Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-09 / 45. szám
ILLYÉS GYULA csíllaghullAs Oda lett hát ez a nyár Is. Rövidül a nap megint. Hull a csillag, — úgy zuhan le, ahogy csüggedt kéz legyint. Köasztal, bor, kora este, élvezném még idekint, csak a sorsa-únta csillag üt szíven, ahogy legyint, s leejtödik, hosszú ívben. — Ki dobta el? és miért? Abban a nagy legyintésben benne az is, hogy: ne kérdd. Este csillag, nappal csüggedt falevél hull é* kering a természet, a teremtő veszti reményét megint. Az ö tűz-keze legyinti: gond, vívódás, kéj, — mit ért?_ Fölérez fáradt kezem rá, s mozdult ö is, boromért. Tihanyt parázs vörösbor, fényed most a csillagé. Az ég millió fényévű lemondásai felé feleletül téged nyújt föl — félméterrel — vén karom, — míg bokámnál hallhatóan jár egér-mód surranón a fölszél az avaron. MARK DANIEL NYOLCVAN ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA. Slposs Ernő másodvirágzása „A függöny legördült t-i Irta magáröl és Jencl bátyjáról, mert végképp nyugdíjba mentek. Valóban legördült-e? Aligha, Az öreg színész olyan, mint a Jó csataló, ha kürtszót hall, vágtatni kezd, még ha teherkocsit húz Is. Az öreg színész, ha hívják, megy akkor Is, ha történetesen nem színdarabban kell fellépnie, hanem valamilyen műsoros délutánon vagy dél- elöttön. Telt ház, ősz hajú nénik, bácsik a nézőtéren. Goda Marika és Jancsi Pista énekel szebbnél szebb melódiád kát, vicceket mesél, és utána bekonferálja: Félnótás Lajcsi bácsi következik ...“ Már Jön Is a székek közt, maga mellett tolja biciklijét, és szünet nélkül s ;3ve- gél. Mire a mikrofonhoz ér, már egy kacaj a terem. Több fokot emelkedik a hangulat, sikere van a félnótás Lajcsi bácsinak. Mondja a magáét, elmond néhány ízes tréfát. Incselkedik. Könnyesre kacagják szemüket az öregek, vörösre tapsolják a tenyerüket. Vérbeli színész szórakoztatja őket félnótás Lajcsi bácsi, aki civilben Slposs Ernő, a MATESZ színésze. ■— Ma már nyugdíjas színész — helyesbít Slposs Ernő. — Örülök, hogy sikerül megnevettetnem az öregeket. Hogy minek tulajdonítom a sikert? Talán elsősorban annak, hogy hosszú évekig színész voltam. A humoristának színésznek Is kell lennie, nem elég elmondani a szöveget, a Jelenetet, meg Is kell Játszania. Tapasztalatból tudom, hiszen több mint harminc évet töltöttem el a deszkákon. Hogy hasonlattal éljek, a pörköltnek Is a csípős paprika adja meg az Izét. A humornak Is kell egy kis csípősség. Ahogy beszélgetünk Slposs Ernővel, Jön a somor- Jal Smid Agnes néne. Megáll az asztalunk mellett: — Csak meg akarom köszönni, hogy olyan Jól elszórakoztatott bennünket —i mondja Slposs Ernőnek. — Gratulálok, megint jól megnevettetett valamennyiünket. — Hány éves? — kérdem tőle. ■— Bizony, fiam, már hetvennyolc, de még mindig dolgozok — Jelenti ki büszkén. — A Slovnaftban takarítok. Most már könnyebb a takarítás, mint azelőtt volt, nem kell ablakot pucolni, csak söpörnünk, port törölnünk, de még így Is sok a takarítanlvaló. Közben Jönnek mások Is, egyik nénike beolvas Slposs Ernőnek, hogy azért a feleségét nem szabadna annyira kifiguráznia. Hátha mlndétlg csak dicsérném őt, nem lenne érdekes — érvel a félnótás Lajcsi bácsi. Mindannyian nevetnek. Jókedvűen, gondtalanul, feledve a kort, fájós derekat, dagadt lábat. — Felettem Is elszaladtak az évek. Mint színésznek, megszakadt a kapcsolatom a színházzal. Hogy őszinte legyek, már nem is nagyon bánom, hiszen huszonkét évig utazgattam vonaton, buszon, gyakran kerékpáron, és az fárasztó volt. Annál Is Inkább, mert amikor a társulat hazaérkezett Komáromba, nekem még nyolcvan kilométert kellett megtennem Somorjára, esőben, hóban, télen, nyáron. És másnap kezdődött minden elölről, újabb utazás, ko- cslzás, sok-sok kilométer, és este nevettetni kellett a közönséget a nézőtéren. I— A vidám műfaj az én életelemem. A komédia. Van hálásabb feladat, mint megnevettetni a nézőket? Hogy úgy nevessenek, a könnyük Is csorogjon. Sok vígjátékban, sok vidám műsorban szerepeltem. Slposs Ernő szívesen lett volna ott a MATESZ-nál a megalakuláskor. >— Sajnos, nem lehetett. Mentem volna én szíves- örömest, de az Istennek sem engedtek el az állásomból, így aztán nem lehettem ott az Induláskor, csak hat esztendő múlva. Még ma Is sajnálom a kihagyott hat évet... így Is snk szerepet Játszott, hosszú volna mindet felsorolni. A Svejkben az ezredorvos, Gűlbaba, báró Tyelegln, Nagygazda a Kismadárban, Bélyl plébános a Szent Péter esernyőjében... Huszonkét év alatt száz szerep. I— Egyet hadd mondjak el. Bírósági tárgyalást Játszottunk a színpadon. Bejött az elnököt Játszó Turner Zsiga és a két esküdt. Az elnök szólt: „Kihirdetem az ítéletet, mindnyájan álljanak fel.“ Erre felállt a közönség Is. Állva hallgatták Turner szavalt, a nézők eleinte csak riadtan néztek egymásra, tudták, hogy valami nincsen rendben, aztán már nevettek is, de az egész ítéletet állva hallgatták végig, s a Jelenet csaknem nevetésbe fulladt. Van ez így néha. Az egyik darabban Nagy Eszter, a partnernőm pofon ütött. Valamelyik előadáson olyan Jól sikerült a nyakleves, hogy a cslotető szemüvegem egyik üvegje kiesett és a nézőtérre gurult. Néma csend, és ebbe a csendbe az egyik öreg néniké bekiáltott: Nel Hangjából kicsendült, hogy tetszett neki a pofon. Persze a nézőtér derült a rendhagyó Jeleneten. Jubilál a MATESZ, Jubilálnak 'a már nyugdíjas színészek, köztük Slposs Ernő Is. t— Nem vagyok alapító tag, bár nagyon szerettem volna az lenni. Én Is szerettem volna Játszani már az Induláskor, színész szerettem volna lenni minden porclkámmal. Amikor mehettem, mentem is rögtön és soha nem bántam meg. Komédiás lettem, mágnesként vonzott a színpad. A színház volt az életem. Színes, tarka élet. Fáradság, nehézségek? Most már csak a szépre emlékszünk. Szép volt. Szép? Gyönyörűi Hát ezért a másodvlrág- zás. Mészáros jOzsef Az Idézés két nappal a tárgyalás előtt érkezett. Felhívtak benne, hogy február 4-én, tíz órakor jelenjek meg a birminghami királyi bíróságon. Fél tizenegykor léptem be a tárgyalóterembe, és bejelentettem az altisztnek a nevemet. A vádlóval már előzőleg megegyeztem. Bevallom az okirat-hamisítást, a lopást és a csendháborltást. A vád minden pontja után megkérdeztek: „Bűnösnek érzi magát?“ Nyugodt hangon, érthetően válaszoltam: „Igen, uram.“ — Leülhet — mondta a bíró. Papír sercegett. A tanúi állványhoz Chadwick lépett. — Letartóztattam a vádlottat, mire ő azt mondta, idézem; „Szia, zsaru, ez aztán a vicc ugye?“ Én erre azt mondtam, hogy zavarja a közrendet, és az a gyanúm, a robogó lopott jószág. Utána elmondtam a megszokott figyelmeztetést, és bekísértem az őrszobára. — Mennyi pénzt sikerült visszaszerezniük? — kérdezte a bíró. — Huszonnégy fontot — válaszolt Chadwick. — Foy úr, van valami megjegyeznivalója? Feálltam és lassan körülnéztem. — Nincs sok hozzáfűznivalóm, uram, talán csak annyit, hogy nagyon jól szórakoztam. Nem akarom magamat menteni. Elismerem bűnösségemet a vád értelmében, azt hiszem, ez a komédia megérte a kellemetlenségeket, amelyek most rám várnak. A bíró majdhogynem együttérzéssel nézett rám: Nem akarja magát alávetni pszichiátriai kivizsgálásnak? Biztosan tudja, hogy ez sokat változtatna a helyzetén. — Tudom, uram, de azt hiszem, nem hibbantam meg. — Ahogy gondolja, Foy úr. — Álljon fel — utasított a mellettem ülő rendőr. — Foy űr. Megfontoltam ezt az esetet. Tudom, hogy az ítélet kimondásával olyan embert sújtok, aki már eleve meg lett büntetve, hiszen maga ezzel a cselekedetével egy életre tönkretette ügyvédi karrierjét. De maga nem mutatott semmilyen megbánást, és gúnyt űzött a bíróságból. Ezért nem látok indokot, amiért ügyét méltányosabban bíráljam el, mint bárki másét. Az első vádpontért tizenkét havi, a másodikért tizenkét havi és a hamadlkért úgyszintén tizenkét havi szabadságvesztésre ítélem. Mindhárom büntetését egyszerre tölti le. — Köszönöm, uram — és mélyen meghajoltam. Foy tehát tizenkét hónapot kapott, és beszállították a ravenhll- II nyílt fegyházba, ahol meggyilkolták Trevor Abbott barátját. Itt nyomozni kezdett, de nem ért el semmilyen eredményt. Ezért segítségért fordult egy Maurice nevű fegyenctársához, akit kint az „alvilág királyának“ tituláltak, és Itt Is a fegyencek nem hivatalos vezérének számított. — Hát igen — mondta Maurice — lehet, valamiben segíthetek neked. Nem tudom ugyan, ml történik Itt, de nyilván összefüggésben lesz azzal az éjjeli mozgolódással. Én személyesen azt hiszem, hogy betörésekről van szó. — Éjjeli mozgolódás? Igen. Én nem ütöttem bele az orromat, de tudok róla. Néhány fegyenc kijár éjjelente. Hallottam őket. Ebben még nem lenne semmi különös. Sokan járnak ki éjjel. Valaki a csomagért, amelyet átdobnak a falon, valaki csak azért, hogy egyet nyújtózkodjék. De ezek minden éjszaka kint vannak, és még soha nem buktak le. Ez azt jelenti, hogy a fegyőrök is benne vannak a buliban. Azt hiszem, egy betörőszlndlkátus működik itt. Ez persze úgy hangzik, mintha az ujjamból szoptam volna ki, de gondold csak át. A fegyenc kimegy éjjel, betör valahol, és olcsó pézen eladja a zsákmányt a fegyőröknek. Ha valaki, felismerné, nem segít, mert betonszl- lárd alibije van, hiszen be van csukva. A D blokkot éjjel csak egy fegyőr őrzi. Ha benne van a buliban, reggel beírja a jelentésbe: az éjszaka minden rendben volt. — Ez egészen valószínűen hangzik, de hogyhogy te nem kapcsolódtál még be? — Mert én betörésekkel nem foglalkozok. Nekem más a szakmám. XXX Másnap a rózsaágyásokon dolgoztam. Az egyik rózsabokor az árokban volt elültetve. —- Vajon milyen hülye ültette azt a rózsát az árokba — zsörtölődik mögöttem egy hang a felügyelő őr — de azért egészen kifejlődött. Eszembe jutott, hogy a rózsákat Trevor is említette utolsó levelében. Ennek tehát valószínűleg konkrét jelentése volt. Amikor az őr tovább ment, leléptem az árokba, ahol a gyom között kinőtt a rózsabokor, kezdtem kikapargat- ni a tövét. Nem ment egyszerre. Mindig, amikor nem volt senki a közelben, egy kicsit előbbre jutottam. Végre egy celofánba csavart papírszeletet találtam. Azonnal az illemhelyre siettem, és összesodorva a papirost a végbelembe dugtam. Nem akartam meghalni csak azért, hogy esetleg valamelyik fegyörnek eszébe jut a motozás. Este, vacsora után, Maurice cellájában, némi nehézséggel előszedtem a papirost. Izgatottan olvastam: „Nem nevezhetlek meg, mert más is megtalálhatja ezt a levelet. Bízom benne, hogy az vagy, akinek szántam. Amint megtudom a részleteket, megszököm. Ha senki sem kap el, egyenesen a szerkesztőségbe megyek. Ennyit tudok: A villanyszerelöműhely alatt egy fegyverraktár van. Akkora, hogy egész Lincolnshlre-t a levegőbe lehetne repíteni. Puskák, gránátok, robbanószer. Néhány fegyenc és fegyőr van belekeverve, csak még nem tudom pontosan kik. Nagy szenzáció lesz.“ Megmutattam a levelet Maurl- ce-nak. A szeme tágra nyílt. — Ez nem közönséges betörés! — Terror? — Lehet. Az Istenit, Sebastian, mibe rántasz bele minket? — Azt nem tudom, de javaslom, maradjatok ki a dologból. — Ne oktass! Tudom, mire vagyok képes! — Ki tudsz csempészőt egy levelet? — Nem! — Miért! — Ne feledd el, hogy figyelnek, ami azt jelenti, hogy engem Is. Szóban átadhatok üzenetet, de nem adhatok valamit ki a kezemből. Honnan tudod, hogy az, akivel ki akarod küldeni, nincs-e benne a buliban. Gondolom, tudod, milyen következményekkel járna, ha lebuknánk. — Rendben van. El tudod intézni, hogy valamelyik bizalmas fegyenctársunk állandóan a közelemben legyen? Mindegy, ki az, de nem szeretnék egyedül maradni. — Ezt el lehet intézni. Vannak embereim, kapsz egy személyi őrt. XXX Azon az éjszakán megfigyeltem őket. A cellám ablakából láttam, amint egyenként osontak ót az udvaron. Nem Is nagyon ügyeltek ara, hogy ne lássák őket. A villanyszerelöműhely irányába mentek. Kilopakodtam én is, éppen idejében, hogy megfigyelhessem az utolsót. Felment a műhely lépcsőin és bekopogott. Az ajtó azonnal kinyílott. A megvilágított ajtóban felismertem az alakot. Egy Dom nevű fegyenc volt. (Folytatjuk)
