Új Ifjúság, 1979. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-09 / 2. szám

i* feltűnik a könyvesboltok polcain, Így most ebből a- dunk ízelítőt.

V

ersről, a legkedvesebbekről kellene beszélnem, de lehet-e a csillagos égi mezőről a legkedvesebb csillagot kiválasztani, a tengerben a leg- szeDb vlzcseppről, a leg szebb hullámról beszélni. Lehet-e választani a meg- íoghatatlanbó], amit csak érzékeinkkel érzünk, rá lehet-e tapintani belső érzéseink közt a legszebbre, a legkedvesebbre. Kosztolányi mondja, hogy a legszebb tíz magyar sző: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csők, vár, szív, sír. És íme, ebben a tíz szóban egész életünk, a bölcsőtől a koporsóig, egész életünk szépsége, fájdalma, harca, öröme, gyönyöre, gyásza. Es minden sző körül mennyi legszemélyesebb rezgés járja át szívünket és agyunkat. Az ember, a költő legszemélyesebb, legtömörebb, legemelkedettebb kifejezése a vers. A legszebb, a legszentebb JátSk. A kífejezhetetlen körültán- colása, álmaink szavakba öltözése, ritka, míves szavak gyurmája, az álom földi mása, a legősibbnek, a dalnak édestestvére, mely átvezet a zenéhez, képhez, szoborhoz, házhoz, tánchoz. Tóth Árpád Írja: Egy percem lett vön megmutatni a fenségeset, az Istent. S már tovafordult a fény, és eny- nyt az egész.“ És ennyi az egész, forrás és tenger, alfa és omega, születés és halál, a vér rímes lüktetése. Valami, ami születése pillanatában a halhatatlanságra tart igényt. „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj, kész ez a vers isi“ — kiált József Attila, és kiáltása úgy szakad ki belőle, mint Jajszö és diadalüvöltés, mintha valaki élete egy halhatatlanba fogódzó darabjától búcsúzna. „Menj kisgyerek“ — írja Kosztolányi verseiről és gyerekkoráról, „most vége ennek is. Menj, drága gyermek, édes kisfiam, a te utad a végtelenbe visz, de én előttem már a semmi van.“ Somlyó György így vall: Versek, szaporodó sorok, sziklába vájt lépcsőfokok, akiik e- meltek fölfele, ha abbahagynálak, tudom, s megállnák egy csonka csúcson, leszédülnék a semmibe. És ha rápendülttnk egy-egy versre, egy-egy költőre, mint zenekari próba alatt sarokban felejtett hegedű húrjai, azt mondjuk, szeretem ezt, vagy azt a verset, és ha megkérdezik, miért, pirulunk, topogunk, mint mikor szerelmünkre kérdeznek, legbensőbb, legféltettebb gyermeki titkainkra.

Monológ a költészetről

— A vers olyan emberi beszéd, ami a dallal, az ősi dallal rokon. Rokon azzal a kimondhatatlannal, ami már-már titkos sámánt mesterség. A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb rö- pülése, legforróbb vallomása a létről. A legszentebb, a legszebb Játék. A kifejezIATINOVITS ZOLTÁN VERSEI MOND

hetetlen körbetáncolása, megidézése ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami születésének pillanatában a halhatatlanságra tart Igényt. Ha Jellel Jelölt magyar köl tőket próbálom versen ér ni. Általuk alakultam, éle teíkhez Igazodom, ök a köd bői táplálkoznak, mely szülőhazájuk volt, logikusan én Is ehhez a földhöz fzesülök hajszálgyökereimmel. A költő keresztként hordozza a közösségi kifejezés kényszerét. Korának és a közösségnek gondolat- hordozőja. Indulatébresztője, ostorozója, érzelemládája. A poéta életű ember valami titkos úton, múltakból font, elhaltak energiájából szőtt radarhálőval képes ráérezni a Jövőre Is, és erről elsöprő energiával söpör híradást. Vajon honnan ez az energia. Azt keresem, a- ml belül közös, ami sorsukban, harcaikban, hitvallásukban közös.

A költő a múltat ülteti lázas szemeibe, és kezébe a Jövőt morzsolgatja. Többfelé él, többfelé figyel, kikeletre, fagyra Is, élőre Is, halottra Is. Ritka kőcsag- fajta, olyan rebbenő, mint az églpacsirta, olyan hegyen túlról szerkesztett, mint a rózsaflamingó, olyan

vájárkodő, mint a földtúrő vakond.

A potétaéletű ember érzékeny antennájú, égi fogantatásé, mégis emberfor- májü gyerekember. Olyan talán, mint mindnyájan voltunk, vagy Inkább szeretnénk lenni. Játszó embér, hívő ember, gyerek ember, földre pottyan, síró, neve- A gyerek Ilyen ezer ágú, e- zer tövű, csodás, égből Jött, tő, mindig föltápászikodó, mindig zuhanó, botorkáló, erőszakos, egyetlen szárnyas, meztelen. A próféta poéták az időben terítik ki kicsikart hosszú, tiszta gyermekségüket. Az időben, térben, az Örökkévalóságban élő delejtűs dimenziós ember a költő művész honnan jött a végtelenből. Hová tart? A véges jelenva lóságból a halhatatlanságba.

Ha magam voltam versekkel egymagámban, vagy ba valaki átélten elmondta, hirtelen rőzselánggal felsisteregve kiemeltek depresszióimból, védelmezőn kedvesek és hősök voltak, puha fal sarkokat emeltek körém az elviselhetetlen tolongásban. Vonaton, télen, amikor Jégvtrágos ablak elzárja a távoli messze vidéket, voltak, amelyek külhonból hazavarázsoltak, valóságuk rímein hazaröpülhettem a Balaton partjára nyári este, voltak, amelyek szomorú albérletem falát szétfeszítették, beutazhattam általuk a világot, múltakat, tengert és égboltot, voltak kócosak, piszkosak, lányosán csendesek, betegek, szomorúak, voltak derűsek, anyásak, Izgató szeretők, lázítva boldogító szerelmesek, voltak diadalmasan lobogók, szárnyaikon, felemeltek kórházi betegágyamról, valamely hősi múltba röpítettek, vagy a- nyámhoz vittek haza, testvéreimhez, szerelmemhez, voltak igazságomban erősítők, hogy mégis érdemes, mert az nem lehet, voltak hitetők, hogy nem vagyok egyedül, tartozom valakihez, valakikhez, tartozom valakiknek valamivel, kitaszítottak magányomból egy nagyobb közösségbe lökdös- tek minden emberek közé, kilöktek a világba és az Agőrán erős voltam és bátor és győztes, min! ritka álomban, voltak kegyesek, megbocsátók, alázatosak és szerények, voltak titkosan gyógyítók, ápoltak, ha beteg voltam, felemeltek, ba elejtem, és néha, néha mikor rajtam volt a fény, röpülni Is tudtam általuk. Fogjátok össze kétségbeesésemet egy hatalmas hang- bal — írja Kosztolányi. Félre az udvaronc finomikodés- sal, mit szégyenkeztek, hiszen meghaltok, hozzátok és halál előtt feltárja önkl- vületes arcát Uraim, üdvözlöm mindnyájukat, te- víssza a szavak mámorát, a nagy művészetet, mely élet gyünk úgy, mint a francia solymász, amint megpillantjuk, eresszük rá, most mindjárt szavaljunk egyet.

Aki verset mond, annak költővé kell növekednie. Azzá kell lennie, hogy el-> játszhassa a költő szerepét, elmondhassa a verset. Ele- tnte segít a fiatalság, a frisse9ég, a rügyfakasztó amWeiő, de miként mér a virágból gyümölcs lesz, a mag terebélyes fává terpeszkedik, annál nehezebb a gyökérig menni, e költő csodáját megidézni, megélni, pedig egy verset Jól elmondani, akárcsak a szavakat nem szépen, de J61 ejteni, tehát igazul, ízesen, hitelesen, hittel, áttételesen, pontosan és határozottan, magamból kiszakadni, a hallgatóságba belezuhanni, a választottak megkönnyebbülése. Kivételes öröm, mintha az ember a világ egy kis pontján rendet csinálna, azt hiszem, ezt nevezik gyönyörűségnek.

Lehet-e nagyobb öröm?

i

BESZÉLGETÉS AJTMATOVVAL

A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa a Szocialista Munka Hőse címmel tűntette ki Cslngiz AJtmatovot, a világhírű szovjet írót Ebből az alkalomból beszélgetett az Íróval a Lityeraturnaja Gazeta munkatársa.

— Valahányszor, amikor érett kalászokkal terhes mezőt látok, emlékezetemben sorra felbukkannak a- zok az emberek, akik között, helyesebben, akik segítségével felnőtt lettem. Látni kellett, hogyan takarítják be a gabonát a szorgos kezek. Csak jóval később fogtam fel, bogy ezek az emberek igazán boldogok voltak. Boldogok voltak, mert gondoskodásukat, szeretetüket súlyos búzakalászokkal jutalmazta a Főid. Lebet-a nagyobb öröm annál, mint amikor az ember kezében tartja szeretete gyümölcsét. Hogyan született a művészet? Hogyan születik a dal? Sóhajból. De mihelyt felszakad a sóhaj — megszületik a dal —, megkönnyebbül a lélek, felijei az erő. Meggyőződésem, hogy a földön az első költő szántóvető volt. Mindenkinek megvan a maga földje, amit előbb vagy u- tóbb fel kell szántania. A legveszélyesebb dolog megfeledkezni erről, s ami még ennél is rosszabb, nem venni tudomásul, honnan származik a kenyér.

Ajtmatov ma sem tud betelni a lomha, jubnyájak látványával, a ménes vág- tatásával, az emberi munka örömével. A munka témája természetes módon, szervesen illeszkedik müveibe. Talán azért is, mert Írói sorsa nem az (róasztal mellett kezdődött. Az aprócska kirgiz faluban eltöltött gyermekévek után mezőgazdasági főiskolát végzett, majd állattenyésztési szakember lett. Életében ezután éles fordulat következett. Pontosabban, maga

választott más óletutat, az tró hivatástudat szavára hallgatva, elvégezte az írószövetség felsőfokú irodalmi tanfolyamait, szerkesztette a Lityeraturnij Kir- gisztan című irodalmi folyóiratot, majd újságíró, a Pravda tudósítója lett — és író.

— Talán azért kerített hatalmába az alkotás szenvedélye, mert ösztönösen meg akartam érteni, és szavakba akartam önteni (elsősorban önmagam számára) azon túl, amit láttam, azt is, amit éreztem "’^gam körül — az embereket, a hegyeket, b mondákat és legendákat, mindazt, ami az életet formálja. El akarom mondani az ember iránt érzett szeretetemet, rá akarom ébreszteni az embert önnön nagyságára, s közben — talán — magam is jobbá válók. Ebben van az író önzése. Az életet és önmagamat azoknak az embe reknek a szemével akernni

látni, akiket tisztelek, becsülök. Ha ök fiúkká fogadnak, nagyobb boldogságrúl mér nem álmodhatom. Az emberek felhatalmaztak arra, hogy nevükben szóljak, és be kell biz*- -'Innom, hogy jogos volt a bizalmuk. Mert különben ki vagyok? És miért vagyok?

Ajtmatov ma az egyik legnépszerűbb kortárs irú. Villámgyorsan elfogynak százezres példány?-', an megjelenő művei: Az első tanító, Dzsamila szerelme, A versenyló halála, A fehér hajó, Kései darv k ... Kedvelt műfaja a rövid elbeszélés. a kisregény. Nem ír könnyen, egy-egy művének megszületéséig nemegyszer évek telnek el.

— Amikor valamilyen okból nem megy a munka, érzem, nyomtalanul elfolyik az idő. Ez a legkinzóbb lelkiállapot. Bármilyen neYlz is néha kijutni a zsákutcából, nem szabad elfelejteni: az élet kötelesség.