Új Ifjúság, 1979. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-04 / 36. szám
s im Menteni a menthetőt Krasznahorkuváralja [Krasnohorské Podhradie) kellős közepén családi házak sorába ékelődve áll egy különös épület, amelyről a faluba tévedő idegen még hosszas töprengés, nézelődés után sem igen tudja eldönteni, mi célt szolgálhat. A kupolás, sok lépcsős, szecessziós stílusú épület főúri pompára vall. Az egyik Andrássv gráf építtette a múlt században. Eredetileg képtárnak szánták, a gróf sok-sok értékes, szép festményt gyűjtött itt össze. Sokfelé megfordult -a világban, s mindenhonnan képekkel tért vissza. Ügy mondták akkor a falubeliek, hogy furcsa szokása van a grófnak. Nos, azóta sok minden megváltozott, letűnt a grófok világa furcsa vagy furcsának vélt szokásaikkal e- gyfltt. Az épületet azonban megkímélte az idő, a rozsnyói (Koznavaj múzeum és a CSEMADOK helyi szervezetének vezetői pedig úgy gondolták, kár kihasználatlanul hagyni, s átengedni a teljes enyészetnek. A rozsnyói múzeumban úgyis gvülik a rengetek néprajzi anyag, a környék, a járás falvainak hajdani életét őrző néprajzi tárgyak, eszközök, méltó helyet kell találni nekik, ahol mások is megtekinthetik őket. így esett a választás az egykori képtár épületére. Tavaly december 21-én kezdték meg az anyag rendezését, a sok-sok értékes tárgy átköltöztetését Rozsnyóról Krasznahorkaváraljára. 1978. márcins 1-re elkészültek a munkával, s megnyitották a néprajzi múzeumot. Mert múzeum ez a javából, becses darabokkal, értékekkel, szemet gyönyörködtető népművészeti remekekkel. Labancz István, a rozsnyói múzeum igazgatója fgy nyilatkozott a néprajzi múzeumról: — A Rozsnyón működő munkás- mozgalmi múzeum, valamint a bá- nyászmúzeum dolgozói a falvakat járva anyaggyűjtéseik során szedték össze a mostani néprajzi múzeum a- nyagát. Szerencsére már akkor felfigyeltek a rendkívül gazdag néprajzi anyagra, amikor még szép számban megvolt a falusi emberek birtokában. így mentették meg az utókornak. Ha 15—20 évvel ezelőtt nem hozzák be az egykori munkaeszközöket, edényeket, szőtteseket, ma már hiába keresnénk őket. A falvak átépítésévé] a padlásokon porosodó régi eszközök, edények a tűzre vagy a szemétbe kerültek volna. A legtöbb anyagot tehát már akkor összegyűjtötték, s ennek köszönhető, hogy most ilyen gazdag gyűjteménnyel dicsekedhetünk. Ez a néprajzi anyag valóban gazládát, egyszóval elődeink életének tartozékait, lakberendezési tárgyait. Gajdos Olga, aki a látogatóknak ezt a rengeteg csodálatos tárgyat bemutatja, tizenöt éve a múzeum dolgozója, így vall munkájáról: — A legtöbb anyagot Rejdován, Szilicén, Borznván a Barka völgyében gyűjtöttük. Jól emlékszem, mennyire örültünk minden egyes darabnak. Annak idején faluról falura járva gyűjtöttünk kollégáimmal. Ma már nehezebben megy, nemcsak azért, mert mind kevesebb van belőlük, hanem azért is, mert az emherek már tudják, hogy érték minden népi tárgy Nehéz meggyőzni őket, hogy ezeknek múzeumban a helyük. Divat lett a gyűjtésük, s ragaszkodnak hozzájuk. Igaz, volt arra is eset, hogy mintán körülnéztek a múzeumban, rájöttek, hogy a népművészeti tárgyaknak itt van a méltó helyük, s maguk hozták el őket. Fél éve nyílt meg ez a néprajzi múzeum, falai között méltó helyre került az a sok-sok értékes anyag, a- melyet évek hosszú során gyűjtött össze több lelkes szakember és CSE- MADOK-tag. Belelapoztunk az emlékkönyvbe is, és több szép dicsérő bejegyzést olvashattunk oldalain. Mindössze az az elszomorító, hogy ezt a népművészeti múzeumot eddig kevesen látták, jóllehet a községben a kiállítást hirdető tábla sem hiányzik. Gajdos Olga a szó szoros értelmében az utcáról csalogatja be az embereket, s mindenkinek külön magyarázattal szolgál. A Krasznahorkára látogatók a hegyen épült vár megtekintése után ide is benézhetnének, mert szép, maradandó élménnyel lennének gazdagabbak. Benyák Mária dag, sokrétű. Érdemes alaposan szétnézni, szemügyre venni egyes darabjait, amelyek sehol másutt nem láthatók, nem találhatók. Sajátosak, mint ahogy az volt 100—200 évvel ezelőtt az itteni emberek élete is. Gajdos Olga néprajzos, a múzeum gondnoka és vezetője szívesen kalauzolja a látogatót, mert bizony ma már egyik-másik tárgy magyarázatra szorul, számunkra már ismeretlen. Például a mézeskalácssütés eszközei vagy a kékíestésé. A ma is divatos kékfestő kelmét ezen a vidéken a múlt században otthon készítették indigéfestékke), szebbnél szebb maguk alkotta mintákkal. Az egyik tálaiéban népi kerámia’ tárgyakat, étkezési eszközöket állítottak ki. A mező, a hegyoldal színes virágai elevenednek meg rajtuk. Az egyik fal pedig teli szebbnél szebb kerámia tányérral. Legtöbbje lakodalmi nászajándék volt valamikor. „Légy hűséges, Giza“ — olvassuk az egyik tányér feliratát, jót mnsolygunk rajta, s közben incselkedve megjegyezzük, hogy vajon megtartotta-e a intelmet a hajdani menyasszony, Giza. A tányért mindenesetre hűségesen megőrizte, így juthatott a múzeum birtokába. Nem lehet egykönnyen elszakadni attól az asztaltól, ahol a régi kézimunkákat, térítőkét, párnákat, szőtteseket, szakajtórnbákat, törülközőket rendezték al. Mindegyik más, mindegyik mintája megőrzésre érdemes, s valaki talán le is rajzolja, hogy ezek a gyönyörű népi minták tovább éljenek, tovább díszítsék lakásainkat. A szakembereknek sikerült összehozniuk a múzeumon beiül egy néprajzi szobát is. Az egyik sarkét nr. tölti be. Látni itt tálast sok szép ízléses cserépedénnyel, festett szekrényt, sarokpadot, bölcsőt, tulipános m Kertész Erzsébet: Úttörő asszonyok Hivatalban, Iskolában, számítóközpontban, kórteremben, laboratóriumban és miniszteri székben hány meg hány növel, asszonnyal találkozunk. Ma már megszokott, mindennapos jelenség, akárcsak az, hogy teljesítményben, munkabírásban semmivel sem maradnak le a férfiak mögött. Persze az út, amelyen idáig eljutottak, nem volt sem könnyű, sem rövid. Ezért is érdemes elolvasni Kertész Erzsébet: Üttörő asszonyok című könyvét, amely a közelmúltban jeleni meg a Gondolat Kiadó gondozásában. A 400 oldalas, korabeli fényképekkel és metszetekkel Illusztrált könyv tizenöt élet rajzi elbeszélést tartalmaz. Olyan nők életrajzát, akik valamilyen poszton maradandót alkottak. Páratlan műgonddal, nagy-nagy alapossággal és körültekintéssel van megír., va valamennyi fejezet. Mindegyik különböző, újat mondó, mint ahogy különböző a kor, a társadalmi osztály és az ország Is, ahonnan elindultak, kiemelkedtek. Céljuk azonban közös volt: szakítani a nők számára addig kötelező szokásokkal, hátat fordítani a mindennapok egyhangúságának, és felsőbb érdekekért erejükkel, tudásukkal, tehetsé gükkel népüket, nemzetüket, hazájukat szolgálni. Ezért hagyta ott kényelmes, fényűző otthonát, családját Alekszandra Kollontaj, hogy Zürichben tanulhasson, s megismerkedhessen a marxizmus eszméivel. Küzdelmes, buktatókkal teli utat tett meg, ő lett a világ első női diplomatája, akinek nevét ma Is tisztelettel emlegetik hazájában, a Szovjetunióban és szerte a világon. Ezért járta a szegények, a betegek házalt a német Dorothea Leporin, gyógyította, vigasztalta őket, s közben elviselte a többi orvos gúnyolódását, vádaskodásait azt, hogy kuruzslőnak nevezték. De talán éppen ez késztette őt arra, hogy fejlessze tudását, három gyermek anyjaként megírja diploma- munkáját, s a hallei egyetem orvosi karán doktoráljon, ö volt az első német nő, akinek 1754-ben átnyújtották az orvosi diplomát. Ezért szállt szembe környezetével Szonya Kovalevszkaja, s külföldön tanulva lett a matematika elismert professzora, a Francia Tudományos Akadémia Bordln-díjának tulajdonosa. És ugyanúgy küzdötte meg a maga harcét az első magyar orvosnő, Hugonnal Vilma, vagy Brunszvlk Teréz és Teleki Blanka a magyarországi ővodaügy és nőnevelés úttörői, Kaffka Margit Írónő, Torma Zsófia, az első magyar régésznő, Déryné, az első magyar primadonna, és így sorolhatnánk a továbbgondolkodásra, töprengésre késztető kötet valamennyi szereplőjét. A könyvben természetesen a legszebb és legértékesebb az, amit a szerző kiválasztottjairól, az elmúlt századok sokat akaró, mondhatnánk mindent akaró asszonyairól mond, de nem mellékes az a hű korrajz sem, amelyet hősei kapcsán elénk tár. Sok új Ismeretet tartalmazó, ugyanakkor élvezetes, szórakoztató olvasmány Kertész Erzsébet könyve. Élményt, nagy-nagy élményt nyújt mindenkinek, aki fejezetről fejezetre végigolvassa. —bm— Lányok és fiúk A Kiváló Munkáért érdemrenddel kitüntetett Ifjú Szivek Magyar Dales Táncegyüttes felvételi megbeszélésre hív benneteket zenekarába: 1979. szeptember 10-én ás 12-én 19—21 óráig, Bratislava, Márkus utca 2. sí.; tánckarába: szeptember 11-én 18—21 éráig, Bratislava, Május 1 tír 10. (balett-terem); énekkarába: (minden szólam) 1979. szeptember 11-én 19—21 óráig a magyar tannyelvű gimnázinm épületében. Bratislava, Duna ntca 13, 81-es számú terem. Részletes felvilágosítást az érdeklődők az együttes irodájában kaphatnak: Bratislava, Mostová 8, telefon 330-422. HOGY ne találtassunk Arra a kérdésre, miért vesz részt valaki a nyári művelődési táborban (az idén Örsújfalun harmadszor rendezték meg), biztosra veszem, hogy hosszú felsorolás lenne a válasz: kikapcsolódás, szórakozás, űj emberekkel való találkozás, ismeret- szerzés, tanulás... Minderre pedig bőven adódik lehetőség, hiszen a tábori foglalkozások sokrétűsége valamennyi részvevőnek alkalmat kínál rá. A táborozók növekvő létszáma is egyértelműen azt bizonyltja, hogy a felkínált alkalommal évről évre egyre többen élnek. Szellemi kultúránkkal különféle rendezvényeken lehet megismerkedni, amelyek közül mindenki a neki legmegfelelőbbet választhatja. Egyik Ilyen lehetőség a nyári művelődési tábor ts, amely főrumot teremtett kultúrális életünk valamennyi összetevőjének áttekinteni az eredményeket, feladatokat és problémákat jelentős közéleti személyiségek előadásai és vitaindítója révén. A rendezvény céljáról az előző két találkozó kapcsán részben már tájékozódhattunk a sajtóbői és a rádióból, éppen e- zért nem célom tartalmát fejtegetni, vagy akár a tábori foglalkozásokat elemezni, értékelni, még csak kategórikus minősítéseket sem akarok alkotni, hanem csupán arra vállalkozom, hogy a tábor gazdag programjából egyet kiragadva — a napirenden levő vitákat és előadásokat — felvessek néhány gondolatot. Hogy miért éppen ezekről? Talán azért, mert ezek érdekeltek legjobban, s mert mind a három alkalommal figyelemmel kísértem valamennyit. Ogy érzem, ez elég ahhoz, hogy szót értsek. Mindhárom táborozás előadásait figyelembe véve elmondhatjuk, hogy többségük tematikai szempontból változatos, érdekes, újat mondó volt, s hogy kulturális életünk csaknem valamennyi intézménye képviseltette magát. Hogy csak néhányat említsek: CSEMADOK, MATESZ, Népművelést Intézet, Írószövetség, a sajtó és a rádió. Hallottunk előadásokat Irodalomról, művelődésünk időszerű kérdéseiről, pedagógiai problémákról, néprajzról, zenéről, táncról, a csehszlovákiai magyar színjátszásról, a művelődési klubok életéről, a sajtó és a rádió szerepéről a közéletben, Irodalomtörténeti eseményekről személyes ^állomások, élménybeszámolók alapján, de helyet kaptak a gazdasági és tudományos-műszaki témák is. Személyesen találkozhattunk Duba Gyulával, Karol Vlachov- skyval, Tőzsér Árpáddal, Zalabai Zsigmonddal, Lőrlncz Gyulával, Rácz Olivérrel, Mózsi Ferenccel, Konrád Józseffel, Ágh Tiborral, Szilvássy Józseffel, Siklósi Norberttel, Fekete Sándorral, Klimíts Lajossal, és folytathatnám tovább a névsort, de úgy vélem, e pár név is világosan mutatja, hogy a mérleg egyik serpenyőjében mekkora súlyok találhatók. De máris felvetődik a kérdés: vajon milyen súlyokkal raktuk meg | a mérleg másik serpenyőjét, amelybe mint tudjuk, szabad volt i rakni ötletet, bírálatot, gondolatokat, új ismereteket — egy- í szóval szellemi értékeket? Egyáltalán tudtunk mit beletenni? j Erre a kérdésre valószínűleg sok „vitázó“ indulatosan szisz- szén majd fel: Milyen jogon vonom kétségbe súlyát a felszólalók gondolatainak, melyekkel igenis képviselték önmaguk, illetve a táborozók véleményét, s így természetes, hogy a „mi“ serpenyőnk felé Is billent a mutató, sőt... El kell ismerni, hogy akadtak néhányan, akikről elmondható, hogy volt kérdeznivalójuk, tudták, mit akarnak pótolni, ml az, amiről többet szeretnének tudni, vagy tájékozottak voltak ahhoz, hogy tényekkel támasszák alá jóindulatú bírálatukat, vagy éppen kiegészítsék az előadó ismereteit. Ök voltak azok, akiktől lehetett tanulni, ellesni egyet-mást. Itt azonban megint felmerül a kérdés: Ha a táborozók és a vitában felszólalók, pontosabban a felszólalók közül az érdemlegeset nyújtók arányát megnézzük, vajon milyennek találtattunk? A félreértések elkerülése végett rögtön megjegyzem, hogy nem az öncélú mennyiségnövelést meg a tömeget kell itt számon kérni, hiszen ennél értékesebb a „kevesebb, de jőt“ elv megtartása, viszont van egy másik szempont Is, mely jogossá teszi a kérdést, mégpedig az, hogy a vita csak akkor tölti be feladatát, ha valamilyen konkrét, pozitív megoldásért történik, nem beszélve arról, hogy a vita a tudatformálás egyik legkézenfekvőbb eszköze. Vajon azok, akik bár nem kértek szót, de végighallgatva az előadót, majd a felszólalót, vállalták az együttgondolkodás nem éppen könnyű feladatát kaptak-e kedvet, bátorítást, hogy legközelebb ők is felszó laljanak, hogy igenis érdemes szót kérni? Látva és hallva táborozó társaimat megtanulhattam-e valamit abból, hogy hogyan lehet vitatkozni, elmondani nyíltan, amit gondolok? Mert valljuk be őszintén, sokan voltak olyanok, akik éppen ezt szerették volna ellesni, ami szintén a tábor egyik fontos célja, főleg ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a részvevők többsége diák, fiatal. Nem az volt a baj, hogy kevesen kértek szót (bár ez sem mellékes), hanem az, hogy közülük is a legtöbben olyan elődöktől tanulhatták vagy éppen leshették el a vltázás hogyanját, akik — uram bocsá" — talán sosem gondolkodtak el a- zo'n, hogy mi a különbség a vita és a veszekedés között, az én igazam vajon mások igaza is, vagy éppen összefüggések ben látom-e ismereteimet? Végighallgattam hajnalig tartó „vitákat“ a tábortűz mellett, amikor tíz vagy éppen húsz ember mondta el egymás közt, hogy mit gondol. Ezek a beszél getések elsősorban azt bizonyítják, hogy az előadások adtak valamit nekünk, ami tovább élt bennünk, ami gondolkodásra késztetett. Remek dolog, ha az emberek egymás között fon tosnak tartják elmondani gondolataikat, végighallgatják egymást. Ez legalább olyan értékes, mint közvetlenül az előadóval vitázni nyilvánosság előtt. Értékes, mivel ez a kétfajta mód a gyakorlatban kiegészíti egymást. A valóság és a tapasztalat az, hogy sem a tábortűz mellett, sem a nyilvános viták során nem tudunk felülkerekedni a problémák személyes, sőt személyeskedő jellegén, nagyon sokszor képtelenek vagyunk szélesebb összefüggésekben látni és értékelni jő meglátásainkat. Ezért aztán tényleg kínos, a- mikor sokan saját tehetetlenségüket azzal bosszulják meg, hogy az előadót marasztalják el. Igaz, hogy így könnyebb felülkerekedni, de nem hiszem, hogy ez az az igazi út, mely oda vezet, hogy ha megméretünk, ne találtassunk túl ’ köny- nyűnek. „A kultúrát nem lehet örökölni — írja Kodály Zoltán. — Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.“ A lecke egyértelműen adva van, és azt is jelzi, hogy ml a dolgunk. Hodek Mária J )
