Új Ifjúság, 1976. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-06 / 14. szám
Káposztás István gépmester Barták Ferenc bányatechnikus A rofflaval (rozsnyói) vasércbányában jártam. A több mint hétszáz éves bányában ma is folyik a termelés. A hétszázhatvan méteres Ivágyó-hegy alatt újabb, immár a harmincnegyedik szintet mélyítik, összesen ezerötszáz ember dolgozik a föld alatt és a napszlnten. Néhánnyal közülük találkoztam. Valamennyi nagyon közel került hozzám, s szeretném, ha az olvasó is a szívébe zárná ő- ket, s bár a bányán, mint mondják, nincs ablak, azt akarom, hogy soraimon keresztül belátna, a tárnákba. A KILOMÉTEREK — Szapanos — mondja bemutatkozáskor Szappanos Dezső bányatechnikus keletiesen, röviden ejtve neve hosszú mássalhangzóját, majd egy kis terepszemlére Indulunk a Szadlovszky-tárnába. 1954-től dolgozik az iparban, 1957-ben befejezte a bányatechnikusi szakiskolát, s azóta járja a föld mélyét. Maga a nyitó tárna is két kilométer hosszú, s 6 naponta további Kilométereket ró mellé ot lenn az egyes szinteken és vájatokbán. Számtalan létrán, feMe, egyik vájatba be, a másikon vissza. Ellenőrzi, Irányítja az emberek munkáját, figyeli a termelést. Ez a feladata. — Jő szerencsét! — köszön mindenütt. — No, megy a munka? — kérdi az embereit. Azok elmondják, hogy igen, vagy nem; megbeszélik a teendőket, ő bejegyzi a dolgokat a blokkjába, aláíratja velük, és megint jó szerencsét kívánva, már megy Is a Következő munkahelyre. — Csak megyünk, megyünk, s közben észre sem vesz- szOk, hogy csurom vizes az ingünk — mondja, és én megkockáztatom: — Baj, szerencsétlenség? Szerencsétlenség? — tűnődik egy picit. — Megkerül néha az Is, de erről nem nagyon szeretek beszélni, főképp nem műszak alatt... Igaz Is, nem jó az ördögöt a falra festeni, gondolom magam is, és szaporázom mögötte a lépteimet, pedig az Ingem már rég merő víz. Hol van a csörgő bagger? — Jöjjön, megmutatom magának a bánya szívét! — Invitál a bánya gépházába, majd amikor benyitunk, így köszön: — Jó szerencsét! —■ s még megkérdi: — No, mi újság, Plstukám? — Baj van — válaszol Káposztás István gépmester —, soK a víz. Közben nagyot csörren a csengő. Káposztás István magához húzza az egyik kart, megengedi a má=" sikat, s a súlyos dobok lassan megindulnak, eresztik, 11^ letve csavarják fel a nehéz vaskötelet. Végül már hintáznak, dobálóznak. Nem csoda: a sebességjelző túllépte az ötméteres másodpercenkénti sebességet. Ott lenn szinte zuhan a kas. A másik mutató közben elindult, s jelzi, hogy melyik szinten is van a felvonó kosara. — Mire kell ügyelni Itt? — kérdem, amikor megáll egy pillanatra a két nehéz dob. — Mindenre! — válaszol kurtán, hátradőlve a széken. A tizenkettedik szintre szállítja a csilléket. Vigyázni kell, mert ha előbb indít, rosszul állítja be a kosarat, em= beréletben is kár eshet. És emellett a tervet is teljesíte-' ni kell. Nemegyszer rajta áll vagy bukik az emberek munkája, teljesítménye. Neki kell befejezni azt, amit a többiek elkezdtek. A dobokon krétával néha naponta, de hetente biztos újra ke.Il jelölni a szintek helyét, úgy, a^ hogy folyamatosan nyúlik a karnyl vastagságú drótkö-> tél. — Lefényképezném — mondom, majd kihívom a neon= lámpa alá, de máris csörren a csengő, azután újra, majd megint. Végül már dühösen rázzák. — Idegbajosok! — mondja megint szűkszavúan, majd visszaül a helyére, és hallgatagon, feszülten figyeli a műszerfalat, irányítja a gép munkáját. Jászóról származik, már talán tizenöt éve i.s, hogy a bányában dolgozik. Három éve ezen a nagy gépen. Mindig pontosan jön, megy, lehet rá számítani. Igaz, ide különösképpen ilyen emberek kellenek, mert ha a felvonó nem működne, még le sem igen szállhatnának az em- berek. A vasércről már nem is szólva. Persze, régen ez nem így volt. — Kis csörgő bagger — mondják. — Vagyis kapa, kosár segítségével juttatták el a csillékig a kibányászott ércet. De hol van az már? A CSATLÓS Kétszázhatvan méter kő, föld van a fejünk fölött, de Lenkei János főcsatlós, tehát a felvonó kosár kiszolgáló személyzetének a parancsnoka feje felett azonban néha négy-ötszáz méter is. Aszerint, hogy melyik szintre is megy fel vagy száll le, szállítja az anyagot, embereket. A ha^ 'i' védik vagy kétszázzal van a huszonhetedik sziiv I' ' ".ikor kiszállnak, s beengednek a kosárba, arcukon gyöngyözik a verejték Nehéz vasdarabokat szállítottak le, ruhájuk szinte vizes, fejük fölött Is szüntelen csöpög, permetez a víz. — Ide se lehet bárkit állítani —• mondja a kísérőm —, de őt igen, neki bármit parancsolnak, megérti, megteszi. — És meg lehet szokni ezt a munkát? — kérdem. — Csak az van itt, aki megszokta — mondja, de megérkezett a kas, beszáll, neki mennie kell. GYALOG A varhegyre — Pénzt, pénzt követelnek az emberek — mondja menet közben Szappanos Dezső, hogy egy kicsit Jobban beavasson a bányászéletbe —, de én Ilyenkor azt szoktam mondani nekik; lesz pénz, ha teljesítmény Is lesz. Az Idősebbek ezt meg is értik, de a fiatalok, azokkal egy kis baj van. Kitanulják a szakmát, dolgoznak egy rövid ideig, aztán elmennek katonának, és már nem jönnek vissza a bányába. Minek is, másutt is megkeresik azt a pénzt.. .?í Bodnár László motoros nem tartozik közéjük. Igaz, már nem is fiatal. 1954. június 20-án jött a bányába. Huszonkét éve, hogy vezeti a kis masinát. Még a Várhegyen, Krasznahorkán kezdte. Ma hatvan csillét vontatott már ki. Nyolcvan a terv. Ezt általában teljesíti. Ma Is meglesz, sőt, lehet, hogy több is. Száz, százhúsz, ml-“ kor hogyan. — Egyenest az Iskolából kerültem a bányába — mondja —. gyalog kellett felmenni a Várhegyre, s miközben erről beszél, Barták István idős vájár menne el mellettünk, de amikor meghallja a Várhegy nevét és a gyaloglást, Csak ügy kiszalad a száján:. — Bizony, a megváltóját! Megetettem az állatokat, és egy kicsit elkéstem. — Késtél? — kérdezte a művezető. -— Jó, akkor csak ülj le, és fújd ki magadat, s vagy fél óráig felém sem nézett. Amikor befejezte a munkáját, odajött és megkérdezte: — No, és mit csináltál, hogy késtél? — Megetettem az állatokat. — Jó, akkor csak pihenj, aztán ha már kipihented magadat, menj és itasd is meg őket. Elvégre nem hagyhatod, hogy szomjazzanak ... Ha megleszel, hát gyere be a délutánira, de időben — tette még hozzá. Az embernek megvolt még az a kis földecskéje, valami kevés állata, hát sokszor épp hogy az ajtó között kiáltotta, hogy jelen... De hát, hol van már az a művezető, meg a bánya is! Rég bezárták... KÉT CSEH ÉS A TÄRSAIK Valahol Idébb így mutatkozott be az egyik vájár: — Cseh — azután egy több szinten át tátongó üregben ismét Cseh Imreként mutatkozott be egy másik váSzappanos Dezső bányatech- Lenkei János Jőcsatjós nikus jár. Ügy ötvenvalahány évesnek néztem, ősz borosta ta^ karja az állát, arca barázdált. Réselő kalapáccsal lazít=> gatják a „Fekűt“, az üreg alját. Kísérőm pontosan, tünetesen megbeszéli vele és társával, BaSfák András segédvájárral a teendőket, beírja a tényállást a blokkjába, Imre bácsi aláírja, aztán rám is jut idő. Van miről beszél-“ ni. Ugyanis Imre bácsi a bánya egyik szocialista munka- brigádjának a tagja, s a műszakban lévők vezetője. Ösz- szesen tizennyolcán vannak elszórva a vájatokbán, s mint mondja; —• Naponta gyakoroljuk az anyagmegtakarítást, ter-< melésnövelést. ök is, mint a többi munkás az országban, reagáltak a párt és a kormány felhívására, kötelezettségvállalásokat tettek, száztíz, száztizenegy, száztizenhat százalékra teljesítik a tervet, egymástól függetlenül is tudják ml a teendőjük. A műszak kezdetétől a végéig a legtöbbször egyedül vannak, néha villany nélkül. •— Megszoktuk. Fény? Nem kell. Elég nekünk a bányászlámpa. Különben is, ha nem szoktuk volna meg, már rég nem is lennénk itt. Persze, megszökni? Aki egyszer megízlelte a bányászszakmát, az már aligha tágít Innen. A munka sohasem sablonos. Erre sejted a vasércet, s arra van. Az egyik lépésben, mintha vajba fúrnál, omlik a kőzet, máskor meg, mintha gyémántra bukkantál volna... — Ilyenkor nincs termelés. Mit szól hozzá a technikus? — Mit szólna? Tudja ő is, hogy mit hogyan. Már a kőzet színe szerint is meg tudja ítélni, milyen a keménysége. És amilyen, aszerint fizet Is... TEMPLOM A FÖLD ALATT — Jöjjön, mutatok magának még valamit, amit ritkán Iát! — kalauzol tovább Szappanos Dezső, s miután felmászunk vagy százhúsz létrafokot, hozzáteszi —, mert az emberek általában azt tartják, hogy mit a bányászok, ilyen meg olyan emberek, ide elegendő csak az erő, tudás nem kell. Pedig nem így van — s közben megérkezünk a helyszínre, ahol egy nagy templomhajóra emlékeztető tárna tárul ki előttünk. A végén Brindza Lajos segédvájár a kotrógép irányító karjait tartja a kezében, s ahogy mozdul a keze, úgy inog, szalad vagy éppenséggel lebeg egy helyben a vastag drótkötelekre erősített tonnányi vaskanál a levegőben. Ezzel a kanállal húzzák az úgynevezett sufniba vagy tárolóba a vasércet. A gép morcog, súrlódnak a kötelek, a kanál nem és nem akar odablllennl, ahová Brindza Lajos szeretné irányítani. S ez így megy vagy három-négy percen keresztül, mint valami tollpihe lebeg a súlyos vas a levegőben. Megba- bonázottan állok, és csak nézem az ember és a gép e- gyüttműködését. Az ember feszülten figyel, alig láthatóan mozgatja a kezét, a kanál meg mintha merő játékból rakoncátlankodna. Hát igen, valóban, ilyet ritkán lát az ember. Hosszú tapasztalat, szinte cirkuszi mutatványosok begyakorlott és minden részletében kidolgozott mozdulatokkal kezeli a rábízott gépet. Az pedig engedelmeskedik. Persze a kupola is olyan telette, mint a templom kupolája, ha megvilágítom a lámpámmal, csillognak a vasérc pikkelyei, s onnan föntről már csak a harangok hiányoznak. Pedig kár, mert olykor meg kellene kongatni a bányászok tiszteletére. —0— Még mielőtt leszálltam volna a bányába, Barták Ferenc művezetővel beszélgettem. 1943-ban kezdte a munkát, még tizenhat éves sem volt. Háború, ez, az... 1951- ben azt mondták neki, menjen, tanuljon, hát ment, és 1954-ben be is fejezte a bányatechnikusi szakiskolát, és hű is maradt a szakmához. — Hárman-négyen vagyunk, mikor hogyan — mondja. — Egyikünk mindig itt marad fönt, a másik három lemegy, de sokszor a legszívesebben magam is velük mennék, mert itt fönn hol ide, hol oda húzzák az embert.. Ott lenn meg csend van és nyugalom. — És az emberek, lehet velük dolgozni? — kérdezem tőle. — Hát, az emberekkel a legnehezebb, különösen a bá.- nyászokkal. Inkább három szivattyúval, mint egy emberrel. De hát tudja, azért minket sem vattából gyúrtak. Kemény fickók ezek mind, de mi is azok vagyunk,, már amennyire kell, hogy kemények legyünk. Mert az egyiknél csak a káromkodás segít, a másiknál meg nem. A munkát elvégzi mindegyik, egyiknek-műsiknak azonban ki kell dühöngenlo magát. Hát így. Azt hiszem, önök is egyetértenek velem, hogy azok, akik ezt a nehéz, mint mondj-ák, bányászkenyeret eszik, nagyon is megérdemlik, hogy tiszteljük őket, és még akkor is lássuk, ha ott lenn sötét van. NÉMETH 'STVAN Foto; Németh