Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-08-31 / 35. szám

7

Meghalt Egri Viktor érdemes művész, államdijas író. Nagyszombatból (Trna- va) származott. Első könyvét Berlinben adták ki. A második világháború után egyedül volt, aki rangosabb Irodalmi múlttal írónak mondhatta magát, így 1948 után nagy feladat hárult rá: újjá szervezni a csehszlovákiai magyar irodalmat. Ezt ő meg Is tette. Regényeket, színműveket és kritikákat írt. Ezt a novelláját a Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1918—1938 című kötetéből vettük.

Egri Viktor

SZÜRET

r

lzenhéthen, szUrettdOben volt, túl a háború derekán. Akkoriban éppen az első vonalba kerültünk. A szakácsok csak éjnek idején hozhatták jel a hegyre a ménázsit. A reggelit, az ebédet és a vacsorát egyszerre. Nagy tartályokban a levest, a feketekávét, homokzsákokban a jött húst. Egy altiszt kaparta ki földes markával a feldarabolt húst, és belecsapta az odatartott csajkákba.

Nem sokat finnyáskodtunk, ízlett a hús így Is, csak kevés volt. Fejenként fél kenyér járt mindenkinek. Ezt aztán egy ültében megette az ember, különben reggelig szőrén-szálán eltűnt volna a maradék.

Egy ilyen vacsoraebéd után egyszer hozzám jön Anda Mihály. A tenyerén két fürt szőlő pirosuk. Felkönyökölök a kaverna szűk faheveröjén:

— Hol szedted? — kérdem, és nyúlok a szőlő után. Parányi a szeme, akár a gyöngy, édes és kemény.

Mihály szeme hamiskásan rám villan:

— Az árok mögött tele a hegyoldal szőlővel. Kicsit csenevész, de muskotály... Kitűnő bor teremhetett erret

Ejnye, ennek a fele se tréfa. Homukizű hússal, áporodott kenyérrel ütjük el éhünket, amikor itt a közelben szüretelhetünk. Éjjel kerültünk Ide, a sötétben az ember alig látja a szomszédját, hát még a szőlővenyigét az árkok fölött. Nappal pedig nem tanácsos sokat nézelődni, a felhányt föld és a sok homokzsák különben Is elfedi a kilátást.

Mihály a konyhán járt, nappal csavarqott a fuíóárokban, így bukkant rá a szőlőre. Rázom Kálmánt, a barátomat:

— Ébredj, Kálmánt... Nesze, egy kis szölömaradékl

Kálmán éhesen nyúl a csemege után.

— Most aztán igazában megéheztem egy kis szőlőre! — mondja aztán, hogy a szőlő néhány falásra eltűnt. Leverten kotorgat az iszákjában, de csak egy szál hagymát talál, jó kövér, öklOmnyl. Körülményesen felszeleteli, és falja egy kis kenyérrel, jó ez a hagyma, nem érzi az ember a kaverna orrfacsaró bűzét.

— Csomagod jött? — kérdi Kálmán, mert 6 sem tudja elképzelni, hogy kint az árkok körül, végig a hegyoldalon valamikor szüreteltek, csörgött az édes tz, a puttonyos lányok éneke messze elhangzott o napsütötte lankákon.

— Ketten újságoljuk Kálmánnak a hegyoldal szenzációját.

— Gyerünk szüretelni! — határozza el sebtében Kálmán. Szól a hadnagynak. Barátnak, nehogy azt higgyék, szökni akarunk. Barát álmosan jelzi, hogy részt kér a szüreti áldásból, aztán indulunk.

\g agy kétszáz lépést tekergőzünk has- If mánt, olykor elsétál fölöttünk egy fényszóró vakító csóvája, belep éles fehérséggel, a táj felragyog, mintha hó, temérdek hó lepné be hirtelen, és mi némán meglapulunk a rögön. Mintha metszett kristály pattanna, messze golyók csapnak le lankadtan.

Tetötlen házak merev árnyéka mered a magasba, korhadt gerendák fénylenek. Egy kápolna tört ablakíve közt könriyű homály dereng, fala ferdén ráhajlik az égre.

Kúszunk a tőkék között. Múlt esztendőben még ápolhatták, idén már vadon termett, ritkás a fürt, kicsi a bogyó.

A fényszóró csóvája átseper a szomszéd ba. Mint egy tejfolyó, úgy fénylik fel a lanka. Hát ott ts kuksol a tőkék közt néhány kavernalakó. Egy darabig lapulnak, majd amint továbbsétál a csóva, a holdfényben látjuk, hogy átintegetnek, karókat lobogtatnak. Még danolnak is szüretelés közben.

Mihály teleszedte már a sapkáját, egy földvájásban kinyújtja lomha tagjait, leveleket kotor a feje alá, és percek múlva szuszogva alszik a szeptemberi éjszaka édes szölőiílatában. Ml is elnyúlunk a földön, a szagos éjmeleg körülölel. Kimondhatatlanul jó ez a váratlan pihenő itt, fölöttünk csillagok milliárdjai reszketnek az égen, tág és nagy a világ, tele titokzatos zengéssel és elpihenő csenddel, szépséggel. S különös varázsa van ennek a csendnek, bűvölő ereje, furcsa mód, egyszerre altat, és élessé teszi a hallásti

— Meglásd, micsoda zenebona lesz ttt maholnapi — mondja Kálmán. — Csoda, ha hírmondó marad belőlünk ... Nem szeretem az ilyen álmosító csöndet.

Kálmán a tapasztaltabb, megütödve figyelek fel. Belém vág a gondolat, hogy bizony itt rothadhatunk a levelek alatt, és már rángatom a fejemet, amint golyó zizeg fölöttünk.

A távol sötétjét sustorgó tűzkardok szelik át, és mély jajongó dörejtől visszhangzik a völgy. Aztán újra csend lesz, mélységes csend.

Kálmán hangja panaszos és komor, mintha nem ts hozzám szólna, csak a gondolatait mormolná maga elé.

— Tudod, mi az, négy offenzíván átvergődni baj nélkül? ... Mindig úgy éreztem, a sors kegyelme újból megajándékozott... Meddig még? Mindennek van határa. Egyszer megszűnik ez a szerencse... Mert Innen senki sem szabadul ...Te sem. Majd megtudod... Igen, ez borzasztó, hogy minden olyan reménytelen ... Innen nem szabadulhatsz, el kell pusztulnod!... Az is elpusztul, aki ma hazamegy. Oj arcot itt soh- se látsz. Elmégy szabadságra, kapsz egy kis pihenőt, de vissza kell jönnöd. És visszajönni még rettenetesebb.

Még komorabb lett, s már mintha konok haraggal szólna, de ez a harag személytelen maradt, senkit sem támadott: egy félelmektől' gyötört, tehetetlen ember vergődik

így— Az ember elpatkol, és minden elsimul...

— mondta végül.

Kezdtem sejteni levertsége okát.

— Rossz hírt kaptál hazulról?

Kálmán elhárító mozdulattal intett és hallgatott. Csak nagy sokára szólalt meg újra: $

— Nézd, milyen fényesek a csillagok. Otthon is szerettem nézni a csillagokat. Titokzatos, idegen világok... Milyen roppant nagy a mindenség. Végeláthatatlan, és én csak egy nyomorult porszem vagyok benne.

De mennyi kín szorul egy porszembei és a porszem is élni akart

\

B

elemerült ebbe a személytelen bánatba, a farkasveremben, az árokban, menetelés közben, de még a pihenőkön is mindenki megéli egyszer, milyen szörnyen meddő ez az élet itt, milyen ostoba az egész háború. Az is megéli, aki nem kutat okot, nem látja az összefüggéseket, aki csak tűri, mert kénytelen eltűrni, mert mást nem tehet, aztán túlesik rajta, elűzi magától a sötét sejtelmeket, és remél, újult hittel bízni kezd, hogy ő kikeveredik minden bajból, ép testtel hazatér.

Kálmán felült, a hold sápadt fényében láttam, hogy kemény az arca, és sötét, szép szemét fátyol takarja.

— Szeretek valakit... — mondta váratlanul.

Közlése meglepett. Otthoni dolgairól soSs beszélt, fényképeket se mutogatott, ahogy mások tették. Talán túl fiatalnak tartott, tizennyolc esztendős voltam akkor, de most ttt a lankán, a léleknyitó csendes éjszakában nem nézte a koromat, férfiszámba vett.

— Éppen egy esztendeje, hogy megismer

tem. Tisztviselőlány a cukorgyárban... Tudod, milyen furcsa az ilyen háborús ismeretség? Sok mindenről fecsegsz, könyvekről, színházról, az élet értelméről, férfi és nő viszonyáról, és egyszer csak megérzed, hogy mindez csak mellébeszélés, csak te vagy és ő, és elfelejted, hogy háború van... be mered vallani, hogy szereted, és ő azt felelt, hogy egész életében erre a nagy, erre a szent pillanatra várt... Egy hétig az enyém volt. Egy hétig, érted? Azt hiszem, akkor voltam a legboldogtalanabb.

— Boldogtalan?

— Nem tudtam mást érezni, mint azt, hogy csak egy percig az enyém, holnap | mennem kell.

— A menyasszonyod?

— Nem fontos ... Néha azt hiszem, már

az ts bűn volt, hogy érzésben lekötöttem magamhoz Margitot i -. -. Ha vége a háborúnak, még két évig tanulnom kell... Otthon éheznek, tudom, az anyja megírta... 0 beteg. nem tud dolgozni, csak Margit keres, és az kevés... Mennyit kínlódik két magányos asszony ebben a boldogtalan világban! ... Margitnak kérője akadt, írja az anyja, könyörög, beszéljem rá Margitot, ígu nem maradhatnak tovább ... Olyan reménytelen ez.

— Miért? — szóltam rá békétlenül. — Te legalábbis annyit szenvedsz, mint ők.

Az idő már éjfélre járt, és a tiszta, szinte tapintható csendben valami rémült, madár- sikoltásra emlékeztető hang hallatszott.

— Miért állnál félre, ha szereted ... Tűrjenek! A lánynak kötelessége, hogy várjon rád! — törtem kt hevesen, és e pillanatban haragudtam arra az Ismeretlen asszon / de a lányra ts, akik Kálmánt ebbe a kétségbeesett hangulatba hozták.

— Nem olyan egyszerű ez... — Intett Kálmán. — A jövőről van szó, nem a pillanatról.

Mereven nézett maga elé, majd tenyerébe hajtott fejjel folytatta:

— Tegnap írtam Margitnak ... Nincs értelme, hogy várjon rám ... De kettőnk között az a boldogtalan hét és a távolság. Azt a levelet az eszem parancsolta rám, nem a szívem ... Amikor az enyém volt, nem is szerettem olyan mélyen, mint most.

Hirtelen elhallgatott. Válamerről egy véresre gyötört hang sivított, iszonyatos, már nem ts emberi.

— Hallod? Ott! — suttogta, és a Vtppach vizére ereszkedő drótsövény sötét vonalára mutatott.

Előző nap egy rohamszakasz támadt az olasz árok ellen, s két ember ott maradt. Hajnalig patrol kutatott utánuk, de nem bukkantak nyomukra.

Ojra felsivított a gyötrelmes hang... Az egyik eltűnt még életben van. Tálán most tér magához ájulatából, és segítségért sikolt. Nem nyöszörög, a hangja erős, élnt akar — élnie kell.

Kálmán felemelkedett, és rám nézett. Arca elszánt volt, s én nyomban megértettem, hogy meg kell mentenünk azt a szerencsétlent.

— Gyere! — mondta, és előrekúszott, be sem várta válaszomat.

A szívem verését a torkomban éreztem... Csúnya história... De nem mutathattam, hogy rettent a vállalkozás.

— Gyerünk! — keltegettem Mihályt, és kúsztunk Kálmán után.

_ z árokban csak addig pihentem

£í amíg előkerültek a drótvágók. Aztán előre. Széthányt spanyollovasok. Ősz szegubancolt tekergő tüskésdrótok között Az olló halkan csattog ... Csend — Fény szóró seper végig a kísérteties tájon. Há rom élő rög lapul a földre. Lenn a folyó parton fekete iömeg mozog. Alig húsz lé pésnyire tőle az olasz árok. Érthetetlen hogy az az ember még életben van, minden percben ronggyá Hihették volna. Istenkísértés minden mozdulat, de Kálmán előretör... Őrület!... És mi kúszunk utána. Mi- hályra nézek, szuszog, liheg, a sapka kutya módra a szájában. Véres a kezünk, az arcunk, a zubbony csupa rongy.

A sebesült felemeli a fejét, meghallotta, hogy valaki közeledik, és halkan nyöszörögve vár. Kálmán tnt, hogy maradjunk vissza. Meglapulunk. Gépiesen földet kotrok a fejem elé... Már csak pillanatok kérdése, hogy észrevesznek, és kattogni kezd a gépfegyver.... Látom az árokban álló őrt, valakivel beszélget, társát eltakarja a mellvéd. Csengő és meleg a hangja. Ha most felénk fordul, vége mindennek. Egy pillanatra az az érzésem, hogy talán meglátott, hogy hangos, biztató beszéde szándékos... Nem tudom magamnak különben megmagyarázni, hogyan menthette ki Kálmán a félholtat a rádőlt spanyollovas alól, és miként cipeltük hátra az árokba... Egy kis földbuckó alján zárta körül a drót, az a kupac bújtatta el, az fogta fel a golyókat.

Az árokban Mihály úgy lépetten, véresen állt elém:

— Itt a szőlő!

Csakugyan, két fürt muskotály piroslott a markában. Ott őrizte a sapkájában az egész kaland alatt.

Másnap Kálmánnak két levelet hozott a tábori posta. Láttam, hogy komoran olvassa a leveleket, a homlokát törli, a szeme égHozzámentem.

— Na, pajtás, megyünk ma szüretelni! — tekint rám, és a szeme furcsán villog. A levelet nem említi.

— Maradjunk! — kérlelem.

— Talán félsz?

Indultunk újra, de csak ketten. Ejfél előtt teleszedtük a sapkánkat, aztán megint le- heveredtUnk.

— Nem is olyan pokoli ez az árok, ha

az ember minden éjszaka szüretelhet.. —

mondta Kálmán tréfásan, de nyomban Ismét elborult. — Milyen semmi az élet. Csak a haslövés borzasztó. Meghalni semmi, csak ne szenvedjen az ember.

Azt hittem, a tegnap megmentett sebesültre gondol.

— Nem volt haslövése, biztosan felép'th

Kálmán hanyatt feküdt, feje alá tett vézzel, és nézte a csillagos eget.

— Margit írt... — törte meg nagy sokára a csendet. — Nem mond le. Engem akar. Érted? Egy hét múlva szabadságot kapok/ Októberben jön a hadnagyi kinevezés, 6 tudja, és hazavár.

— Nem érteleki Micsoda probléma van itt? Elveszed, hadnagy leszel, kapsz any- nyit, hogy ők otthon megélnek.

— Az anyja ts írt.., Majd odaadom a levelét. Talán úgy jobban megérted.

— Mit értsek? A szívedre hallgassi

— Ha megmaradok, és vége lesz a céltalan kínlódásnak, mt lesz akkor?». A szüleim szegények... Éljek az asszony nyakán? Talán gyerekkel? ... Túl korán jött ez a szerelem. Ha béke van, most tanulnék, talán már túl is volnék a vizsgákon, és Margit várna, tudná, hogy várnia kell, míg állásom, rendes keresetem lesz-. -.% Olyan szép az, ha csöndben érik az érzéS/

— Az életnek ma más törvényét vannak, mint voltak békében. Nektek ma mindenhez jogotok van, nem, ne mondj le róla.

De lepergett róla minden. Valahogy a vérébe ivódott ez az életszemlélet, amely a nyugodt utat, a tiszta megoldásokat írta elő. Túl korán éretté vált a véres forgószélben, érzésben lekötött piagához valakit, és ez a szerelem nem hozott tisztító felszabadulást, de gyötrelmet, vívódást, kételyeket. Különös volt, ahogy ez a nagy erejű bátor ember visszarettent az erős érzéstől, és elhárított minden kockázatot.

Vajon tisztában van-e önmagával?

— Te bizonyára azt hiszed, ha az ember szeret, akkor ez az érzés minden mást elsodor. Nincs tekintet, nincs megoldás, csak én vagyok és ő, nincs jövő, nincs felelősség, csak pillanat van... Igen, ha ott vagyok mellette, akkor így érzem . -., Félek hazamenni, félek!

Ék szomszédban szüretelők visszakúsztak az állásba. Szinte nappali fényben ültünk a lankán, valamerre géppuska kattogott, a fényszórókkal átkutatott magasból gépek monoton berregése hallatszott.

Az éles, fehér világosságban Kálmán arca még sápadtabb volt, és kesernyés szája széle megvonaglott. Mintha alvajáró volna, úgy emelkedett fel és tág szemmel a vakító fénybe bámulva kiegyenesedett.

Mereven állt, mint a cővek.

— Ne bolondulj! — kiáltottam rá, de 6 nem moccant, csak a fejét Ingatta, és halkan mondott valamit.

Az volt az érzésem abban a pillanatban, hogy lélekben nincs ts mellettem: érzéketlenül áll, betekint a semmibe, nem látja a veszélyt, vak és süket.:, nem tudja, mit cselekszik.

— Feküdj! — sürgettem, és megrántottam zubbonya ujját. Ekkor hangtalanul elvágódott. Éppen elém zuhant, arccal a tőkére.

Húzom megint: most se szól. Nézem az arcát: csupa vér... Talán a karó sebezte fel? De a szeme nyitva és üveges!

Rémülten felkiáltottam. Aztán ráztam halott!

Hajnal felé már benn a tetem az árokban, és a hadnagy keményen pattog:

— Szép kis mulatság!... Mindig bolond volt ez a Kálmán. Azt mondták, bátor és vakmerő. Bolond volt!

— Talán inkább süket, hogy nem hil- lotta soha a golyókat... Azért volt olyan fenegyerek... — jegyezte meg egy öreg baka.

Csak én tudtam, hogy nem volt igazuk. Kálmán a megoldást kereste, s egy gyen-je pillanatában a halálban látta.

Évek múlva elvetődtem abba a városba, ahol Kálmán otthon volt. Eszembe jutott Margit, a menyasszonya, és érdeklődtem utána. A gyárt direktor titkárnője lett. Aznap este láttam ts, amint sötét ruhában átsiet a főtéren. Vonzó,' kellemes nőnek látszott, csak szemének hűvös szigora ejtett gondolkodóba.

Ismerőseim elmondták, hogy tizenhétben elesett egy jó barátja^ Kálmán. Mindig vőlegényeként emlegette. Azóta többször is akadt kérője, de nem ment férjhez. Az anyja tavaly halt meg. Még őt gyászolja, vagy talán Kálmánt. Nem tudni, mindig sötét ruhában jár.

Azt tartja egy régi közmondás: amit az élet nem igazít el. megoldja a halál. Én úgy érzem: nem mindig.