Új Kelet, 1997. január (4. évfolyam, 2-26. szám)
1997-01-11 / 9. szám
Még nem volt hatéves, de már zeneiskolába járt. Gimnazistaként a Csajkovszkij Zeneakadémián tanult Moszkvában, aztán mire leérettségizett, úgy döntött, hogy mégsem zongoraművész lesz, hanem édesapja nyomdokain haladva elvégzi az orvostudományi egyetemet. A végzés után családjával együtt áttelepült Magyarországra. Dr. Spenik Vladimírma Kemecsén él, és háziorvos Vasmegyeiben. Rendszeresen fellép a muzsikáló orvosok koncertjein, sőt a Szabolcsi Szimfonikus Zenekar közreműködésével nagy sikerrel játszotta el Csajkovszkij: B-moll zongoraverseny című örökzöldnek is nevezhető művét. Berki Antal (Új Kelet) —Félig-meddig zenész családban nőttem fel. Apám zongorázik, hegedül, harmonikán is játszik. Apró gyerekként állandóan ott sertepertéltem körülötte, és én is próbáltam utánozni amit ő csinált. Szép lassan kiderült, hogy abszolút hallásom van. Négy és fél éves koromban kezdtem zongorázni, és ötévesen felvettek az ungvári zeneiskolába. Ott tanultam nyolc évig. Ha most visszagondolok, minden adott volt, hogy zongorista legyek. Nyertem egy köztársasági zenei versenyt, aminek következményeként felvételi nélkül kerültem a moszkvai Csajkovszkij Akadémiára. Ebben az intézetben muzsikosokat képeztek, hallgatói az akkori Szovjetunió minden részéből verbuválódtak. A művészképzés négy plusz ötéves rendszerű volt... — Ezt úgy kell érteni, hogy még csak középiskolás volt, de már zeneakadémiára járt? —Igen. Tizennégy éves voltam, és számomra teljesen idegen környezetbe kerültem, szüleimtől távol, ismerősök, barátok nélkül kellett új életet kezdeni. Igazából akkor határoztam el, hogy nem leszek zongorista, hanem visszatérek Ungvárra, és édesapám mesterségét folytatom. Felvettek az orvosi egyetemre, de azért a zenét sem hagytam abba. Rendszeresen muzsikáltam. Több versenyművet játszottam különböző zenekarok kíséretében, és szorgalmasan készültem az orvosi hivatásra. — Pályamódosításában nem játszott szerepet a „sok az eszkimó, kevés a fóka” elmélet? Nem munkált önben az a félelem, hogy esetleg lemarad a konkurenciaharcban? —Nem. llyesemi föl se merült bennem. Végül is az élet minden területén meg kell küzdeni az érvényesülésért. Annak a veszélye fönnállt, hogy a hivatalos szervek esetleg származásom miatt háttérbe szorítanak, hiszen számtalan példa volt arra, hogy kevésbé tehetséges embereket futtattak, de nem ez befolyásolt döntésemben. — Okozott-e problémát a Magyarországra való áttele- piilés? — Anyám testvérei Magyarországon élnek, nem jöttünk teljesen idegenek közé. Már az egyetemen is úgy gondolkodtam, hogy végzés után hazajövök. Minden tantárggyal két nyelven foglalkoztam. Tanultam a debreceni egyetem tankönyveiből, és természetesen tanultam a szakmát oroszul is. Mire megkaptam a diplomát, pontosan ismertem a magyar orvosi nyelvet is. Ezzel együtt az áttelepülés nem volt egyszerű, kellett hozzá a gorbacsovi politika. 1989-ben családegyesítés címén költöztünk Magyarországra. Itt a Jósa András Kórházban kezdtem dolgozni, majd három hónap múlva Beszterce re kerültem háziorvosnak. Nemrég szakvizsgáztam, és nagyon örülök annak, hogy magyar egyetemen, magyar szakemberek előtt jelesre sikerült a vizsgám. — A szabolcsi szimfonikusok hogyan fogadták, hiszen körükben sem szokásos, hogy „amatőr” játszik szólót? — Felléptem néhány jótékonysági koncerten, sok mindent játszottam, többek között a B-moll zongoraversenyt is... — Egyedül?! —Nem. Van egy CD-felvé- telem, amelyiken csak a zenekari kíséret hallható. így meg lehetett csinálni, hogy szólóban ugyan, de mégis zenekari hatással lehetett játszani a zongoraversenyt. Ezután hívott meg Martos László karnagy úr. — Mit szólnak a betegei ahhoz, hogy szabadidejében muzsikál? — Egyáltalán nem titkolom, hogy zongorázom. A fellépéseimről készített plakátokat kiteszem itt, a rendelőben is. Meglepetésemre sokan eljöttek a koncertjeimre. Voltak, akik a videófelvételeket is elkérték, szóval nem csodálkoznak rajta, talán még örülnek is neki. — Ón szerint mi az oka annak, hogy az orvosok ilyen mértékben kötődnek a művészetekhez? —Nehéz erre válaszolni. Az biztos, hogy az orvoslás komoly energiát igényel, amit csak sportolással nem lehet pótolni. Szükség van a lelki feltöltődés- re is. Azt gondolom, ezt legegyszerűbben a művészetek valamelyik ágában lehet megtalálni. Nekem például a zene jelenti a tökéletes kikapcsolódást. Kultúra 1997. január 11., szombat Elmélkedés a mecénásokról Ne nézz Palotai István (Új Kelet) A világ olyan, amilyen. Semmi sem lehet tökéletes. A tökéletes és az elviselhetetlen között azonban megannyi állomás van, kinek-kinek ízlése, és tegyük hozzá szerencséje szerint. Általában, ha a kultúrtörténetet vizsgálgat- juk, felfedezhetjük, hogy az is (mint minden ezen a világon) mintha valamiféle „kettes szám- rendszerben” működne, és a maga váltakozó módján igenjével és nemjével — működik. A rabszolgatartó demokráciák korában a művészetek minden szabad emberhez szóltak, minden polgár gyönyörűségét szolgálták. Ebben a mellesleg humanocentrikus korban garmadával épültek a hatalmas színházak, az épületek. A polgárok házai is gyönyörűséggel töltötték el az embereket, a zene át- meg átszőtte a hétköznapok világát, és a gyönyörű köztéri szobrok, remek mozaikok és falfestmények szinte múzeummá tették a városokat. A művészek tisztelt, közkedvelt emberek voltak, és mindenki azon iparkodott, hogy kedvükben járjon. Nem így a középkorban. A szépség krónikásai néha ugyan kegyeltekként, de mindenképpen szolgai sorban élve alkottak, és műveik élvezői csak egyházi személyek, és a paloták urai lehettek. Aztán megint változott a világ, és jött a reneszánsz. A csodás művek, ellepvén a művelt világot, újra közkinccsé váltak. A barokk és a reformáció klasszicizmusa, a romantika és a realizmus mind-mind hasonló ellenpárok, amelyek kimondottan determinálták az adott kor művészeinek sorsát. És mint ahogy a természetben igaz, úgy a művészetben is, ahogyan a makrokozmoszban és a mikrokozmoszban is ugyanazok a törvények uralkodnak, így kisebb történelmi léptékeket vizsgálva is hasonlóan pulzáló eredményt kapunk. Ha csak ezt a századot vesszük górcsövünk alá, akkor is. Az első világháború előtt a művészek, ha nem is szolgák, de kifejezetten szolgáltatók voltak, nem csoda, hiszen a kor a robbanásszerű műszaki és gazdasági fejlődés, valamint a világ újrafelosztásának bűvöletében élt. Hiába volt ez az egyik legizgalmasabb és legjelesebb műtörténeti kor, az alkotók bizony nem dúskáltak a földi jókban. A francia festészet aranykora pedig ekkorra esett, Manet, Monet, Toulouse- Lautrec és a többiek mégsem palotákban éltek, hanem a Cartirer Latinban, és meg kellett elégedniük a világmegváltókkal tömött füstös kocsmákkal és bárokkal. Senkit se tévesszen meg bohémiájuk, nagyon is súlyos nyomorban éltek, éppen a stbil és tőkeerős mecenatúra hiányában. Aztán a húszas—harmincas évek királyai lettek. Az első világégésen meggazdagodott réteg (az akkori újgazdagok) a művészetek támogatásával kívántak társadalmi rangot kivívni maguknak — és sikerrel... Aztán újfent elfeketedett az ég. A hitlerizmus és a vad sztálinizmus, a legfagyosabb hidegháború ismét szolgálni rendelte a művészeket. Aki beállt a győzhetetlen német harcosok, illetve később a vasöklű martinászok művészi szószólójának, annak a feje sem fájt, míg a többiek ettek, amit éppen ettek... Aztán elmúlt ez is. Mint ahogy az is megszűnt, hogy a tanácsok, a minisztériumok, sőt, maguk a vállalatok biztos megélhetést biztosítottak megrendeléseikkel. Pár évnyi nihil következett. Szellemi és lelki köznyomor... A művészek a legalantasabb körülmények közé kényszerültek. Néhányan prostituálták magukat a reklámiparban, vagy elmentek a Balatonra pecsenyesütőnek, elmentek alkalmazott grafikusnak, vagy éppen a pesti Vörösmarty téren portrékat rajzoltak a „márkás” turistákról... így telt el legalább négy év. A magyar festészet egyik legnagyobb élő óriása, Korga György a szentendrei sziget egy parányi falujába visszahúzódva fújt a világra, egyetlen ecsetvonást sem tett és egyetlen kapcsolata a művészettel az maradt, hogy a budapesti Dési Huber Szakkört vezette. A nagyok közül egyedül Szász Endre volt az, aki — mint mindig — feltalálta magát, igaz, neki nem kellett kenyérgondokkal küszködnie Nyugaton szerzett mérhetetlen vagyonával. Megyénk képzőművészei is csak tengtek- lengtek. Az általuk joggal megszokott és jól kiérdemelt anyagi bázisok (a megyei tanács, a városi tanácsok, a szakszervezet és a párt rendszeres megrendelései és pályázatai) megszűntek létezni, és mindenki úgy élt, ahogy tudott. A művészeteket kedvelő polgári réteg szintén anyagi gondok közé került, tehát megszűnt potenciális vásárlóvá lenni, és így mindent összevetve a képzőművészek anyagilag majdhogynem ellehetetlenültek... Az újgazdag réteg más státusszimbólumokat hajkurászott — minél nagyobb gépkocsit, Bali-szigeteki nyaralást, makkos cipőt, mobiltelefont és egyáltalán semmi érdeklődést sem mutatott a művészetek iránt. A csillogó irodákba lézerképcso- dák, minivízesések és Bang Olofsen hificsodák kerültek, míg a garázsokban a BMW-t felváltották a Rolls-Royce-ok, a Maserattik, és már néha-néha az Omega aranyóra is snassz volt, ha a másiknak már brilliánsokkal tűzdelt Rolexe volt... Mindenhol halogénlámpák „csepegtették édes fényüket”, csak a fejekben és a szívekben volt koromsötét... Az utolsó menedéket nyújtó műgyűjtők csoportja is tönkrement anyagilag, és sokkal inkább gazdagította az eladók, mint a vevők számát az országban. Aztán ...valami... nem olyan régen, mintha megmozdult volna. A vállalkozók és a politikai vezetők mintha visszanyerték volna szépérzéküket... Egyre több nívós hely — például hotelek—örömmel fogad kiállításokat, és mintha a mecenatúra is mozgolódni kezdene... Aggodalomra azonban nincs semmi ok! Hiszen a törvényszerűség megmaradt. Innen megint felfelé visz az út... Máshová tudniillik már nem is vezethet... Palotai István (Új Kelet) Tévedni emberi dolog, de csalódni embertelen. Minden bizonnyal már Önök is éltek meg hasonló élethelyzeteket, így nem is részletezem. Elég legyen annyi, hogy nincs annál lehangolóbb és megsemmisítőbb érzés, mint mondjuk húsz-harminc év elteltével találkozni ifjúkori szerelmünkkel... Bevallom, hogy nem feltétel nélkül szeretem ezt a világot. Nem azért, mert rohan, és nem tudom követni, nem azért, mert vénülök, és belőlem is feltörekszik a bezzeg a mi időnkben elvtelen nosztalgiája, hanem azért, mert képtelen vagyok azonosulni az ideológiájával. Nekem Amerika nem a világ közepét, hanem a világ végét jelenti, az önmagát szabadnak képzelő, egyenszürkére hülyített bérmunkások társadalmának görbetükrét, azt a világot, amelyben a determináltan kiváltságosok hajszálvékony rétege szinte már az istenek elérhetetlen fényében pompázik. Utálom a sablonörömöket, amelyen egyszerre röhög az egész világ, a sablonhősöket, akikkel együtt lendül a láb Budapesten, Brazzaville-ben és Rióban, hogy egyetlen jólirány- zott karaterúgással megoldja a konfliktust, és nem szeretem a hamburgert sem. És mégis... Mégis rabja vagyok. Mégis agymosott lettem, kár tagadni: kilúgozott ez a világ... Gyermekkorom egyik legnagyobb filmélménye egy csehszlovák filmvígjáték volt. Az volt a címe, hogy Senki nem tud semmit. Frenetikus humorának emlékképei úgy éltek bennem, hogy akár meg is esküdtem volna rá: a Senki nem tud semmit-nél jobb filmvígjátékot azóta sem volt képes gyártani a világ. Hasonló véleményem volt továbbá az Oké Néró-ról, az Estély habfürdő vel-ről is. Emlékeim tárházában kutatva jobb „aktiont”, mint a szovjet Kék nyíl, izgalmasabb thriller, mint a Kétéltű ember, és jobb sci-fit, mint Stanislaw Lem Soláris-át lehetetlen lett volna találni. Aztán... aztán szépen sorjában megnéztem mostanában ezeket az alkotásokat, mint ahogy visszamegy az ember oda, ahol először volt szerelemes, ahová szép emlékei kötik. Nos, nem szabad! Nem lett volna szabad... Semmi sem olyan, mint akkor hajdanán, az öreg ház helyén talán egy felhőkarcoló terpeszkedik, és műtrágyagyár a réten, ahol először öleltél asszonyt... Ne nézz hátra, ne nézzetek vissza! Ami szívünkben él, az a tökéletes. Mert nem a messzeség szépít, hanem az emlékek fejlődnek! Fejlődnek a korral, amelyben élsz, és amelyben küzdesz. Lényegtelen, hogy szereted-e a világot, vagy sem, mert úgyis magával sodor. így aztán csak szomorú leszel, mert bizony nem is oly an mulatságos ma már a Senki nem tud semmit, és nem is olyan izgalmas a Kék nyíl. Nézd hát azt, ami van! Talán egyszer, majd, valamikor Schwarzeneggert is visszaálmodod...
