Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-02-07 / 6. szám
f Ötvenketten lí^ a 15 millióból J[__ "y emlye András, a somorjai (Samu / erín) mezőgazdasági szaktananc in ““^tézet szakoktatója, 39 éves. Legalább 1200 tanítványa ül már traktoron, kombájnon, vagy dolgozik a szövetkezetek műhelyeiben. Ha a határt járja, mindenünnen integetnek feléje, rádudálnak, Bandi bácsi, itt vagyunk. Csak akkor tudatosítja az élet múlását, ha tanítványai családostul látogatják meg az iskolában. Nagy gyerekekkel jönnek el ide, leírhatatlan büszkeséggel mesélnek nekik az iskolában eltöltött évekről. — Az iskola, a diákévek nyomot hagynak minden ember életében. Én Leleszen tanultam, s az érettségi után Bősön (Gabéí- kovo) kezdtem tanítani. Akkor a kastélyban működött az iskola. Tíz évvel ezelőtt nyílt meg a somorjai tanonciskola, azóta itt tanítok. Leleszen nagyszerű tanítóim voltak, akik az iskola szerény lehetőségei ellenére is sok értékes tapasztalatot adtak át nekünk, diákoknak. Csak itt, Somorján tudom értékelni igazán, a minden segédeszközzel felszerelt iskola előnyeit. Kiállók az udvar közepére, és fél percen belül a műhelyekben, a tantermekben vagy akár a diákott- bonban is lehetek. Arról már nem is beszélve, hogy az udvar végében „állomásoznak“ az iskola mezőgazdasági gépei: kom bájn, traktor, trágyarakodó, stb. Egyszerű emberek gyermekei kerülnek hozzánk, akiknek ünnep minden szülői értekezlet. Okét, a szülőket még nagyon erős szálak kötik a földhöz, már megbarátkoztak ugyan a kombájnnal, de még bizalmat- lankodva nézik a paradicsomszedő gépet, és siránkoznak minden kukuricacsö felett, amely elkerülte a kukoricakombájn „figyelmét“. A gyerekeik viszont már modern mezőgazdasági munkások. Nem annyira a föld, inkább a gépek szerelmesei. Naponta tapasztalom, micsoda örömmel ülik meg a traktort, trágyaszórét, minden gépet bizalmasan ismernek, és minél modernebb, annál izgatóbb számukra. Én is a gépesített mezőgazdaságnak szurkolok. Iskolánkat baráti kapcsolatok fűzik a magyarországi csurgói mezőgazdasági iskolához. Tavaly náluk arattak a mi fiaink, az ő tanoncaikat pedig a brnói Zetor traktorgyárba vittük el dolgozni. A csurgói tsz-nek amerikai kombájnjai is vannak. És a fiúk olyan lelkesedéssel ültek a kormánykerekek mögött, mintha legalább is F—1-et vezetnének. em topoghatunk egyhelyben. KiállíA ásókra járunk, és számos szakfolyóirat jár az iskolánknak. Mondom is mindig a fiúknak: a mezőgazdaság már átélte az első forradalmát, a szövetkezetesí tést, de lesz még itt több is, különösen, ami a falu arculatának megváltozását és a me zőgazdaság gépesítését illeti. Mondjon bárki bármit, annyi kiaknázatlan lehetőség, mint amennyi a mezőgazdaságban van, ta Ián egyetlen szakterületen sincs. Az ember eljut más bolygókra is. de visszatér a Földre, itt fog élni, mert a földi ember számára csak itt sütnek búzából kenyeret. A csallóköziek hazánk többi részének mező- gazdasági dolgozóival összehasonlítva különösen kedvező helyzetben vannak, hiszen mi itt nem a laboratóriumokban állítjuk e- lő az ideális termőföldet, itt tele van vele a határ. Szeretik őt az egész iskolában, a fűtő a pincébe hívja, elromlott a kazán, nézze meg. Izgul mindenki, most már hideg lesz? Bandi bácsi két percen belül már vissza is tér, semmiség az egész, csak egy csavart kellett behúzni... — Vannak még olyan emberek, akik szeretnek aratni, de vetni nem. Mindent elkövetnek azért, hogy ne kelljen dolgozniuk. Helyenként ez sikerül is nekik, az ilyen életfelfogás azonban egyre ritkább. Nem mondom, hogy könnyű, gondtalan jövő vár ránk. Ellenkezőleg. Azt hiszem, hogy csakhamar egyre több olyan problémával kell majd szembenéznünk, amelyekre csak valamikor a kétezredik év körül számíthatunk. Itt van például a gyermeknevelés. Fog tud ni-e gyermeket nevelni a robot? Nem tu dom. Az élet száz év múlva bizonyára na gyón izgalmas lesz, de én, most a robotoknál sokkal kézenfekvőbb nevelőeszköznek tartom a meghitt, esti beszélgetéseket a családban, a hancúrozást a gyerekekkel, vagy akár a pofont is. A mai fiatalok — húsz-huszonöt évesek — valóban tudnak. A mi diákjaink 90 százaléka Is kitűnő tanuló lehetne, ha nem hiányozna belőlük a szorgalom. eretem az olyan diákokat, akik semmilyen kérdés hallatán nem nem jönnek zavarba. Tudom értékelni a szorgalmat, de ki nem állhatom a hazug embert. Nálam a kettes a leggyakoribb osztályzat, pedig szívesen adnék egyest. De mi van a szakvizsgán? A mes terjelölt szépen elmondja, hogy a kukorica alá 15—20 cm-re kell szántani, be is állítja az ekét, de hogy miért van mindez így, azt már nem tudja. Legnagyobb örömét persze magában a szántásban leli, és azt tökéletesen el is végzi. Dehát, ilyenek a csallóközi gyerekek ... Zsemlye Andrásnak két lánya van. Az i- dösebb a Tesla ipari tanulója, a fiatalabb még az alapiskolába jár. Édesapjuk azt tartja róluk, hogy minden szépet és jót é- desanyjuktól örököltek. Kedvenc főztje az, amit éppen eléje tesz a felesége. Nem halászik, pedig a Duna mellett él. Van kertje, de nem termeszt szőlőt és bort csak alkalomadtán iszik, vidám emberek társasé gában. Gazdagok vagyunk, merem állítani, olyan gazdagok, mint még soha eddig. Nem azál tál gazdagok, ami körülöttünk van — habár az sem kevés —, hanem azáltal, ami a szívekben van. Tanulói így vélekedtek róla: csak az az ember áraszt maga körül melegséget, aki lelkesedik, akinek célja van — aki lángol. És ilyen ember Zsemlye András mester. Az olyanok, mint ő, tesznek bennünket valóban gazdaggá. Csak akkor fáj a szívem, ha egy darabka ilyen föld tavasztól őszig parlagon hever. Vagy azért, mert a bürokrácia útvesztőiben elvesztette a tulajdonosát, vagy valakinek a hanyagsága miatt... Bánt az is, hogy tavasszal a határban trágyaszag helyett egyre gyakrabban a közeli gyárkémények füstjét szívjuk ... Sokat tartózkodunk kint a szabadban, ha szép az idő, de akkor is, ha esik. Ha nem lennék ott, akkor a fiúk egymást löknék ki a gépek kormánykereke mögül. Általában szeretik a munkájukat. Ezt abból is gondolom, hogyha eljön az ebéd ideje, kelletlenül szedelőzködnek: „Már vége? S éppen, amikor én vagyok a soros.“ Nehéz velük megértetni, hogy az elmélet legalább annyira fontos, mint a gyakorlat. Ilyenkor januárban a legrosszabb, mert bent kell csücsülni a műhelyben. Most például a tárcsázógép fogait élesítjük, de ez nekik o- lyan, mint a büntetés. A műhely ablakán át kémleljük a határt, és ha lehetne, akkor valamennyien ostorral hajtanánk az időt: nyíljon már a hóvirág, illatozzon az ibolya. M iért szeretik Zsemlye mestert a diákjai? Mert a szakma nagymestere. Nem kell őt „messziről megközelíteni“, állandóan ott van mellettük. Mellettük és nem felettük. Érti őket, és a bizalmasuk. Csak ne lenne annyira szigorúi Szakmai verseny van, és ki más venné át velük a feladatokat, számtalanszor és végtelen türelemmel, ha nem Bandi bácsi. Volt velük a mojmírovcei versenyen, de közben már szervezi a helyi ügyességi vetélkedőt. Zácsek Erzsébet „Talán így“. Jobboldalt a szakma nagymestere, Zsemlye András. £ gy hároméves ctgánykislány az ölembe kéredzkedett a nagykaposi kórházban. Felemelem a megkapóan kedves, fekete csöppséget: megstmogatom, játszom vele. Gyorsan megbarátkozunk. A szobába belépő doktornő ezt mondja: „Jaj, tegye le gyorsan, tetvest" Tetű? Tudom ml az, láttam már, mindig Irtóztam tőle, de most, ezt a fekete hajú, kedves kislányt a kezemben tartva, azt veszem észre, hogy semmiféle undorító, taszító érzést nem vált ki belőlem a „tetű" szó. Sőt, még jobban hozzádörgölőzöm a kislányhoz, megsimítom a fejét, megcsókolom. A doktornő néz és hozzánk lép: „Csak volt tetve, már tiszta, mint az arany.“ Tudom, hallom a szavait, de akárcsak az előző mondata, ez Is hidegen hagy. Nem érdekel, nem jutott el a tudatomig. Nem akartam, hogy eljusson oda. Akkor egészen mással voltam elfoglalva, mintsem azzal, hogy tetvekkel térek haza vagy sem. Az volt a fontos, hogy a kislány érezze a szeretetemet, boldog legyen. Legalább erre a néhány percre. Mert kap elég gorombaságot itt is, a szüleitől is. Megyek egy barátommal az utcán. Cigánygyerek fut velünk szemben: meztelenül, szurtosan. Mellénk érve intek neki, megfogom a kezét, leguggolok mellé. Kérdezősködnék, a barátom azonban rám szól: „HagydI Nem látod, hogy cigányt" Káromkodok egyet, és a gyereket elviszem egy fagyira. Azóta kapcsolatunk a barátommal meglazult. Az utcán játszó gyerekek körülállnak egy tócsát, és egy rosszul öltözött, vézna cigánypurdét lökdösnek be a vízbe. Közben ezt kiáltozzák: „Cigánypulya, hel Cl- gánypulya, heI“ A kis cigány tehetetlen, fiatalabb is Cigányhétköznapok AZÉRT MERT CIGÁNY a többinél, és csak egyedül van. Kénytelen mindent elviselni. Az egyik fiúnak — aki vezére lehet a társaságnak — kijön az udvarra az apja, látja, mit művel a fia. Visszaszól a házba, a feleségének: „Ennek is jól ellátják a bajátI“ — és kárörvendöen nevet. Az asz- szony kinéz, nevet egyet, majd mindketten bemennek. Kolleganőm meséli, hogy egy kislányt azért nem vettek fel az óvodába, mert cigányl Komárom, reggel kilenc óra. Az Európa-szálló előtt az úttesten várakozom, míg elvonul az autókaraván, hogy bejuthassak a szállóba. Egy hat-hét év körüli cigányfiúcska toporog mellettem, aprópénzt csörgetve a kezében. Alig bírja kivárni, hogy szabad legyen az út, és máris rohan előttem, nyitja a szálló ajtaját, menne az étterembe. A „Nagyságos Kezitcsókolom Ruhatáros Asszony" azonban, amint meglátja a fiút, ráordít: „Az anyád cigány istenit, hová mégy?" A fiú hátranéz, felel: „Kiflit akarok venni." Amaz meg: „Lopni akarsz te, nem venni! Mars ki innen!" kirohan a pült mögül, és az étterem ajtajában utoléri a kisfiút, galléron ragadja, viszi kifelé. A fiú védekezne, magyarázza, hogy itt a pénz a kezében, igazán egy kiflit szeretne venni, de a „Nagyságos Kezitcsókolom Ruhatáros Asszony“-t ez nem érdekli, tovább szitkozódik: „Takarodj innen, mert agyon csaplak. Tolvaj banda.“ És kilöki a lépcsőkre. A magatehetetlenség, a megaláztatás benne így ad hangot: „K... a asszony!" Erre a „hölgy" még jobban méregbe gurul, lihegve, kipirult arccal tér vissza a ruhatárba, és az ott álló néninek meg nekem magyarázza: „Lopni jött ide, nem vásárolni!“ Kimegyek az utcára, látom, amint a fiú újra átvág az úton. Állok és töprengek. Alig telik el néhány perc a fiú egy kiflivel a kezében megy az út túlsó oldalán. Bele-beleharap a kiflibe, és a szálló felé tekinget. Másnap reggel újra találkozom vele. Megállók mellette, beszélgetünk. „Mindig így csinál, pedig csak kiflit akartam venni, éhes voltam" — mondja megszeppenve. Nyújtom a kezem. Töpreng, belecsapjon-e. Félénk, bizalmatlan. Aztán mégis belecsap a tenyerembe, de nem meri megszorítani. Hogy félénk a kézfogása, abban a „Nagyságos Kezitcsókolom Ruhatáros Asszony" szívhez szóló szavai is közrejátszottak. Mert ezzel a fiúval és a hozzá hasonló többivel már kiskorában megtanítják, érzékeltetik: a cigány nem egyenrangú a fehér emberrel. Taposni kell rajta és megvetni. Hadd tanulja meg idejekorán, nincs helye közöttünk, kevesebb, elesettebb nálunk. Ugye, kedves doktornő, Apuka, óvónő és „Nagyságos Kezitcsókolom, Ruhatáros Asszony"? Csak azért, mert cigány!... Csak azért, mert „mi" ... mik is vagyunk? .., ZOLCZER JANOS ▼ /miért.,, Näßvszßrü told q cshIIóközí« cie s ifit nssvoti kön
