Új Kelet, 1997. április (4. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-19 / 91. szám
— Európai krétakör Uccu vissza Lipcsébe, az egyetemre. 1992-ben Zsolt végzett, hazatért Nyíregyházára, és egy, azóta felkapott szórakozóhely, a Jazz Klub tulajdonosaként komoly egzisztenciát alapozott meg. Judit pedig élte tovább a németországi leányanyák kemény márkákkal támogatott életét. Ugyanis a leányanyaság odaát sokkal jobban elfogadott, mint nálunk, nem a család a szent, hanem a gyerek, a minél több német gyerek. Ha éppen úgy esett kedve, Judit szólt Zsoltnak, hogy a kötelező láthatásokon túl is vigye el Zsófit, mert más dolga van. Szívesen vette az otthonról érkező hatalmas ele- mózsiás pakkokat, az anyagi támogatást. Sarcolta rendesen vállalkozó exférjét, eközben Zsófi másfél évesen(l) már egyedül töltött éjszakákat otthon, míg a mama szórakozott. „Egyszer, amikor Zsófiért mentünk, hajnali fél négykor zárt ajtókat találtunk, de mögötte hallottam lányom kétségbeesett ordítását. Már épp azon voltam, hogy betöröm az ajtót, amikor Judit megérkezett. Buliban volt, nem tudta kire bízni a lánykát, hát otthagyta. Egyedül.” Zsófit nyíregyházi nagyszülei és apja majomszeretettel fogadta mindig, bölcsődébe, óvodába járatták, hogy felkészüljön arra, itt lesz iskolás. „De hát megegyeztünk ebben! Zsófi magyar kislány, szoknia kell a közösséget, legyenek itt is barátai, akik szeretik, mert nagyon éhezi a szeretet!” Az óvónők meglepődve tapasztalták, hogy sohasem beszél édesanyjáról. Hiába kérdezik, nem válaszol, odébb megy, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Egyetlenegy esetben aztán megemlítette. Egy játékbabát náspágolt görcsös dühből, és amikor dadája kérdőre vonta, csak annyit felelt: Anya is így szokott engem. Két éve, 1995. szeptemberében Zsolt úgy döntött, hogy a pszichésen sérült gyereket - aki éjszaka felsír, és habzó szájjal ébred - nem viszi vissza az anyjához. „Amikor hozzánk érkezett, egyszerűen nem volt hajlandó senkihez sem hozzáérni, puszit adni. Csak engem fogadott el. Pedig mindenkit ismert, és korábban az oldódási időszakok után csüngött nagyszülein is. Imádta a testvéreimet, alig várta már, hogy gyerekük legyen, és babusgathassa unokatestvérét.” Amikor Judit egyiptomi kiruccanásából hazatérve a budapesti átszálláskor, a repülőtérről felhívta, Zsolt arra kérte, találkozzanak, beszéljék fhcg. A telefon kattant, elnémult, és három hónapig meg sem szólalt. Judit szó nélkül és a gyermeke nélkül Németországba utazott. Egyszer csak elindította a kiadatási kérelmét. Jogtalan külföldre vitel miatt (!) kiadták a magyar gyereket a magyar hatóságok Németországnak. „Én mondom, hogy ügyvédi hiba volt, és szeretném elfelejteni annak a budapesti jogásznak a nevét, aki ott és akkor nem volt képes megmenteni gyermekemet a hercehurcától.” Zsófi nem akart az anyjához menni. Kétségbeesetten kiabálta: én magyar kislány vagyok. És ezt hallotta és látta a rendőrség illetékese, a gyámügyes és megannyi tanú... 1996 februárjában az apa élt volna törvény adta jogával, és pár hétre Zsófit nagyszüleihez kívánta hozni. De Németországban már elfogatási parancsot adtak ki ellene. A határon történt incidens után a lipcsei magánzárkából 5000 márka óvadék ellenében szabadult. „Most már tudom, hogy anyagilag is tönkre akar tenni, már a bosszú munkál benne. Ügyvéd barátja alaposan feltüTapolcai Zoltán riportja- Fehér úr! Azonnal szálljon ki! - dörrent rá a német határőr, amikor átnyújtotta papírjait. Pillanatokon belül egy ablaktalan irodában találta magát. Két hústorony szorításában, meztelenre vetkőztették, a legtitkosabb helyeire is bepillantottak, majd bilincsbe verve Chemnitzbe szállították, ahol gyermekrablás vádjával hallgatták ki. A lipcsei börtön ablakából dühöd- ten bámulta azt a villamost, amely épp az ő piciny Zsófiját vitte oviba. Zsófit, akihez látogatóba készült. Fehér Zsolt csak a kicsi lány miatt nem bánta meg, hogy engedett a zsarolásnak, és'feleségül vette 1990-ben magyar diáktársát, Juditot, akivel együtt tanult a lipcsei egyetemen. „Nem, nem bántam meg, de azt sem, hogy elváltam. Együttlétünk alatt is tudta, hogy sohasem lesz a feleségem, mert csak a kényelem tartott bennünket egymás mellett. Aranyos, bájos, dekoratív nő volt, kellemes partner. De őszintén nem lehetett vele beszélni. Rögtön dührohamot kapott. Kisebb megszakításokkal éltük egyetemista életünket, én biokémikusnak készültem, ő germanistának. Magyarországra betelepült sváb szülők gyereke volt, de utálta Németországot, mindenképpen itthon akart élni. De mondtam neki, hogy nem én leszek élete párja! Különváltunk. Már egy szép német lány volt a barátnőm...” Judit bejelentette, hogy terhes, már volt egy abortusza, nem akarja a gyereket elvetetni. De magát annál inkább. Zsolt miatt már úgyis lekésett az összes falubeli partiról, Németországból nem akar férjet. „Azt mondta, ha nem veszem el, öngyilkos lesz! És ez nemcsak üres fenyegetés volt, Judit úgy dobálózott az életével, mint más a papír- galacsinnal. Néha azt éreztem, nem beszámítható ez a nő, és nincs egy csepp felelősségérzete sem!” A januári dermesztő szél fagyasztotta rá a boldognak nem mondható igent az ifjú párocska ajkaira. Az indulás pillanatában halálra ítélt házasság gyümölcse, Zsófika júniusban érkezett meg. Magyarországon született, magyar szülőktől, magyar névvel és lélekkel. Mindene megadatott, de egymást szerető szülőket nem kapott. Egy ötszobás, háromszintes, maximális kényelemmel felszerelt lakásban csak kerülgette egymást a férj és feleség. Judit - az édesanyja példáját követve - megpróbált családfő lenni, amit nehezen viselt nyakas, önfejű, néha túlontúl is határozott férje. A légkörre szó szerint illett, hogy megállt a kés a levegőben, sőt meg is villant Judit kezében. Még jó, hogy ebből Zsófi még nem látott semmit. Csak érzett... Karácsonykor Zsolt beadta a válópert. „Kértem, mondja meg, hol vegyek neki egy lakást, hol akar élni, én segítem őket minden erőmmel, de ne együk egymást!” A per azzal a megegyezéssel ért véget, hogy a gyerek természetesen az anyánál marad, de hogy hova költöznek, és hogy a gyerek hol kezdi majd el az iskolát, ahhoz mindkettőjük beleegyezése szükséges. zelte. Hát igen, neki semmi sem drága, neki nincs fe- ||| lelőssége ebben az ügyben. De Juditban sincs egy fikarcnyi sem. A válás után - barátra lelve — azonnal abortusza volt. Szerintem azt várja, hogy összetörjek, pitizzek neki, próbáljam egységesíteni a családot. Vele? Lehetetlen!” És elindult a harc Zsófiért. Nem csak Németországban, hanem itthon is 1 feljelentette volt felesége Zsoltot gyermckrablásérl. | Viszont kapott cserébe egy rágalmazási pert Némctor- 1 szágban, ugyanis férjétől azért óvja a gyereket, mert , a keleti maffiával van kapcsolatban, lopott autókkal üzérkedik és keleti vonást! pribékekkel figyelteti őt. Egy láthatás-újraszabályo- 1 zási és gyermckclhclyezési j pert is indított itthon férje - még '95-ben. „Megegyeztünk, hogy t közösen döntjük cl, hogy j hol kezdi cl az iskolát Zsófi! És csak itt teheti! Meg- egyeztünk, hogy hagyjuk. I hadd maradjon gyerek so- ® káig, elég ha hétévesen ül be az iskolapadba. Most ? hatéves, és már tanul. Lip- I csében. Német tanároktól.” Az egyik véglet, hogy j Zsófi az apjához kerül, a | másik, hogy évente négy- I szer láthatja egyenként 9 1 órára, de csak gyámügyi f felügyelet mellett. Lipcsé- ben. Kétezer kilométeres ? utazás után. „Több, mint egy éve nem j láthattam. De az ajándéko- I kát elküldhetcm neki. Az 1 kell. de én nem? Azért ra- 1 gaszkodik csak a gyerekhez, mert támogatást kap! | Ha nem lenne Zsófi, a mun- | kanélküli-scgélyből rég éhen halt volna!” Az ügyben az anya szü- I letési helye szerint illetékes | esztergomi bírónő úgy látta, hogy nem áll rendelkezésre olyan adat, ami arra utalna, a gyereke az anyánál „veszélyeztetve van”, j Hiába a tanúk sora, a pszi- 1 chiáter, a gyámügy, az |J óvónők vallomása. Május ötödikére írták ki Lipcsében azt a tárgyalást, j| amely alapján Zsófi kizá- rólag német állampolgár ■ lesz, mivel anyja vallomá- ■ sa szerint az ő szülei csak betelepült svábok Magyar- ji országon, és csak vélcllc- jj nül szülte itt meg a leány- £ kát, így tehát ők „echte” jjj németek. És az apának semmi köze hozzájuk. Az apának, aki elfogultságot jelentett be az esztergomi bíróság ellen. Alkatából ítélve, elkeseredett hangú- I latában lehetett egy-két ke- % resctlen szava a bírónőhöz, § vagy csak csapkodta az |f| asztalt, elejtett néhány szót a folyosón, és az ítész nem , tudott felülemelkedni un- I szimpátiáján, és másfél mondattal lesöpörte a tanúk sorát. „Én ezt nem értem. Ma- f gyár bíróság hogy hagy- I hatja, hogy clnémctcsít- | senck egy magyar kis- | lányt. Mert Zsófi magyar, és az enyém, nem vehetik , cl tőlem, nem vehetik cl • tőlem...” Az elfogultsági indítvány | miatt az ügyet Tatán tár- gyalják. De tíz nappal később, mint Németországban.. A nagyszülők
