Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-05 / 14. szám
A mm NYElViVElO NAPOK GYOnESEI PULEN CSILLA — Olyan helyen nőttem fel, ahol az anyanyelv szavai közé be-bekerült Idegen kifejezés is. Ilyenkor én igyekszem a „vétkest“ kijavítant. Az olvasás nálunk családi örökség A két öcsém Is szeret olvasni. Első olvasmányom a János vitéz volt, aztán következtek Jókai Mór és Mikszáth Kálmán müvet. Egyetemre készülök, magyar-orosz szakra, mert nagyon megszerettem a nyelveket, nélkülük üresebb lenne az életem. ADÄM ÉVA — Nagyon szeretek olvasni. Kezdetben inkább a természettudo mányok vonzottak, de ma már éppúgy szeretem a színházat, az irodalmat és a nyelveket is. A könyv szeretedére édesanyám és a nagybátyám nevelt. Ha felkeresem pelsöci nagymamámat, ebédkor így figyelmeztet; — Üljünk asztalhoz, mert „elhível" a leves. Szeretnék bekapcsolódni a nyelv- művelésbe, mert vidékünk lakóinak nyelvhasználata valóságos aranybánya. VLAHY ANITA — Tavaly is itt voltam a kiejtést versenyen. Örülök, hogy sikerült megszereznem a harmadik helyet. A Vidámság riálunk mindennapi vendég. Ha az anyanyelv szót hallom, a saját anyanyelvemre gondolok, amely sok külföldi szerint a világ legnehezebb nyelvei közé tartozik, éppen ezért büszke vagyok rá, hogy beszélem és tanulhatom. (b. á.) ES A KAICEY NYEIVMÖVEIŰ NAPOK KRONIKAíA Zavarban vagyok, mert dicsérnem kellene a hét rendező szervet és a még több rendezőt azért, hogy maradandó élményt nyújtottak azoknak, akik bejutottak a szűkre szabott elő. adóterembe, hogy az ünnepi műsor után meghallgassák dr. Lőrincze Lajos kandidátus, egyetemi tanár előadását a magyar nyelv újabb fejleményeivel kapcsolatos nyelvhelyességi kérdésekről. Szűkre szabott előadóteremről beszéltem, ám ezért se terhelje felelősség a szervezőket, mert Lőrincze Lajos neve fogalom. Ismerjük öt a Ma. gyár Rádió Édes anyanyelvűnk című műsorából, láttuk és szívesen hallgattuk a Magyar Tv műsorában. így hát ne Csodálkozzunk rá, hogy sokan az ajtó mögött maradtak (majdnem e sorok írója is), de mégis élvezettel hallgattuk a megannyi példával teletűzdelt előadását. Ogy gondolom, hogy a Kazinczy-napok résztvevői nagy megelégedéssel fogadták, amikor kijelentette, hogy maga is kardoskodott az ,4y“ eltörlése mellett. Csupán közbeszúrom, hogy mennyire örülnének a csehszlovákiai magyar diákok, ha Lőrincze Lajos, a magyar nyelv közismert Istápolója továbbra is kitartott volna elhatározása mellett, és nem győzik meg azok, akik a hagyományos helyesírás mellett törtek lándzsát. Hozzászoktunk már, hogy a nyelvészek vitatkoznak, és nagyon sokan közülük gyakorlati embe. rek, így a nyelv fejlesztésében Is az egyszerűsítésre törekednek. Ebédszünet után két szekcióban folytatódott a munka. Talán furcsán hangzik, hogy munkáról beszélek, de ezt szó szerint kell érteni, mert nemcsak az előadók dolgoztak, a hallgatók is, akik nyelvi problémáikat szinte egymás közt vitatták meg. Itt Jegyzem meg, hogy a tavalyi Kazlnczy- -napokon vetődött fel az a gondolat, hogy a hallgatóság összetétele és érdeklődése szempontjából jó lenne szekciókat létrehozni, mert így mindenki érdeklődése szerint választhat. Nos, a nyelvművelő napok rendező szerveinek rugalmasságát bizonyítja az a tény, hogy idén már két szekcióban, éspedig a nyelvjárásokat vizsgáló, valamint a nyelvművelési szekcióban folyt a munka. A nyelvjárási szekcióban dr. Szabó Géza kandidátus, tanszékvezető egyetemi tanár beszélt az amatőr nyelvjárásgyüjtő munka módszertani kérdéseiről, majd Kovács László elemezte a köznyelv és a nyelvjárások viszonyát. A nyelvművelési szekcióban „kikaptunk“ mi Is, a csehszlovákiai magyar újságírók. Dr. Bencédy József kandidátus, a publicisztika stíluskérdéseit boncolgatta, és kerekperec kijelentette, hogy az újságírás nem rejtvényírás. A dorgálásból kijutott nekünk is, az Oj Ifjúságnak. Még egy idézet Bencédy előadásából: „A mondatokat nem rőffel mérik, lehet hosszú is, ha az az első hallásra az első ol. vasásra érthető.“ Hiába, ezt i^eg kell szívlelnünk. Dr. Bencédy József előadása után Morvay Gábor ismertette a fordítás gondjait a csehszlovákiai magyar sajtóban. És hogy akad e gondokból bőven, azt naponta tapasztalhatjuk. Ha inár a címben a Kazinczy Nyelvművelő Napok krónikájáról beszéltem, semmiképpen sem hagyhatom ki az esti műsor fénypontját, a színházi előadást. Csendes László mutatta be Kocsis István: Bolyai János estéje című monodrámáját. E drámával az elismert színész 1981 novemberében lépett a közönség elé. Azóta már bejárta Szlovákia számos városát, faluját, és osztatlan sikert aratott a Magyar Népköztársaságban is. Különben a határainkon túii sikereiről számos újságcikk tanúskodik. Kár, hogy pont akkor, amikor Kassán összegyűltek a magyar nyelv ápolói. Csendes László, az egyik legjobb színészünk nem a legmegfelelőbb környezetben, a város új negyedének kultúrtermében volt kénytelen színre vinni e nagyszerű monodrámát. Másnap került sor a helyes magyar kiejtés országos versenyének döntőjére. Szlovákia három kerületéből 16 versenyzőt hívtak meg a rendező szervek. A verseny két részből állt: á kötelező szöveg felolvasásából és a szövegalkotásból. Az idei versenyben az alapiskolások legjobbjai (helyezési sorrendben] Tallósi Miklós dunaszerdahelyi (Dun. Stre- da). Földes Zsuzsanna bratislavai és Buchlovics Péter farnadi (Farná) tanulók voltak. A középiskolások kategóriájában Pulen Csilla szepsi (Mol- dava n/Bodvou), Adám Éva nagyka- posi (Vef. KapuSany) és Vlahy Anita érsekújvári (Nővé Zámky) diákok végeztek az első három helyen. A verseny szünetében dr. Zalabai Zsigmond tartott értékes előadást a csehszlovákiai magyar költészet nyel. vl és stilisztikai kérdéseiről. A XIV. Kazinczy Nyelvművelő Napokat sikeresnek mondhatjuk. Sikerre elsősorban azok vitték, akik tartalmas előadásaikkal felhívták a figyelmet köznyelvi állapotaink hiányosságaira. Az anyanyelvűnk ápolása mindnyájunk ügye. CSIKMAK IMRE Monodrámák előadását gyakran még nagy színészek sem vállalják, talán mert nagyobb figyelmet igényel a szerep, vagy csak azért, mert más szerep tanulása köti le idejüket. Nemrég a komáromi (Ko- márno) Ifjúsági Klub tűzött műsorára egy érdekes darabot. A Robinson Crusoe hirdetését olvasva megtudtam, hogy az előadó maga is tizenéves: Vörös Lajos, a heté- nyi (Chotín) Csokonai Színpad JagjaAz öltözőben a padlón ült, háttal a falnak támaszkodva. Mellételepedtem, és beszélgetni kezd- tjünk. f— Mikor lettél az irodalmi színpad tagja? f—i 1978-ban. Szerepeltem a „Hangok az erdőből“, a „Felejtés kora“, a „Túszszedők“ című darabokban, most a „Búcsú a csodáktól“ című darabot fogjuk b*mutat- ni. Sz utóbbi két darab a görög történp'ni°t idézi. Mire gondolsz Oresziész vagy lophón alakítása közben? Robinson Komáromban Minél jobban sikerüljön a szerep. Nagyon szeretem Hubay Miklós darabjait és a görög mondákat. Ez utóbbiakból ki tudom szűrni a darab hőseinek tulajdonságait. Most miért éppen Robinsont játszod^ ^ Nagyon vágytam egy monodrámára, s most Szalai Miklós rendező feldolgozta Robinson naplóját, s én elvállaltam a szerepet. Négy hónapig készültem. A díszlet részben Sárai István barátomé. Beszélgetésünk rövid időre félbeszakadt, mert beszólt a rendező, hogy kezdődik a darab. Remek monndrámát láthatott az az ötven néző, aki bejutott a klubba akkor este. Robinsonnak, a magánytól félig bolond embernek a vívódásait láttuk a színpadon. Beszélgetésünk a darab bemutatása után folytatódott. — Mivel foglalkozol, ha éppen nem vagy színpadon? — Autókat javítok. Ismer a környezeted mint színészt? — Nézz körül — mutatott a helyiségben tolongó tömegre —, hát így állok. — Van példaképed és szerepálmod? Van. Cserhalmi György, sokszor láttam monodrámában szerepelni, remek színész. Szerepálmom a Mephisto, abban igazán megmutathatja a színész, mit tud. Megköszöntem az interjút, és kifelé indultam. Lajos húga, Éva, a súgó kísért ki. Vele is beszélgettünk az esetről, akinek búcsúzóul csak annyit mondtam: — Köszönjük Robinsonnak, hogy eljött Komáromba! Bárány János Sziszüphosz társa (JAKOBY GYULA FESTŐMŰVÉSZ 80. SZÜLETÉSNAPJÁRA) Jakoby Gyula festőművész, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság érdemes művésze nyolcvanéves. Bár arca nyugodt, tekintete tiszta, ott belül hullámzik, őrlődik benne minden: gyötrődnek, ránga- nak az idegszálak. Almából is fölriad, ezt vagy azt a képet nem kellene-e befejezni, átfesteni? Az ecsetek persze olykor teljesen kiszáradnak, de ott belül, a recehártyán továbbra is világítanak a színek, ránganak a vonalak. Ez nem új, és nem csak ma van így. Több mint hetven éve vagy talán nyolcvan is. 1924-ben, amikor megfestette a Temetés előtt című képét, éppúgy viaskodott, mint ahogy viaskodik ma is. Nem azért, mintha nem tanulta volna meg, nem tudott volna mindent, amit egy festőnek tudnia kell, hanem mert egy festményhez több kell. Az a valami, amiben végső soron soha sem lehetünk teljesen biztosak, de amire a művészek ráéreznek, és legjobb pillanataikban meg is tudják ragadni. A fénykép diadalkorában festett. Sokan olykor a fényképezőgépet is felhasználták, hogy gyorsan, pontosán rögzítsék a „váróság'ot“; majd pedig a rabul ejtett képet színezték, másították. Jakoby nem így dolgozott, ö a szemében hordta a képet. A legintimebb pillanatokat, reggeli tollász- kodást, magányos fürdőzést, lábmosást, sétát, családi beszélgetést, árvaságot, kétségbeesést és víziókat festett, „félrehúzta“ egy-egy hálószoba falát, a konyha függönyét, megállt a piacon vagy a sorsjegyárus előtt, majd lelke legrejtettebb zugába is bebocsátotta, amikor megfestette a hasztalan fölfelé kapaszkodó szamárka jelképét (Zöld szamár] és belesűrítette élete értelmét, mondanivalóját. Gyönyörű szép jelkép ez a szamárka, Sziszüphosz társa, aki nem a követ görgeti, hanem maga kapaszkodik rogyadozva, sebzetten is a sziklán fölfelé. Jakoby Gyula kapaszkodott mindig ilyen tisztán ,emberségesen a művészet rögös útjain. Ma mindez szépen, tisztán látható, tanítani kellene, vagy talán nem is, hiszen látják azt maguk a fiatalok is. Hallom, hogy a fiatal nemzedék ötven tagja ki-ki egy-egy rajzot, grafikát, fényképet ajándékozva, albumot állított össze, és azzal köszöntötték a művészt nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Vagy egy másik példa. Bartusz György szobrászművész — akinek Jakoby Gyula modellt állt, s aki agyagba gyúrta a mester alakját —amikor az idős festő házát lebontották, nem pénzben kifejezhető értékeket vitt el onnan, miután a mester felajánlotta neki, hanem a kertben levő, simára koptatott, földbe gyúrt fényes, járdakövekből vájt ki néhányat és mentette át a saját kertjébe. Szellemi hagyatékra vágyott: az útra. í— Néha, ha nem tudom, majd hová legyek, mit csináljak, talán ösztönösen végigmegyek ezeken a köveken, járok le-föl, mint ő, és biztos meglelem azt az egyszerű, tiszta mértéket, amelyet ő használt — vallotta e kövekről, amelyeket a műterme melletti fűbe rakott le, hogy rájuk nézve, lépve, érezze Jakoby Gyula üzenetét. Én nem vagyok festő, sem szobrász, így hát akkor se adhattam volna semmit az albumba, ha erre felkérnek. Nem adhattam, de köszöntését mégsem szeretném elmulasztani. Az utolsó években ugyanis többször láttam a képeit. Ha valahol kiállították, elmentem, hogy lássam, hogy újra meg újra a nap melegével, a patak tisztaságával, a friss hó dermesztő hidegével telítődjem. Ö olyan természetességgel fest, ahogy más a levegőt veszi. Jó volt hát újra és újra megtisztulni, átlényegülni, s ha lehet, hát legalább valamit hadd küldjék el ebből a születésnapi köszöntőmben. Sziszüphosz társa ugyanis nagyon, de nagyon sokat tud adni és ad is annak, aki megérti, aki szereti. Németh István
