Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-01-24 / 4. szám

A táiképfesteszet mestere Rajzai, festményei egysze­rűek, mint a Babits-versek, s egyszerűségükben szépek. Hogy miért hasonlítjuk olaj- festményeit, rajzait versek­hez? Mert poéta ő is, a Du- na-táj poétája. így nevezték el Gerstner Istvánt, aki e- gyébként a napokban ünne­pelte 45. születésnapját. Eb­ből az alkalomból olvasóink nevében is gratulálunk. — A gratulációt köszönöm t—- mondja Gerstner István —, a Duna-táj poétáját meg külön köszönöm. Nem ha­ragszom az elnevezésért, sőt talán büszke is vagyok rál Büszke is lehet. Kiérdemel­te a poéta elnevezést is. Ke­vés csallóközi és mátyusföl- di festő szentel annyi figyel­met a szülőföldjének, mint amennyit Gerstner István. Nemzeti művészeink közül talán csak Jozef Sturdík fes­ti éppoly szorgalommal ezt a tájat, mint Gerstner Ist­ván, aki festészetének csak­nem teljes egészét ennek szenteli. Amikor Kubányban járt, még ott is a szovjet táj ama pontjain feszítette ki vásznát, amely hasonlított a Duna mentéhez. — A hasonlóságot keres­tem, azt igyekeztem megmu­tatni festményeimen, mennyi közös vonás van az ottani táj, az ottani falvak és a mi Duna menti falvaink között — mondta Gerstner István kubányi útja után. Sok-sok tájkép, egyik szebb, mint a másik. Amikor megkérdezem tőle, festőmű­vészetében melyik alkotásait tartja a legsikerültebbnek, így válaszol: — Én is úgy érzem, hogy szülőföldi tájképeim a leg­sikerültebbek. Ezt talán a szülőföld vonzása teszi. A művész csodálatos egy­szerűséggel örökfti meg a síkság szépségeit. A Duna­kanyar, a Garam és Ipoly menti terület áll legközelebb szívéhez, és meghitt kapcso­latát a vidékhez tükrözik Gerstner István festményei a négy évszak színeiben. Nekem a tavaszi képei tetszenek leginkább, neki az őszi és tél eleji al­kotásai. Képeit megtalálhatjuk a Szlovák Nemzeti Galéria, ke­rületi és járási galériáink gyűjteményében. Legújabb alkotásait új tar­talom, új elemek, színskálák igazolják. Gerstner István helyes úton jár. További al­kotó munkájához mi is sok sikert kívánunk. Mészáros József Gerstner István: Nyár végén (olaj) NEMCSAK ...........­GYÖNYÖRKÖDTETNI AKARNAK — T öbb oknál fogva kíváncsi voltam a komáromi (Komárno) járás amatőr fotósainak seregszemléjére, amelyet idén az ifjúsági klub kiállítótermében ren­deztek meg. Először: van néhány ismerő­söm közöttük, és érdekelt, előbbre léptek-e vagy sem; másodszor: tavaly, tavalyelőtt is láttam a munkáikat, — s nem voltam elége­dett —; aztán pedig: kíváncsi voltam, mi az, amit bemutatnak a fiataloknak. Nem bántam meg, hogy elmentem. Előző években sok volt a bizonytalan, meghatározatlan táj, ismeretlen tájrészlet, az egészből kiszakított, felismerhetetlen ér­dekesség, játék, s hiányzott a konkrét hely­hez, időhöz kötődő egyszeri és megismétel­hetetlen pillanat. Vajon folytatódik-e ez az elbizonytalanodás avagy nem? — kérdeztem hát, amikor beléptem a kiállítóterembe. De nem folytatódik. Mintha csak „kicse­rélték“ volna a lencséket, többnyire ugyan­azok az emberek, mégis sokkal másabb fel­vételek tárultak elém, mint korábban. Nem tudom, minek köszönhető ez; lehet, a bizottság szűrte ki a gyengéb felvételeket, vagy talán nem is kellett nagyon megszűr­niük az anyagot, hiszen a száztizennyolc felvételből végül is nyolcvanötöt, tehát leg­alább az anyag háromnegyedét nyugodt szív­vel a közönség elé vitték. Ráadásul nem is tévedtek, a felvételek túlnyomó többsége jó volt. Első pillantásra is érződik, hogy ez a kiállítás most Komáromban és környékén jött létre. Csodálatos felvételek vannak a hajógyárból, Komárom környékéről, a Du­náról a Duna-partról. A kiállításon az is kiderült, hogy van a városban egy színház, és egy két „riport“-felvételből arról is tudo­mást szereztünk, hogy volt a városban az év folyamán egy jól megszervezett, érdekes, látványokban gazdag, jó hangulatot teremtő autóverseny stb. Amit talán sajnálni lehet, hogy ezek a felvételek nem járták be a központi lapok hasábjait, bizonyára felkel­tették volna a Honvédelmi Szövetség ren­dezvénye iránt az ország érdeklődését, és az alkotónak is elismerést hoztak volna. A felvételek nagy többsége azért is érde­kesnek mondható, mert szerzőik nem csu­pán a technikai és művészi minőségre, a jő kompozícióra összpontosítottak, de a mon­danivalóra is. Vounguet Chanphaeo-Laos vietnami fiú A béke ágyúcsöve című felvé­tele ebből a szempontból külön is figyel­met érdemel. Nemcsak az érezhető rajta, hogy tudatos alkotás, hanem mélyebb réte­geket és távolibb gondolatokat is fel tud idézni. A két vietnami fiú egy nehéz vas­csövet emel a munkapadra, s kedves igye­kezetük, mosolygásuk távoli vidékek szen­vedésére, embermílliók óhajára utal. Ennek a felvételnek az elemzése már mutatja, hogy nem szűkkeblűén képzelem el a helyhez és időhöz való kötődést. Ez a kiállítás ugyan­is úgy volt komáromi, hogy a külvilághoz Is erősen kötődött, és más tájakról, vidé­kekről, emberekről is hírt hozott. A riportfelvételek kategóriájában Is volt néhány telitalálatnak mondható kép. Így például Alojz Zemaník Tapétázás című so­rozata. Ezt a felvételsort csak itt és most készíthette el a fényképész, és benne van egy jellegzetes „hazai“ gyakorlat, mégpedig a „Csináld magad“ mozgalom minden örö­me és gyötrelme. Sőt van benne konkrétság, hitelesség és humor is. Amit szintén e seregszemle dicséretére mondhatunk: a járási székhely alkotóin kí­vül felvonultatta a járás egyéb helyein élő és dolgozó fényképészek munkáit is. Akad azonban kifogásolnivaló is. A hajó­gyárral például mintha már le is zárult vol­na a járásban lévő üzemek sora. Pedig hát a rangos és jó öreg hajógyáron kívül akad még más gyár és üzem is a járásban, és ta­lán ezekből is hozhattak volna „hírt, Infor­mációt“ a fényképészek, arról nem is be­szélve, hogy a mezőgazdaságot sem kellene nekik annyira mellőzni. Ennek ellenére leszögezhetjük, hogy ösz- szességét nézve, a járás fényképészeinek a munkája jó; megfelelő a helyhez kötöttsége, irányzatossága, esetleg csak az összképen kell valamit javítani. Örülök, hogy immár nemcsak gyönyörködtetni akarnak, hanem egyfajta önismeretre is törekszenek. NÉMETH ISTVÁN Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség, 'Annyi temérdek ptlle alatt Senki sem alszik. Rilke: A költő sírfelirata (Nemes Nagy Agnes ford.) Kempelen, a varázsló Január 23-án múlt 250 éve, hogy megszületett Kempelen Farkas, akit az egész világ varázslóként ismer, mint a sakkozógép feltalálóját. Pedig hát a sakkozógép csak egy volt a sok műszaki találmánya közül, s kétség­telenül a leghaszontalanabb. Később maga is restellte, hogy mindenütt csak erről a tüneményes szemfény­vesztésről Ismerték, amelynek a tit­ka mindmáig nem oldódott meg, mert kalandos útja végén a tengeren túli Philadelphiában tűzvészben elenyé­szett. Vannak, akik úgy vélik, hogy a mai kibernetikus gépek előfutára, alkotója pedig korát messze megelő­ző lángelme volt. Ez utóbbi kétségkívül igaz, mert a magyar királyi kamara tanácsosának fia kétségkívül páratlan elme volt, és úgyszólván minden tudományágban, sőt még a művészetekben is alkotott érdemlegeset. Többek között felta­lált egy billentyűs írógépet vakok számára, a pozsonyi és a budai vár­ban vízmüvet épített az ivóvíz felszi­vattyúzására. Szülővárosában hajóhi- dat épített a két part közötti forga­lom megkönnyítésére, Budán várszín­házát, Bécsben a schönbrunni csá­szári palota nyári kertjében szökőku- tat, amelynek ma is csodájára jár­nak az emberek. Szerkesztett egy el­més betegágyat, készített művégtago­kat, amelyek ma Is használhatók len­nének, terveket készített egy Buda­pesttől az Adriai-tengerig vezető ha­józható csatorna megépítésére, és nem rajta múlott, hogy ez sohasem készült el. Viszont megcsinálta a be­szélőgépet, amely egész szavakat és mondatokat tudott elmondani, akár az ember. Ez már nem szemfényfesz- tés, hanem igencsak bizonyítható do­log annál is inkább, mert ma is meg­található az angol királyi múzeum gyűjteményében. Az orgonasípok el­vén működik, ám ezek a sípok olyan tökéletesek, hogy képesek egy 6—7 éves gyermek jellegzetes hangján sza­vakat és mondatokat artikulálni. Fel­találója azonban azt mondta róla, hogy még messze van a tökéletestől, mert nincs foga, nyelve és lágy száj­padlása, amelyek a hangok képzésé­hez elengedhetetlenül szükségesek. Ezenkívül írt verseket, drámákat, re­mekül festett, rézmetszeteinek művé­szi értékéhez nem fér kétség. Ha csupán ezeket a műszaki ta­lálmányokat vennénk alapul, akkor is nyugodtan nevezhetnénk varázsló­nak. Ö azonban ennél is sokkal na­gyobb varázsló volt, mert az egysze­rű nép érdekében is sokat tett. Bá­mulatos találmányai révén természe­tesen beférkőzött a bécsi udvar ke­gyeibe, s Mária Terézia udvari taná­csosává nevezte ki és nagyra becsül­te. Ugyancsak elismerte őt az anyját a trónon követő II. József. Egy idő­ben az egész császárság sóbányáinak főigazgatójává nevezték ki. Ekkor is egész sor elmés szerkezetet készített, hogy megkönnyítse velük a bányászok munkáját, sőt elérte az uralkodónő­nél azt is, hogy felemelje a bérüket, és leszállítsa a só árát, hogy a sze­gények is hozzájuthasanak. Nagy szó volt ez abban az időben, amikor a só az egyik legdrágább fűszernek számított. Mindig szívesen kezet fogott az egy­szerű emberekkel, a pórnéppel is, és tekintélyét is bármikor kész volt lat­ba vetni, hogy enyhítsen a sorsukon. Az ilyesmi természetesen szemet szúrt a gőgös császári udvarban, s minden bizonnyal a magyar jakobinus moz­galomhoz is köze volt. Elég az hozzá, hogy a II. Józsefet követő I. Ferenc császárnál kegyvesztett lett, nyugdí­jazták, és elvették tőle még csalló­közi birtokát is, amelyet Mária Teré­zia ajándékozott neki, és ahol oly szí­vesen tartózkodott. Elkeseredve halt meg Bécsben, 1804. március 26-án. L. L. RAINER-MÁRIA RILKE, az 1926-ban elhunyt, prágai szü­letésű német költő életműve szá­zadunk kiemelkedő irodalmi alko­tásai közé tartozik. Költészetében olvasói a közép-európai polgár életérzésének és önkeresésének a kifejezését találták meg, a szá­zad költészetére pedig finom ér­zékenységével és a tiszta művé­szi forma kialakításával hatott. Versei — több mint húsz év után — most új válogatásban, egész sor rangos fordító tolmácsolásában je­lentek meg a budapesti Európa kiadó Lyra Mundi sorozatában. Köztük a Szonettek Orfeuszhoz c. versciklus most olvasható először magyar fordításban. Hazai könyv­piacunkra a Madách kiadó beho­zatalában került az új Rilke-válo- gatás, amelyet a kiadó különösen a régi VBK olvasóklub tagjainak a figyelmébe ajánl. AZ IGAZAK IVADÉKA című, A Világirodalom Remekei sorozatban harmadik kiadásban megjelent francia regényt, André Schwarz-Bart művét pedig az MKBK olvasőklub szignójával hoz­ta be a Madách kiadó. A regényt 1959-ben kapta szárnyára á világ­hír. A szerző ekkor 31 éves volt, s ezzel az első művével rögtön megkapta a legrangosabb francia irodalmi díjat, a Goncourt-t. A mű története egy ősrégi zsidó mon­dán alapszik, amely szerint har­minchat igaz ember hordozza a' vállán a világ egész súlyát, az em­beriség minden fájdalmát. Az író ezeknek az igazaknak a sorsát kö­veti regényében 1185-től — ami­kor York város zsidó lakosai ä pogrom elől önként menekültek a halálba — egészen az igazak utol­só ivadékának életútjáig Hitler uralomra jutásának idején. Melles­leg: a regénnyel nemcsak a világ­hír érte el Schwarz-Bartot; aznap, amikor a kiadóba vitte művét, ta­lálkozott Simone-nal, a Guadelou­pe szigeti néger lánnyal, aki élet­társa, több későbbi művének társ­szerzője lett, s akinek egyik ön­álló regénye ugyancsak világszer­te ismert (magárul Eső veri, szél fújja Csoda-Télumée-t címen je­lent meg 1976-ban) .

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom