Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-04-01 / 4. szám

zünk őket a jövőben kikerülni, mintha a hibák elhallgatása és fel nem ismerése következtében újra és újra ugyanazokat a baklövéseket követjük el, amik egyszer már bukásunkat okozták.

A XIX. századbeli angol szociális viszonyok javulását semmi sem mozdította előre jobban, mint a szociális igazságtalanságokat szigorúan kipellengérező Dickens regények, annak ellenére is, hogy talán az e regényekben megelevenített emberi szenvedés felvázolása sokat ártott külföldön Anglia tekintélyének. Az angol politikai géniusznak egyik fő eleme épen a hibáknak nyers őszinteséggel való feltárása, akkor is ha az esetleg angolellenes kritikát vált ki külföldön. A háború alatt az angol hadijelentések, hivatalos nyilatkozatok stb., legtöbbször meglepő nyíltsággal ismerték be a veszteségeket és nehézségeket. Gondoljunk csak Churchill történelmi beszédére, amikor a legválságosabb helyzetben vért, szenvedést és könnyeket ígért az angol népnek. Mindebből gyakran idéztek ellenfeleik is, hogy ezzel bizonyítsák be az angolok gyengeségét, mondván, ime ők maguk is beismerik. A valóságban ez az illúziómentes őszinteség épen az angol nép valódi erejét bizonyítja és évszázadokon keresztül egyik fő oka volt annak, hogy idáig minden háborújukat megnyerték. Egy nemzet jövője sohasem akkor kerül veszélybe amikor őszintén feltárják a hibákat, hanem akkor, amikor azokat elhallgatják.

De szükség van-e egyáltalában a múlt hibáinak felhánytorgatására amikor azokból ellenünk szóló érveket lehet kovácsolni? — kérdezhetik sokan. Feltétlenül szükséges, sőt a múlt és jelen bíráló szemmel való felmérése nélkül még csak nem is remélhetjük, hogy a régi hibákat nem fogjuk mégegyszer elkövetni. Többékevésbé minden vasfüggönyön túli népnek alapvető önrevízióra van szüksége ahoz, ha egyszer tényleg boldogulni akar. Hogy a többiek elvégzik-e ezt vagy sem, az az ő dolguk, ha elmulasztják, önmaguknak ártanak vele elsősorban. (így pl. ha a szerbek nem tudnak teljesen szakítani múltbeli horvátellenes politikájukkal, még csak nem is remélhetik, hogy a jugoszláv állam szabad együttműködés alapján fennállhasson.) Ha mi nem tanulunk a múltból, akkor a felszabadulás után megint csak egy harmadik Trianonnak nézünk majd elébe. A nemzet most nem ura saját sorsának, viszont mindnyájan bízunk benne, hogy egyszer megint az lesz. Ez esetben talán épen a mi kezünkben lesz a döntés letéve. Rajtunk fog múlni, hogy tudunk-e olyan modern politikai koncepcióval fellépni, amit a külföld elfogad és támogat, mint ahogy azt tette Masaryk és hívei esetében, vagy pedig ott próbáljuk folytatni, ahol 1914-ben,

1918-ban, 1939-ben, vagy akár 1944-ben abbamaradt. Az emigrációs sajtómegnyilatkozások sajnos gyakran az utóbbi felé mutatnak. Ne felejtsük el, hogy 1919-el és 1946-al szemben, az igazi felszabadulás után a vasfüggönyön túli népek között nem igen lesznek győzők és legyőzöttek, mindnyájan többé kevésbé egyforma esélylyel fognak indulni az ujjárendezés felé vezető úton, és elsősorban az egyes emigrációk felkészültségén fog majd múlni, hogy ki meddig jut el.

Korszerű koncepciót nem várhatunk viszont az utolsó évtizedek politikai eseményeinek őszinte elemzése nélkül. Illúziók nélkül kell szembenéznünk a rideg tényekkel és mindazzal, hogy mi volt jó és mi rossz a múltban és ki kell derítenünk, hogy pontosan mik voltak a hibák. Van egy egész sereg olyan terület pl. az 1914. előtti nemzetiségi kérdés körüli visszásságok, a földkérdés, a szociális viszonyok rendezetlensége, a parlamenti féldemokrácia, a megszorított választójog, a választási komédiák a “primus inter pares” álláspont és még sok egyéb vonatkozás, ahol gyökeresen revideálnunk kell azt a szemléletet, ami odahaza sokáig olyan általános volt és ami helyenkint még idekint az emigrációban is felüti a fejét. A nagy hangú és annál kisebb felkészültségű politizáló emigránsok többségének fogalma sincsen arról, hogy hol voltak azok a pontok,

ahol utat vesztettünk és hogy a sok bajért, mely bennünket ért, nemcsak kívülálló tényezőket lehet okolni. Napról-napra találkozunk még most is azzal a tudatlansággal párosuló illúziókra felépített szemlélettel, amelyik azt hiszi, hogy minden rendbe jön majd, csak be kell várnunk a felszabadulást, haza kell mennünk, Nagymagyar országot kell visszaállítanunk, a régi rendet restaurálnunk, a nagyhatalmakat kell meggyőznünk arról, hogy a múltban nem mi tévedtünk, hanem ők és hasonlóak. Súlyos nemzeti tragédiákat okoztak már a múltban is az aféle illúziók, hogy pl. a nemzetiségeket el lehet magyarosítani, mint azt egyesek hitték pár évtizede vagy hogy megalkuvás nélkül az 1914-es statusquo visszaállításáért kell küzdenünk, vagy, hogy mi mentettük meg a Nyugatot a bolsevista elözönléstől 1944-ben, vagy hogy minden bajért szomszédainkat, Bécset, a svábokat, a zsidókat és általában mindig mást kell okolni. Különösen veszélyes az, amikor sokszor teljesen jóhiszemű, de megfelelő felkészültséggel nem rendelkező és a Nyugat gondolkodását legkevésbé sem ismerő emigránsok a külföldet akarják meggyőzni ilyen szellemben, nem sejtve, hogy tudatlanságukkal az egész magyar ügyet kompromittálják. Amennyiben hangjukra komolyan felfigyelnek, el lehetünk készülve arra, hogy majd a magyar emigrációt is azzal fogják elmarasztalni, hogy semmit sem tanult és semmit sem felejtett. Ha itt az emigrációban sem szabadulunk ezektől az illúzióktól, akkor a felszabadulás után bekövetkezendő nemzeti tragédiáért most már mi leszünk felelősek. Ezért kell a magyarság múltjának, jelenének, jövőjének felmérését teljes nyíltsággal elvégeznünk még akkor is, ha ez esetleg népszerűtlenséggel is jár. Még mindig sokkal becsületesebb dolog nyíltan szembeszállni az előbb említett szellemi csodabogarakkal és vállalni akár a népszerűtlenséget is, semmint némán belenyugodni abba, hogy a fenti nemzeti illúziókon alapuló romanticizmus legyen úrrá az emigráción és, hogy ezt vigyük majd haza annak a sokat szenvedett magyar népnek, amelyik a szabad nyugati világtól és talán részben tőlünk is várja, hogy megváltsuk jelenlegi gyötrelmeitől.

A fenti értelemben vett bírálat nemcsak megengedhető, hanem kötelesség is egyben. Természetesen minden tollforgató magyart az emigrációban kétszeres felelősség terhel a tekintetben, hogy munkája mennyire szolgálja valóban a helyes önismeretre vezető utat és nem csak a hibák egyoldalú felnagyításával az ellenünk felhozható érvek arzenálját gyarapítja.

Saját múltúnk kritikus szemlélete megparancsolja egyben, hogy szomszédaink és a többi vasfüggönyön túli nép múltját és jelenét is pontos figyelemmel kisérjük. Tisztában kell lennünk azzal is, hogy mások mivel vádolnak bennünket és, hogy ebben mi az igazság és mi az üres propaganda. Az ember saját hibáján kívül má so kéből is tanulhat és azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy mások mikor és hol botlanak. Illúzió lenne azt hinnünk, hogy saját hibáink őszinte revideálása önmagában véve már biztositja is egyben a boldogabb jövőt számunkra, az őszinte lelkiismeretvizsgálat csak a feltétele annak. Boldogulásunkat csak úgy remélhetjük, ha saját igazságunkat megfelelő formában tudjuk a világ elé tárni. Éhez pedig az is szükséges, hogy saját magunk megismerésén kívül mások helyzetével is tisztában legyünk. Hogy csak egy konkrét példát említsünk: azok között az emigráns magyarok között, akik a leghangosabban hirdetik a magyarság dunavölgyi vezetőszerepét, vájjon hány akad, aki valaha is elolvasott pár komoly munkát az érintett népek modern történelméről? Bízunk benne, hogy a fenti értelemben vett kritika bármilyen szigorú is legyen, és ha talán átmenetileg fájhat is egyeseknek, előbb utóbb meghallgatásra fog találni, ha valójában szeretetből és nem gyűlöletből fakad. A nyomában fakadó felismerés pedig talán az első komoly lépést fogja jelenteni az igazi felszabadulás felé Vezető küzdelmes úton.

18