Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-03-01 / 3. szám

közismert okain — elnyomás, gazdasági kizsákmányolás — túl keresi azokat a mélyebben fekvő okokat, amelyek Európa más részem is hasonló megmozdulásokat eredményezlek. Nem az a kérdés, hogy mi mennyire találjuk elviselhetetlenek a jobbágy terheit, hanem, hogy mennyire és miért találta annak maga a paraszt. A XII—XIV. században európaszerte általános volt a jobbágyság helyzetének javulása, aminek az oka többek közölt a pénzgazdaságnak a terménygazdasággal szemben váló térfoglalása és a felvirágzó városgazdaság volt. A vagyoni függőség enyhült, a fejlődés iránya a szabad bériőség vagy éppen a parasztpolgárság felé mutatott. Ezzel együtt természetesen megindult a parasztság társadalmi ön tudatosulása is. Ez a fejlődés a XIV—XVI. században válságba jutott s az előbbi emelkedő irányú fejlődéssel szemben bekövetkező ellenhatás volt az, amely nálunk is, Európa más részein is forradalomra vezetett — «gyformán eredménytelenül.

Az 1848. évi IX. törvénycikkel a jobbágy szabad emberié lett, úrbéres terheit fenntartás nélkül eltörölték, a földesúr kárpótlását az állam vállalta magára. A törvény végrehajtása során azonban száz és száz elrendezetlen kérdés merült fel. A jobhágybirlokok felszabadultak, de annak eldöntése, hogy mi is a jobbágyföld és mi a földesúr majorsági földje, már a különböző érdekek ütközőpontjában állott. Ugyanígy vitás volt az eddig megosztatlan legelő és erdő kérdése, valamint a jogilag nem úrbéri, de a valóságban úgy kezelt szőlő- és irtványföldek. Ellen Létek forrásává lettek a földesúr birtokában meghagyott haszonvételek: bormérés, húsmérés, halászat stb. is.

Szabó István könyvének erről a kérdésről szóló tanulmánya különösen tanulságos és élvezetes Olvasmány nagyközönség számára is. Hiteles adatokkal hozza szinte megfogható közelségbe a nagy idők hétköznapjait, azokat a harcokat, amelyeket a földéhes parasztság és a menthetőt menteni akaró földesurak folytattak egymás ellen s amelyeknek végleges befejezésére 1945. tavaszáig kellett várnia parasztságunknak. Lőrincze Lajos

MÉREI GYULA: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon

1790—1848 (Teleki Pál Tudományos Intézet).

Nagyon hasznos és példamutató ez a könyv. Történettudományunk kevés felvilágosítással szolgált eddig a társadalmi változások mögött lezajló gazdasági átalakulásokról. Mérei ezt a munkát végezte el a magyar reformkorra vonatkozólag. Bemutatja, hogy a reformkor alakulásában milyen nagy szerepe volt a földbirtokosok érdekének, akik a feudális gazdálkodásról a kapitalista, racionális gazdasági módszerekre tértek át, az ősiség immár káros „kiváltsága1 helyett tehát szabad hiteléletre, a lassú és felületes, értéktelen robotmunka helyett pedig bérmunkára volt szükségük. A földesurak maradi rétegének viselkedése is siettette a változást, ellenhatásképpen. A gabona- és gyapjúkonjunktúra idején ugyanis azokban is felébredt a pénzéhség, akik gazdálkodásukat addig racionalizálni nem tudták, nem is próbálták; ezek aztán a jobbágyföldek és legelők elvételével s a robotterhek kíméletlen és törvénytelen növelésével fokozták jövedelmüket. A jobbágyok emiatt kitört lázongásai is siettették a reformok menetét. A jobbágyok közt is voltak — a kedvezőbb anyagi és jogi helyzetűek közül — akik bele tudtak kapcsolódni a kapitalista mezőgazdasági termelésbe s ezáltal megindultak a polgárrá való fejlődés útján.

Mindezekről eddig csak nagy vonásokban kaphattunk képet. Mérei sok és világos adattal kulön-külön mutatja be a gazdálkodás fejlődését a nemesség és a jobbágyság egyes rétegeinél: hol mennyire haladt ez a fejlődés és hol milyen hatása volt a társadalmi összefüggésekre. Sok érdekes dologra hívja fel a figyelmünket, amik közút itt említsük meg például, hogy milyen fontos tényező volt a gazdálkodás modernizálásánál az értékesítés (vagyis: a közlekedés) lehetősége. A ,,magasabb rendű sváb“ s az ,,alacsonyabbrendű szerb és román" gazdálkodásról szóló előítéletek tudománytalan voltáról is meggyőzi az olvasói, megmutatván, hogy a különböző nemzetiségek gazdálkodásának nívója nem vala185