyezzétek meg! Vagy nem láttátok erről a pecsétes okmányt? Maga Sztálin elvtárs készítette az emberek boldogulására. — De igen — mondta töredelmesen Vaszja, — mi is láttuk, nagyapó. Soha többé nem osztjuk fel a földet. — Remélem is — mondta az öreg. — A kolhozföldet tisztelni kell. Erre jöttök fi és játszani kezdtek vele. Enyém-tiéd. Pfuj, ördögök! Aztán megfordult és nehéz léptekkel elindult a kolhoz kerítése felé. A gyerekek megszégyenülten követték. Nagyapó rákönyökölt a kerítésre és mélyen elmerült gondolataiban. Ezen a helyen a föld meredeken futott lefelé a folyóparthoz. Messze lent, a másik parton, sok kilométernyire terült el a kolhoz többi földje. Az ezüstszürke zab, mintha ezernyi harangocskával csilingelne a szélben és a messzeségben, az óriási búzaterjger úgy tűnt fel, mint a csillag az égbolton. A rozs lassan hullámzott, szemben a felkelő nappal. Embermagasságnyira nőtt, soha ilyen sokatígérő nem volt, s elérve a látóhatár szélét, úgy tetszett, hogy sohase ér véget. Mozdulatlanul állt ott az öreg, s a gyerekek kéz a kézben álltak mellette. Hirtelen felnevetett az öreg. Látszólag valami mindennapos munkája jutott eszébe. Közelebb ment a sövényhez, s onnan pislogott a gyerekek felé. — Ott a dombon, ahol most napraforgók állnak, volt az én földem. Minden oldalán mezsgye határolta. —• Hol? kérdezték a gyerekek, s egy szempillantás alatt a kerítés tetején ültek. Szívesen megmutatta volna az öreg, de a közös gabona tengerében nem lehetett. A „földdarab" és a „mezsgye" már csak az öreg emlékeiben létezett. — Sok földed volt, nagyapó? — kérdezte Petja. — Sok? — a gyerekek látták, hogy nagyapjuk elmosolyodik egy kissé, csak úgy a bajusza hegyivel. — Kilencünk számára nem volt több, mint amennyi most a nagyanyátok zöldségeskertje — mondta gúnyosan. — Most már nem tudom megtalálni a földemet. Jobbra tőlem Matrjosa Vlasova aratott, a baloldali csík legjobb barátomé, Szergej Ivasiné volt. — A csík? — kérdezte Petja. — Igen, a csík — válaszolt az öreg, — a csíkocska. Akkoriban a parasztföldeket kis darabokra, csíkokra szabdalták. Sose neveztük a földünket földnek. Azt mondtuk: az én csíkom — a te csíkod. így éltünk. Újra nevetett az öreg. — Egyszer Szergejnek meg nekem össze kellett rakni a földet és újraosztani. Savror, a földesúr elvette ugyanis a föld egyik sarkát. Egy fürj fészkelt ott a búzában. Az úr kajánul nevetett. Mire kell a parasztnak a fürjfészek? S a fürjjel együtt elvette a földet is. Ezért kellett Szergejnek és nekem a földet újra felmérni. Egész nap és egész éjjel osztozkodtunk. Végül összeverekedtünk, s csak nagy bajjal-kínnal tudtak széjjelválasztani minket. — Még kicsik voltatok? — kérdezte Vaszja. — Nem, már nagyok — felelte az öreg szomorú mosollyal. — Nagy, házasemberek, de rosszabbak a gyerekeknél. Az egész föld a földesúré, meg a zsírosparasztoké volt. Kapzsivá tett a föld. kapzsivá és koldússzegénnyé. Most már csak a közös birodalmunkat, nézem. Nagyszerű dolgot mívelt Lenin meg Sztálin elvtárs, amikor a földet a népnek adta és megszüntette rajt a enyém-tiédet. Az öreg kiterjesztette karját. Erösebb lett a szél. az aranyló rozstenger hullámzott. Ügy látszott, az egész föld meghajol az ember akarata eiőtt, mióta közös tulajdonná lett. Az öreg levette sapkáját, s egy pillanatra fedetlen fővel állt a sövény mellett. — Na, gyertek, lurkók, teát inni — mondta aztán. Boldogan ugrándoztak a gyerekek, s persze hamarább érték el a kunyhót, mint az öreg. Mire ő a kálvilalmafához ért, már javában játszottak. — Ez a mi földünk — mondta Petja és Vaszja hangosan felelt: — Kié másé lenne! — Ez itt a kolhoz kertje — szólt Petja — és itt vannak a földek. Nagyapó kunyhója Moszkva. Az ellenség a kerítés mögött leselkedik. De a földünket nem adjuk. Allj őrt Vaszja. — Parancs! — dohogott Vaszja, — Meglettem, de csendesebben a vezényléssel. Azt én is tudok ... Balra át, indulj! Vaszja úgy emelte vállához botját, mintha puska lenne. Petja menetelt körötte, s mindketten hangosan énekelték nagyapjuk kedves dalát: „Hazám, megvédünk téged ..." Az öreg ott állt egy darabig, aztán faszenet dobott a szamovár alá és bement a kunyhóba befőttért. Messze, a kolhoz erdeje fölött egyre magasabbra emelkedett a nap.