Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-10-19 / 42. szám

4 IM

Is kell büntetni. Cs ffileg félni nem sza^ bad tőle. Tudni kell, hogy a legtöbbször csak félelemből támad. Megesett egyszer, hogy a nagyobbik puma nagyon megijedt, azt bitte, bántani akarom, és ezért majdnem rám vetette magát Ennek rossz vége is lehetett volna, hiszen az állat akkor már vagy hetven kilót is nyomott, és ha a mancsával odavág, ügy leterltett volna, mint egy bábut

í-i És ml lett a vége?

I— Nem mozdultam. Tudtam, elég egy kis mozdulat, és máris ugrik, ezért csak álltam és vártam készenlétben ugyan, de vártam. Vagy másfél óráig. Ugyanezt tette az állat is. Másfél óra feszült szemezés után megértette, hogy tőlem' nem kell tartania, én nem akarom a vesztét, s ekkor olyan lett, mint a kezes bárány, incselkedni kezdett, játszott velem, nyalta a kezemet.

D

ohfianskyék nagy állatbarátok, nemcsak a szülők, hanem a kislányuk is. Zúza, aki a nyltrai mezőgazdasági főiskolára jár, és a kisebbik, a nyolcadikos Denisa, aki úgy játszik az oroszlánnal, mint mások a macskával. De nemcsak az oroszlánnal, hanem a különböző színű és korú macskákkal, kutyákkal is. És ez természetesen már nemcsak állatszeretet, hanem valami más is: nevelési felfogás. Ladislav Dohftánsky véleménye szerint ugyanis megértőbb, bölcsebb az az ember, aki közelebbi kapcsolatban van az állatokkal; aki szereti

OROSZLÁN - A CSALLÓKÖZBEN

L

adislav Dohitansky nem a Csallóközben, hanem a fővárosban született, s elég hosszú időn keresztül ott is élL Ide, Pódafára azért költözött, hogy zavartalanul az állatainak, macskáinak, kutyáinak, oroszlánjainak élhessen. A fővárosban, egy harmadik emeleti lakásban bizony a tíz állat nem nagyon fért el... Végül is Pódafára esett a választása, amely másfél kilométerre van Dunaszerdahelytől (Dun, Streda), s az emberek is barátságosak. Megvásárolt egy mórból készült paraszt-i házat, amelynek egy részét azóta már lebontották, átépítették a bejárati részt úgy, hogy a régi falusi ház homlokzata mögött egy korszerű, szép nagy, a négytagú család minden igényét kielégítő ház húzódik meg.

Engemet most nem a ház, hanem az állatok érdekelnek. Igyekeznék is befelé; de az udvaron játsMdozó, csetres kis háromhónapos oroszlán megálljt parancsol. Ugrásra készen hegyezi a fülét, vésztjóslóan morog, vicsorítja a fogát.

— Szunar, Szunarko, nyughassi — inti öt a gazda, de még így is időbe telik, míg az állat megnyugszik, és beljebb kerülhetek. A gazda egyelőre még mindig úgy áll, hogy valamiképpen köztem és az oroszlán- kölyük között legyen, mert kell, hogy az állat megszokja a jelenlétemet.

^ Hogyan jutottak Szunarkóhoz?

— Prágából kaptuk — mondja Ladislav Dohüansky — egy állatidomártól, akinek egyébként én már többször segítettem gyógyítani az állatait. Szunarnak az anyja, miután három kis oroszlánt a világra hozott, kannibállá vált, felfalta, szétszaggatta saját kölykét, ezért ezt már gyorsan elvették tőle, és megkérdezte, nem akarom-e felnevelni. De mennyire, hogy akartam. Lóhalálában rohantunk érte Prágába, és elhoztuk. Nem volt egyszerű dolog, és ha nincs a feleségem, nem is sikerült volna felnevelnünk. Mindössze huszonkilenc de- kás volt, kétóránként kellett etetni, gon- nozni, melegen tartani. Tejjel, főleg Sunar gyerniektápszerrel etettük, ezért is kapta ezt a nevet, hogy Szunar. Én adtam az elméleti tudást, de még egyszer hangsúlyozom. ha nincs a feleségem, aligha lenne ma tizehat kilós, szép fejlett állat. Ügy kényeztette, mint a saját gyerekeit. Most már Szunarko kezdi kimutatni a foga fehérjét, kordában kell tartani, de megéri a fáradságot, mert nagyon tud az emberhez ragaszkodni. Nekem különösen szót fogad, és ha hazajövök, már rohan is elém. Ha meg itthon vag^fok, akkor is mindig megkülönböztetett figyelmet szentel a jelenlétemnek.

— Tudja, az az érdekes, hogy állandóan velem van, én etetem, mégis a férjemet szereti jóban, hozzá ragaszkodik inkább, pedig még meg is veri — bővíti ki férje szavait a feleség.

— Hogy lehet ez? — kérdem.

— Egyszerű. Valamennyi állatunk engem tart gazdájának. Szeretnek, de félnek is tőlem, mert ha szükséges, akkor oda is csapok nekik. A vadállatot ügy kell nevelni, hogy közben fegyelmezi is az ember. Meg kell neki mutatni, hogy hol a határ, meddig mehet el, mi az, ami még nekem is kedves, amiért szeretem.

Laco technikusként dolgozik a 7006-os szarvasmarhatelepen, ezért nemcsak szereti, hanem Ismeri is az állatokat. Sőt a legbetegebbek gondozását el is vállalja, és legtöbbször siker koronázza az igyekezetét.

~ És a pumák? — kérdem, amikor hát- ramegvünk a vaskorlátok mögé zárt állatokhoz.

A ketrecekben két-két különleges és ritka perzsa és afgán agár, egy apró kis cseh vadászkutya és a két puma lapul. A nagyobik olyan hetvenkilós is lehet.

— Volt már nekem korábban, még Bra- ttslavában egy amerikai pumám, a Dzseszpo, amely húszhónapos korában elpusztult. Úgy

kaptam betegen. Nem tápláltam nagy reményeket, hogy megmarad, amikor elhoztam, csak csont és bőr volt, nem tudott rendesen enni, éá emésztési zavarai is voltak. Egy ideig át tudtam segíteni a nehézségeken, feljavult, de nem volt rajta segítség, csak amikor kimúlt, felboncol- tam, tudatosítottam, micsoda kínokat érezhetett. A mostaniakat a brnói állatkerttől kaptuk.

Hogyan szállították Pódafára?

— Megértem az egyik barátomat, segítsen elhozni, és ő vállalkozott rá. Brnó- ban az állat altatóinjekciót kapott, útközben aztán egyszer csak láttuk, hogy ébredezni kezd. Végughúzta mancsát a vadonatúj autó kárpitján, amire a barátom úgy megijedt, hogy majdnem kiugrott a száguldó kocsiból. Leálltunk, fogtam az injekciós tűt, és rávetettem magam az állatra. Az természetesen védekezett, de az előző altatótól még kissé kábult volt, és az újabb adag azonnal hatni kezdett. Itthon aztán mint egy élettelen testet raktuk ki az autóból, és beletelt két nap is, amíg egészen magához tért. Sokáig olyan volt, mint egy megrészegedett. Én állandóan vele voltam, hogy megszokjon, összebarátkozzék velem.

— És nem bántotta magukat? — kérdem.

— Nem, dehpgyi — mondja, és hogy lássam, valóban nem fél tőlük, benyúl a ketrecbe, megsimogatja a puma fejét, meghúzza a fülét, játszik vele. — Maga azért ne nyúljon hozzá — figyelmeztet, majd rászól az állatra, hogy kotródjék hátra, be a bódéba. Az ódzkodik, nem akart hátra- menni, de a gondozója fogja a lábunk alatt lévő dorongot, és most már nem kell még egyszer rászólnia. Utána kinyitja a zárat és bemegy a ketrecbe. — Természetesen ezt csak ón tehetem meg — mondja —, most, hogy állandóan a ketrecben vannak, a feleségem sem közelítheti meg őket.

A felesége közben elmeséli, hogy a kisebbik puma,, amikor még akkora volt, mint most Szunarko, ugyanígy járkált kinn az udvaron, mint az oroszlán. De sajnos, gyorsan be kellett őket zárni, mert megtörtént például az, hogy miközben az eledelüket készítette, elrabolták tőle a húst. Férjétől viszont nem merték elorozni.

— A vadállattal nagyon kell tudni bán- nil — szögezi le Laco. Tanulni kell a természetét, szokásait, és há szükséges, meg

őket, az nemcsak a természet rendjét, ha- neni az emberi kapcsolatokat is másképpen látja.

— Meglepő, hogy sok gyerek nem szereti az állatokat. Közömbösek, kegyetlenek hozzájuk, mert mit. is hallanak a szüleiktől, hogy piszkos leszel, megbetegszel, megharap, megkarmol, pedig ez így nem igaz ... Nem szabad félni az állatoktól. Kellene, hogy ne csak az emberek, hanem az állatok között is legyenek barátaink, „akik“ várnak ránk, „akikhez" szólhatunk. Nekem különben van egy álmom. Szeretném, ha egyszer itt a városban, Dunaszerdahelyen is lenne egy kis állatkert, olyan, ahová kijárhatnának a gyerekek, ahol megfigyelhetnének valamit a természet rendjéből... Gondolkodás nélkül odaadnám az állataimat.

— Szunart is?

— Szunarral azért egy kicsit más a helyzet. Azt szeretném, ha ő nem szokványos ketrecbe zárt állatkerti oroszlán lenne. Az oroszlánnak ugyanis egészen más a természete, mint a többi vadállatnak, ű az egyetlen, amely teljesen háziasítható, képes együtt élni áz emberrel, s nem kell tőle félni. Emlékszik talán Elzára? Az ő szerepét vagy száz oroszlán játszotta. Ugyanis olyan sok műveletet nem képes megtanulni és eljátszani egy Ilyen állat. De nem az a lényeg, hanem az, hogy akkor, amikor a filmet forgatták egy időben több mint száz megszelídített oroszlán létezett a világon. A miénk pedig különösen szelíd, mert alig pár percet volt csak az anyja mellett, tehát saját fajtájának a szokásaiból semmit sem tanult meg, amit pedig tud azt tőlünk tanulta, tőlünk leste el.

A

z oroszlánkölyök közben elkódorog, becserkészi a szomszéd telket. Amikor Laco ezt észreveszi, utána megy, és Szunar máris szalad farkát behúzva saját vadászterületére, hogy ne kapjon a gazdájától. A biztos területen odabújik a gazdájához hozzádörzsölőzlk morog, incselkedik vele, majd amikor a helyére parancsolják, bár nem akaródzik neki, azért csak lefekszik, mivel előbb fúár jóllakott, jóízűen el is alszik. így hát most már én is észrevétlen távozhatok, de azzal a gondolattal veszek búcsút, hogy egyszer jö lenne majd visszajönni és megnézni milyen Is lesz később itt, a Csallóközben ez az oroszlán. NÉMETH ISTVÁN

Zúza kislánya is szívesen ellátszik és ölbe is veszi a kis állatot.

Ladislav Dohiíansky felesége, Jozefina, aki úgy nevelte és gondozta a kis ragadozót, mint a saját gerekelt.

\ tenné boldoggá Szépe Veronikát?

Jé vagy rossz-e gyereknek lenni, ki milyen érzésekkel gondul vissza a gyerekkorra? Van, aki felnőtten reménytelenül vágyakozik vissza, de van olyan ember it, aki nem kívánja vissza a gyermekkorát. Ilyen gondolatok motoszkáltak a fejemben, amikor felkerestem a gútai (Kolárovol 'gyermekotthonban Szépe Veronika nevelő- nőt. Választásom nem véletlenül esett rá, a legjobb, a legkedvesebb neveiőnőt maguk a gyerekek választották ki, én csupán azt kötöttem ki, hogy olyan emberrel szeretnék beszélgetni, akitől a legtöbb szeretetet kapják ezek az apátián, anyátlan gyermekek.

— Mióta dolgozik ebben a gyermekotthonban?

— 1970 februárjában kerültem ide, előtte néhány hónapot egy közeli gyermekotthonban Ifjúságfalván (Dedína Mládeze] dolgoztam.

— Hogyan választotta hivatásul a gyermekek nevelését?

— Övónői képesítésem van, tulajdonképpen mindig is a kisebb gyerekek vonzottak. Gyerekkoromban tanítónő szerettem volna lenni, tulajdonképpen a véletlennek köszönhetem, hogy ide kerültem. Ugyanis az idő tájt nyitották meg az itteni gyermekotthont, amikor én végeztem. Ennek már tizenkét éve.

— Ogy tudom, hogy ez alatt az idő alatt nagyon sok nevelő kicserélődött itt. On miért maradt?

— Sokszor megfordult már a fejemben, hogy munkahelyet változtatok, nagyon sok volt a problémám, gondom, de egyet aludtam rá, és reggelre minden megváltozott, elrendeződtek a dolgok, és maradtam. Tulajdonképpen egyszer sem bántam meg, hogy nem mentem el, mert érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok.

— Mi a feladata az otthonban?

— Igyekszem megismerni a gyerekeimet, az érzésvilágukat, vágyaikat, azt, hogy lehet-e bennük felétjreszteni a szeretetet. Vannak gyerekek, akik „hagyják“ magukat megismerni, viszont vannak, akik nagyon zárkózottak, az ilyenekkel nehéz boldogulni, de ezek kétszeresen is igénylik a sze- retetünket.

— Miben különböznek ezek a gyerekek az otthon, a családban nevelkedő gyerekektől?

— Kívülről semmiben, viszont érzékenyebbek, zárkőzottabbak és talán gyámoltalanabbak is. Különben ők is ugyanabba az Iskolába járnak, mint a rendezett családi körülmények között élő gyermekek. Az a baj, hogy némelyikük későn kerül hozzánk, ezért a tanulmányi eredményeik is gyengébbek a többíénél. Szerintem ezeket a gyerekeket sokkal korábban kellene állami gondozásba venni.

— Véleménye szerint milyen a jó nevelő?

— Hogy az legyek, ahhoz elsősorban több időre volna szükségem. Ogy érzem, kevés az az idő, amit a gyerekekkel töltök, annak ellenére, hogy nagyon sokat be. szélgotek velük, de nagyon sokan vannak, és kevés Időm marad külön-külön a nevelésükre.

— Mi a legkedvesebb emléke, amely a gyerekekkel kapcsolatos?

— Több is van. Számos növendékem az otthonból elkerülve vissza-vlsszalátogat, és minden ilyen találkozás újabb erőt ad a munkámhoz. Van viszont egy emlékem, amelyre nagyon szívesen gondolok vissza. Kórházban feküdtem, és az egyik gyerek a csoportomból, akiről nem is sejtettem, hogy különösképpen kedvel. Irt egy csodálatos bájos levelet. Ezt azóta is őrzöm, és gyenge pillanataimban eszembe juttatja, hogy ezt a munkát addig kel csinálnom, ameddig erőm van hozzá.

— Mi tenné boldoggá?

— Tulajdonképpen nem vagyok boldogtalan, de sokszor kívánom, hogy az „én“ gyermekeim, ha kikerülnek ebből a nagy családból a saját kis családjukba, oíyan emberek legyenek, akik magukra taláínak, és szeretném még azt is remélni, hogy az életben sokszor érezzék biztos pontnak a gyerekotthont. Értékeljék ezt a helyet, tekintsék olyan pontnak, amelyre támaszkodni is lehet.

Elégedetten, de egy kis szorongással búcsúztam Szépe Veronikától. Elégedett voltam, mert olyan nevelővel beszélgettem, aki valóban nevel. Viszont szorongtam, mert arra gondoltam, bogy egy ilyen odaadó nevelőnőnek nagyon kevés ideje marad magára, barátaira, és annak ellenére, hogy ennyi gyereke van, egy elzárt világban él. VARGA GABRIELLA