Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)
1986-10-07 / 40. szám
új ifjúság 7 D él lakói ezer esztendő múlva Is I emlékezni fognak Babéra, az öreg vadászra. S a mákkal bevetett mezőkről hazatérő, a napsütésben eltikkadt parasztok ezer esztendő múlva Is megállnak majd a domb lábánál, s eszükbe Jutnak a nagyapák által örökül hagyott történetek Babéról. Emlékszem, Babe mesélte; „Háromszor ereszkedtem le a nádashoz — nem tigrisek után, apám azt mondta, hogy ott, valahol messze van egy forrás, vize kék, akár az égbolt. Ezt a kék vizet szerettem volna megtalálni.“ Csendben nevetgéltünk — hiszen Babe nagyon öreg volt. Babe végül Is nem találta meg a kék forrást. Mi viszont megtaláltuk őt, megtaláltuk széttépett maradványait, megtaláltuk, elhoztuk s eltemettük Itt, a domb lábánál. Babe halála után a faluban megjelent a három Szejfl fivér. Az Idősebbiket Valinak hívták. Vall-Szejfl. Testvéreit elAbig A vakján a nádasba — feleltem nekik. — Babe mondta, hogy van ott egy kék forrás, megyek, hogy megkeressem. Ismertétek Babét? A parasztok egymásra pillantottak, szomorúan elnevették magukat, s továbbmentek a mákkal bevetett mezőkre. A nap éppen hogy felkelt a hegyek mögül, s aranyos fényt zúdított a nádasra. Istenem, minő ragyogás volt, a napnál Is szebb és vakítóbb ... A nádszálakat széthajtva lépdeltem előre, s arra gondoltam, a visszafelé, az élethez vezető út el van vágva számomra. Nem tudom, mennyi Ideig lépdeltem így, amíg ráleltem a forrásra. Nagyszerű forrás volt: a vize kék. sűrű, nem habozott. Leültem melléje, és Babéra gondoltam. Üldögéltem a hűvös víz mellett, egészen addig, amíg susogni nem kezdtek a nádszálak, s meleg és nedves lélegzetet nem éreztem a tarkómon. DÉLVIDÉKI LÁZ küldte amerikai teherautó-konvojokat fosztogatni, ő maga viszont a faluban maradt. Az a szóbeszéd járta,' hogy negyven üveg fügepállnkát és negyven kiló ópiumot adott az amerikai törzs- őrmesternek, s cserébe megkapta mesterlövész puskáját s néhány láda lőszert. Később azután rászokott a nádasra. Neki azonban — Babéval ellentétben — nem kellett a nádas mélyén bujkálnia, nem volt rá szüksége, hiszen volt egy amerikai „mesterlövész“ fegyvere, s a fegyver csövén kereszt formájú célgömb és Irányzék. Fél kilométerre a nádastól tanyát vert, lelőtte az ostobasága folytán a nádas világából előbű jó tigrist, s győzedelmesen tért vissza a faluba. Milyen peckesen lépdelt! Ez rendszerint délben történt. George bárjának asztalainál a szabad ég alatt ücsörögve' gint vedeltünk, s vártuk, hogy most valaki mindjárt nevetni kezd a hőségtől. Én voltam ott, és még három amerikai katona; Fuck, Harry, Re- vay s a vöröskatona Gurgen Hovhan- nlszjan. Az út túloldalán piramisra emlékeztető hegy magaslott. A helybéli lakosok „Kue marnak“, „Kígyók hegyének“ nevezték. A parasztok ezen a hegyen keresztül tértek haza az ösvényen. Jöttek haza a mákkal bevetett mezőkről, már messziről láttuk a fekete, görnyedt alakokat, s a lépteik felverte fehér port. Az ösvény lefelé vezetett, ők lefelé e- reszkedtek, majd hosszú időre szemünk elől veszítettük őket, hogy utána egészen közel tűnjenek fel ismét. Arcklfe- jezésükből megsejthettük, hűvös lesz-e, vagy nem a mai este. Később megjelent Vali-Szejfi a megölt tigris kölykéyel, s fejbiccentéssel üdvözölt bennünket. Gurgen őrjöngött, tenyerével géppisztolya tusát csapkodta: ' — Engedjétek, hogy a pokolba küld- Jem! Miféle ember ő Babéhoz képest! Még hogy „mesterlövész“ ...! Elérkezett egy olyan nap, amikor hirtelen elhatároztam: — Holnap pirkadat előtt — jelentettem ki —. elmegyek a nádasba, megyek. s megkeresem a kék forrást. Ismét George bárjában ültünk a szabad ég alatt.... Nem tudni iplért, de mindenki felállt. Hosszasan s merőn néztem barátaim furcsa tekintetét. Olvastam benne, s ismeretlen szavakat hallottam: „Délvidéki láz“. Majd mintegy ködön át felismertem Gurgent, aki az órájára nézett, s elment. A katonák Revay, Harry és Fuck szétfutottak, egyikőjük elzuhant, még mielőtt az árokig jutott volna, s George, a bártulajdonos a tető alá vonszolta, hogy nedves törülközőt tegyen a homlokára, a többiek tétlenül szétszéledtek. Még nem is virradt, amikor elindultam Éjszaka szélcsend volt. A délvidéki oleanderek nagy, ernyedt levelei lekonyulva csüngtek. Az úton parasztokkal találkoztam, beszélgettem velük, mind szomorúak voltak, mert isten egéről eltűntek a felhők, nincs eső, s egyáltalán, mi van? — Szalb, hová tartasz ezen az úton? — kérdezték tőlem. — Ezen az úton most leeresztfedem „Isten hozott világunkban — szólalt meg egy fáradt hang —, légy üdvözölve.“ A puskámért nyúltam, mellettem he-- vert a száraz füvön. „Lőj, gyilkolj, s hurcolj ki a világba.“ Egy öreg tigris szólt hozzám, nyilván a világ legöregebb tigrise. Láttam, hogy levette mancsát a puska tusáról, s egyenest elém állt. „Vali-Szejfi miféle ember? — kérdezte a tigris. — Miféle ember?“ Éreztem, hogy nincs egyedül, hogy a bennünket körülvevő nádasban még sokan várakoznak. „Ember — feleltem. — Két testvérét elküldte amerikai teherautókat fosztogatni, ö pedig szerzett egy mesterlövész fegyvert, s titeket gyilkol. Fél kilométerről a homlokotokra céloz, s e- gyenest célba talál." „Babét, a lakiból származó vadászt ismerted?“ „Hogyne ismertem volna ...“ Az öreg tigris körbejárt. Néztem vénséges sörényét, s végtelenül bölcs, mustárszínű szemét. „Öcska toldozott-foltozott fegyverrel járt le ide a nádasba — mondta a tigris —-, szerettük öt, amíg meg nem ö- regedett, s nem kezdett gyűlölni bennünket.“ Egyenként hurcolt el bennünket. Vér- testvéreim széttépték ... Hozd el Vali- Szejflt a nádasba — mondta végül —, mindnyájan erre kérünk, hozd ide a nádasba.“ Megfordult, s a sűrű nádas felé pillantott. Tigrisek jöttek elő; sörényük, farkuk, tekintetük könyörgést fejezett ki. „Hozd ide Vali-Szejflt“ — kérték, s foguk összekoccant. Az öreg tigris folytatta: „Vall-Szejfl mindnyájunknak bánatot okozott, vállán vitte el kicsinyeinket, apjukat és anyjukat pedig taligán hurcolta el.“ A tigrisek mind egyszerre az ég felé emelték pofájukat, s bánatosan felüvöl- töttek. Láttam, ahogy vörös s forró bajszukra gördültek a könnyeik. „Rendben van — mondtam —, engedjetek el. Ide hozom Vali-Szejfit, s itt hagyom.“ „Mrrr“ — morogták a tigrisek, s elégedetten kaparták a földet. Az öreg tigris rám nézett, s ezt mondta: „Igyál vizet.“ Ittam a sűrű, kék vízből. „Holnap hajnalban — mondtam —, most pedig eresszetek el.“ „Elkísérlek a határunkig — ajánlotta az öreg tigris. — Vidd a fegyvered.“ Fogtam a puskámat, s elhajítottam, ahogy egy kígyót hajítottam volna el magamtól. „Nem kell“ — jelentettem ki. A tigrisek ezt felelték: „Mrrr“, s a földet kaparták. Az öreg tigris a nádszálakat kétfelé hajtva előttem lépdelt, szomorú volt, szomorú a farka bojtjától a füle hegyéig. Ezt láttam. „Köszönöm — mondtam neki, amikor a határig értünk —, tessék, itt az út, én akkor megyek.“ Az öreg tigris lehunyta nedves szemét, s megnyalta a kezem. Vali-Szejfi nem volt otthon. Felesége, Sonny, elkísért a házukig, s ezt mondta: — Szaib, merő por vagy, nagyon elfáradtál, feküdj le a pamlagra. Vall hamarosan hazajön. Mindjárt készítek teát. Nagyon fáradt voltam, s a pamlagra dőltem. — Hol van Vali? — kérdeztem. — 0, az ördögnél, az ördögnél van. Sonny szeme ki volt sírva. — Mi történt? — kérdeztem. Az asszony letépte magáról tarka ruháját, s meztelenül állt elém. — Szalb, nézze meg, mit tett velem Vall. Vall megölte ezt a gyönyörű asszonyt is, csupán a lelkét hagyta meg. —- Holnap hajnalban — mondtam —, mindnyájan megszabadultok tőle. Megjött Vali-Szejfi, mesterlövész fegyverét a vállán átvetve hozta. Meztelen asszonyára pillantott, majd rám, aki elnyúlva hevertem a kereveten, s ezt mondta: — Isten hozott, Szaib, házam és birtokom a tiéd. Mindjárt iszunk egy kis gint. És elkezdődött az Ivászat. — Vali — szólaltam meg a negyedik pohár után —, aranysárga tigris jelent meg lent, az amerikai ezredes huszonöt- ezret ad a bőréért. Vali-Szejfi vad lelkesedéssel felüvöl- tött; — Holnap tüstént elindulunk, Szalb, hajnalban! Ejh, Sonny elég, adj még gint! Huszonötezer! Ejh! Eszembe jutott az öreg tigris és a többiek, akik előjöttek a nádasból. Mind azt mondták: „Mrrr,“ vagyis; „Hozd ide Vall-Szejfit.“ Sonny egy másik tarka ruhát vetett összevert testére, s várta a hajnalt. Amikor a látóhatár szürkébe váltott. Vall a tető résén kihajította a harmadik üres gines üveget, s így szólt: — Menjünk, Szaib. Alaposan megvizsgálta mesterlövész fegyverét, megcsókolta csövét, s elindultunk. Sonny suttogva megkért: — Hagyja ott, Szaib. Szeme ebben a percben az öreg tigris és társai szemére emlékeztetett, akik azt kérték: „Hozd ide Valit.“ Dülöngélve s az éles nádszálaktól összekarmolászva végre eljutottunk addig a helyig. — Mind legyilkolom, széttépem őket! — üvöltötte Vall, s a bozótra nézett. Sokáig üldögéltünk a kék forrás mellett. Azután susogni kezdett a nád. Föld illata terjengett, s arra gondoltam, nyilván a tigrisek karmolásszák örömükben a földet. „Ezerszer jó egészséget, Vall-Szejfl, isten hozott, hiszen már ezer éve várunk rád.“ Szejfi puskája után nyúlt, amely mellette hevert a száraz füvön. Az öreg. tigris levette mancsát a fegyvertusról, s egyenest elibénk állt. „Na, lőj, lőj, csak Vali-Szejfi, Lores- tan uralkodója. Lőj.“ A nádasból előjött a többi tigris. Tekintetük ezt mondta: „Köszönet, hogy idehoztad. Most menj haza. Valaki majd elvezet a határig. Ki kíséri el?“ „Én“ morogták mind. Az egyik tigris velem jött. Valamikor a sziklák mögül rálőhettek, mert sántított. A nádat széthajtva ment előttem, s ezt dörmögte; „Vall helyesen teszi, hogy a homlokra céloz, különben micsoda dolog az egész!“ Én is gondolkodni kezdtem, valóban ml dolog az, ha egy tigris sántít? Hiszen minden éjszaka eljut a magas hegycsúcsokig, s a csillagok ragyogásától megrészegülve kering körben, karmát kieresztve szökdécsel, hogy elkapjon egy ragyogó csillagot, s hogy utána nagyszerű ugrásban lezuhanjon, s elpusztuljon. „Eredj“ — mondta a sánta tigris. Eljutottunk a határig, ahol az ösvény kezdődött. „Mindnyájan hálásak vagyunk neked“ — dünnyögte kényszeredetten a tigris, s visszafelé indult. Leültem az útra s utánanéztem. Nem sietett. így lépdelnek azok az emberek, akik tudják, hogy már vége mindennek. A sánta tigris megállt a meredek lejtőn, nyilván elgondolkozott valamin, mert visszapillantott, s rám nézett. „Menj“ — mondta. S én elmentem. Földeák Iván fordítása Xuan Dieu Hőldlant Hold-ezüst, fagy,, pengő lant. Áttetsző emlék a hold. A fény hurokba feszült, ezüst könnyek gyöngye hullt. Az ég roppant jádekő; ragyogása reszkető. Halott lányról szól a dal. Holdas árral ment el ő. Holdat fényesít a fagy. Víz dermed, hang elakad. Csengő szilánkvillogás. Hold és dal emléke vagy. Kristálytengeren sziget: csönd a lelkem, s megremeg. Csöpp harmat, nagy némaság. A dal csillagútra ment. Barna Imre fordítása A VöröS’folyó magas pártján Hadd mondjam e magas part egyszerű szavait, hol kukoricatáblák futnak végtelenig, hol az édes batáta rügye játszik lilába, hadd mondjam, éltető íze mit is tanít. Ez talán a tavasz, s nyelvemet megzavarta, s hogy mondjam a mezőt, melyen tenger szederfa? Epres csemetekertek, sűrűn hamvaspihések, levélhártyáikat üdén a fénybe tartva. Ö,- érzem illatát a reggel balzsamának, tenor hangot szavához lelkem kíván magának, hadd mondjam híven el, mint reng a tökvirág, mint ha e parton át a víz árad, kíárad. Egy pár éhen pálcika A keleti erdőben rejtekeztél, harcok közben, vágtál egy ébenfaágat. Mintha hajadhoz illő színt keresnél! Testvér-színét a szemed bogarának ...! Az ágat fürgén lecsiszolta ujjad, két ékes evőpálcikát faragtál. Elhoztad nekem ajándékba egy nap. aztán megint hamar magamra hagytál. 0, pálcikák! Akármikor kezembe foghatom őket, mohó izgalommal. És erdődre vágyom, a közeledre: étkezem — s torkom elszorul azonnal. Szerelmem, ügyel] rám e pálcikákkal, ha eszem, iszom: sose önfeledten ...! Irányíts távolod ében nyomával, éltess, mintha itt lennél közelemben. Távol bár. így vagyunk mi összefonva, ahogy két evőpálcika is egy pár. két ében pálcát tíz ujjam szorongva, szeretve ölel — mintha már te volnál...! Jenki bombázók s géppuskák tüzében őrzöm ékes kincsünket szebb időkre. Két pálca is segít, két drága ében, hogy harcunk az ellenséget legyőzze. Csókolom a tekinteted Ajakam ne szemhéjad érintse csak! Hadd csókolom a tekintetedet, e szerelmet ígérő sugarat, e fényhálót, mely őrző szeretet. Felidézek egy autóbuszmegállót, hol — a viszontlátásig — elköszöntünk. Arra a csöndedre ma is vigyázok, szemed selyemfénye azóta sem tűnt. A két szemed — kísér utamon egyre; az utolsó kép. mely mindig enyém lesz. És úgy emlékezem tekintetedre, hogy arra vágyom: te is engem érezz. Kedves, nékem most egy csókot megengedj, lelked tükrére, a tekintetedre! E fényre, mely a térben egyre terjed, mely szívem megvilágító szerelme. Tandori Dezső fordításai
