Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-02-13 / 7. szám

új ifjúság 3

SÁ'

4*

KoSicei (Kassa) Magyar

A Tannyelvű Középfokú Ipariskoláról, az „ipariról“ jó párszor írtam magam is. Szinte valamennyi írásomban szerepelt „az ipari sajátos atmoszférája“ kifejezés; utaltam arra a jelenségre, hogy ennek az iskolának valamilyen különleges íze, za- mata van, belekóstoltam én is: két évet töltöttem falai, padjai között.

„Jó lenne — írtam három esztendeje —, ha néhány portréban megörökítenénk az Idősebb tanárak arcmását is. Azokét, akik elválaszthatatlanul részesei a fel- szabadulás utáni időszaknak, akik a nyugdíj felé hajóznak csendesen, de még mindig a tanári kar erősségei. Akik tulajdonképpen maguk is kialakították a hamisítatlan légkört: azzal, ahogy a tudást osztották, ahogy a diákokhoz viszonyultak“.

A három esztendeje papírra vetett tervből most lett valóság, 1973 első heteiben. Az ipari közben fennállása századik jubileumát ünnepelte, és ebben a tanévben működésének második századába lépett.

Az öt portré szereplői valamennyien elhagyták hatvanadik életévük Jelzőkövét. Négyen kevesebb órát vállaltak, közben éltek a nyugdíj biztosította pihenés lehetőségével, de azt a keveset még mindig becsülettel és szívvel csinálják.

Miközben írásomhoz anyagot gyűjtöttem, az iskolában, állandóan foglalkoztatott két székely- földi sárgyúró ember, egy köröndi fazekas házaspár pár mondata. Munkájukról beszéltek, a híres köröndi tányérok és korsók születéséről, s közben megfogalmazták ugyanazt, amit József Attila a címűi választott verssorban, s ez az öt iparisfa tanár beszélgetéseinkben.

— Én arra ügyeltem mindig — mondja az asszony —, hogy a mintáról, amelyet rajzolok, eszébe jusson az embernek valami, ha nézi, Látszódjék rajta, hogy egyetlen ecsetvonással, szabadon rajzoltam, nem másoltam magam. Ha az ember egymás után rajzol húsz madarat, egyik sem édestestvér. Vagy a nyaka, vagy a hasa ‘ más mindegyiknek, vagy a tolla díszíti másképpen. Nem ketl azt kilakkozni, kifényezni, de minden edény mondja el, hogy ő készen van.

— Nem szabad az embernek leőrölnie magából a szépet, még akkor sem, ha azt, ami nem szép, jobban veszik. Van már vagy harminc gépkocsi a faluban; legyen nekem csak hatvanéves koromban, de tudjak örvendeni minden darabnak, amikor kiszedem a kemencéből — mondja a férj.

1.

Osztályfőnököm volt, s az első hetekben azt hittem, csak a számok, görbék, erők vonzásában él. Később derült ki, mennyire szívügye az irodalom. És nemcsak a

„AHOGY A CSILLAG MEGY AZ ÉGEN“

versek: minden, ami kapcsolatos az emberrel, minden, ami formálja. a jó felé közelíti.

Kuzma Andor tanított mechanikára, konstrukcióra: kitűnően tanított, ott alkotta meg újból a képleteket és definíciókat a tábla előtt, szemünk láttára. Nemcsak reprodukált, hanem megajándékozott a felfedezés örömével is. Nem szégyellt megállni töprengni egy-egy problémán, hogy aztán — bennünket is izgalomban tartva

— folytassa. Néhányszor saját életének epizódjait is felelevenítette; a háború parancsolta megálljt a tanulásban, az újrakezdés állomásait.

„Ebben az Iskolában mindig arra törekedtünk, hogy ne csak szakembereket, hanem — elsősorban — embereket neveljünk. Hogy diákjaink ne csak szakemberként állják a versenyt az ország üzemeiben, gyáraiban, hanem emberként is — mondja. A múltkor, Berek Kati Petöfi-műsorában a tévében figyelmes lettem egy főiskolásra, aki azt nyilatkozta, az Anyám tyúkja ma már mosolyog- nivaló versike, távol áll tőle az ilyen naiv dolog. Ez a főiskolás még nem vette észre, hogy Petőfi verse nem egy tyűkről, hanem az anya szeretetéről szól; én nagyon fontosnak tartom a szülőkhöz, az anyához való viszonyt.“

Lehet-e ehhez hozzátenni valamit?

2.

A lépcsőket még mindig fürgén szedi, de a tüdő hangosabban dolgozik, hiába, fáradtabb a motor. „Röpülnek az évek, édes fiam, hatvanhat esztendős vagyok már“

— tárja ki szobája ajtaját Rezsu- cha Dezső.

Amikor fehér köpenyében gépelemórát tartott, néha elővett zsebéből egv-két fogaskereket, pici fényes csapágyat. Rezsucha Dezső kabinetje most is csupa kúpkerék, csapágy, csavar. „Nincs nagy rend nálam de én már így érzem jól magam, a vasak között“.

Humorral átszőtt óráit soha nem lehet elfelejteni. Pontos volt, hatalmas munkaütemet diktált, de sohasem úgy, hogy elszakítson a vezérfonáltőí. „Tüzesedik a tollad hegye, édes fiam?" kérdezgette, amikor az ötödik oldalt róttuk vastag gépelemfüzetünkbe.

„Ez az iskola olyan szakembereket nevelt, akik megállják a helyüket és szívesen térnek vissza évek múlva, akár tanácsért is. Ez számunkra a legnagyobb öröm. Az ember persze elfelejti a neveket, de ha az illető megmondja, melyik évben végzett és melyik osztályba járt, visszaemlékszem. Soha nem bántam meg, hogy szigorú voltam, hogy követeltem, hogy becsülettel letanítottam valamennyi órát. Mi itt mindig dolgoztunk, mert azt tartottuk, ez a siker alapfeltétele. Megkívántuk a pontosságot. Ma is azt mondom: ha negyed kilencre kell valahová érkezned, úgy indul] neki, hogy nyolc óra ötkor ott légy, akkor nem érhet meglepetés“.

3.

„Az iparista alkotó ember. Munkájának kézzelfogható eredménye van, s ez bizonyos szabadságérzetet ajándékoz a diáknak, hiszen alkotni annyit is tesz, mint kiteljesedni.

Amikor én ijiarista voltam, tanáraim szinte egyenrangú partnerként kezeltek, nem a tanár-diák lépcsőfokairól néztek le ránk, hanem a társak szemszögéből: mi is alkotók leszünk rövidesen, velünk is lehet majd eszmét cserélni er- ről-arról, csak most, az oktatás éveiben a mi tárgyi tudásunk kisebb, mint az övék. Előadás közben ki-ki felállhatott és elmondhatta, hogy ezzel vagy azzal nem ért egyet. Szakmai vita kerekedett nem is egyszer az osztályban, de mindig az emberiesség normáin belül, soha nem viselkedtünk tiszteletlenül. Becsültük azt, hogy nagy tudású, képzett tanáraink ilyen hangnemben beszélnek velünk, hogy partnerekként kezelnek, hogy megbecsülnek.“

Putankő Emil politikai gazdaságtant tanított, de már akkor éreztük, hogy sókkal többet nyújt. Ez a széles látókörű, világot járt, magát állandóan művelő ember tulajdonképpen ablakot nyitott a világra.

Egyike volt azoknak, és ma is az, akik az iparista-összetartozás szép eszméjét hirdették. Az első évfolyamba érkező „bundásokat“ vagy az életbe induló, búcsúzó negyedikeseket az ő jellegzetes betűi és gondolatai köszöntötték a hatalmas faliújságon vagy a táblákon.

4.

Van-e téma, amelyről Veres -Józseffel nem lehet elbeszélgetni? Van-e könyv, amely elkerülte figyelmét? Alig ülünk néhány perce a tantestület kis asztalánál, máris finomveretfl kis tanulmányt hallok a pedagógia, az oktatás fejlődéséről az elmúlt másfél-két évszázadban, máris megtudom —

hiszen ő a levéltárban annakidején látta és olvasta is a belgiumi meg hollandiai jegyzeteket —,

hogy:

„Ennek az iskolának talán az adta az alapvető jelleget, hogy egy bizonyos Szakkai nevű úr, az első igazgató, haladó szellemű és kísérletező kedvű ember volt, aki alaposan szétnézett más országokban is, és nemcsak Németországban meg Franciaországban, hanem főleg Hollandiában és Belgiumban, s az ott tapasztaltakat érvényesítette saját iskolája szervezésében. Az ipari mindig haladó szellemű intézmény volt, s nemcsak a gondolkodás szellemére vonatkozik ez, hanem az oktatására is. Sohasem elméltetet próbáltunk a diákokra és magunkra kényszeríteni, hanem a valóságból indultunk ki mindig, és ennek alapján alakítottuk ki az oktatás elméletét is. A szó szoros értelmében nem „oktattunk“ soha;' igyekeztünk átadni tudásunkat, tapasztalatainkat a fiatalabb, a felnövő, jövendőbeli kollégáknak, tudatában voltunk annak, hogy a technika milyen rohamosan fejlődik, hogy nekünk is állandóan képeznünk kell magunkat, mert ahogyan öt évvel ezelőtt csináltuk, ma már nem lehet.

„Most kevesebbet tanítok, ős ez

magamról, igyekeztem rendesen dolgozni, ennyi az egész. Iskolánk jövője attól is függ, milyen lesz az utánpótlás a diákoknál. Aki szükségmegoldásként jön ide, vagy azért, mert szülei örülnének, ha „elvégezné az iparit“, aligha lesz képes növelni a színvonalat. A munkát szeretni kell, anélkül mines eredmény, nincsenek sikerek“ — vallja magáról.

Gáspár József a futball szerelmese. A mai diákok talán nem is tudják, hogy az iparinak valamikor szlovákiai bajnokságot nyert csapata volt, melynek egyik vezetője ő volt. Csak úgy hamarjában négy olyan játékost tudok felsorolni, aki az első ligáig vitte: Kozmán, Csákvári, Onda és Dobos ismert nevek ma is.

„Jó pár egyesület érdeklődött játékosaink iránt — — meséli Gáspár József. —• Mérkőzéseinket időnként nemcsak Szlovákiában játszottuk, hanem Prágában Is. Azokban a fiúkban hatalmas lelkesedés élt a futballért, jó érzés volt velük dolgozni.

Gyakran voltunk edzőpartnerei a Jednota Koéicének és nagyon szoros mérkőzéseket vívtunk, ezt bárki megmondhatja az akkori vezetők közül!“

Nem véletlen, hogv a riportkészítés ideje alatt a székelyföldi

azért jó érzés, mert ezt pz óra számot becsülettel és élvezettel letaníthatom, mines lelkiismeret- furtjalásom, vajon úgy dojgoz- tam-ei ahogy azt magamtól mindig ts megkívántam“ — mondja Veres bácsi.

A műhelyben Gáspár Józsefet

keresem, s közben ismerős arcokat is látok: Menyhért, Pav- lánszky, Gömört, Szabó tanár elvtársakat.

Gáspár József neve és személye is elválaszthatatlan az iparitól; a felszabadulás utáni — az első hat hónapot kivéve — időszak élő krónikása is lehetne, ott volt az iskola életének szinte minden fontos mozzanatánál. A pártszervezet elnöki tisztségét kilenc éven át látta el, most is a vezetőség tagja: „Ami iskolánkban az utóbbi húsz esztendőben történt, valamennyiünk közös munkájának eredménye. Nem szívesen beszélek

sárgyúró eniouek, a köröndi fa zekas házaspár mondalai jártak a fejemben.

„Arra ügyeltem mindig, hogy a mintáról, amelyet rajzolok, eszébe jusson az embernek valami, ha nézi.“ „Nem szabad az embernek leőrölnie magából a szépet, még akkor sem, ha ami csúnya, jobban veszik.“

Igen, minden óra más volt és minden óra szép volt az ipariban. Mindig eszembe jutott valami, ha tanáraimat néztem és hallgattam És megtanítottak rá, hogy az embernek nem szabad leőrölnie ma gából a szépet.

A köröndi fazekasok és az iparista tanárok tulajdonkénben édestestvérek: tiszta tüzű szívük Izzó kemencéjében égetik ki hasznos és szép termékeiket.

Döszönet értük.

BATTA GYÖRGY

Az olvasó talán még emlékszik arra, hogy nem ís olyan régen betekintettünk a Dunajská Stredán (Dunaszerdahély) levő huszonkettes számú területi számítóközpontba. Akkor csak afféle általános sétát tettünk. Ismerkedtünk a témakörrel, légkörrel, hangulattal, szóltunk a központ küldetéséről és természetesen örültünk annak, hagy az intézet vezetői újabb látogatásra hívtak.

Nos, mi a meghívásnak igyekeztünk is gyorsan eleget tenni, hiszen már akkor láttuk, hagy szerelik az új számológépet, az Aritma 100 lyukkártyarendszerú csehszlovák gyártmányú jószágot, és hát nem akartuk elszalasztani annak a lehetőségét, hogy szólhassunk a munkájáról.

Most tehát a helyszínen vagyunk. Alattunk kong a padló (a padlóközben helyezték el a szerelők azt a megszámlálhatatlanul sok huzalt, vékonyka drótocskát. amelyek összekötik az egyes gépelemeket), a falak beisszák a zajt, a hangot, örülünk, hogy régi ismerősként léphettünk be a földszinti terembe, egyébként ránk szólhatott volna valaki, hogy csusszanjunk csak bele a fehér kórtermi sárcipőbe. Ezzel azonban nem akarjuk azt mondani, hogy ezekre a cipőkre itt nincs szükség. Ez a gép ugyanis nemcsak azért érdemli meg a kíméletet, a fegyelmezett bánásmódot. mert több mint négymillió .koronába került, hanem mert rendkívül érzékeny a porra, a levegő páratartalmára és a hőmérsékletre is.

Óránként harmincezer tételt képes feldolgozni. Hatféle műveletet végez egyszerre, de csak akkor, ha éppenséggel nem „fázik“ vagy „izzad“, esetleg ha nem „serceg“ a „foga“ közt a homok.

Ám mindez nem olyan boszorkányság, mint ahogy első pillanatra tűnik. A számológép igényeit két külön erre a célra szolgáló önműködő temperáló szerkezet biztosítja. És így ha nincs baj az áramellátással, vagy az emberek nem feledkeznek meg a feladataikról, akkor bizony nincs is fennakadás a munkájában.

Erre viszont szükség Is van, hiszen a társaságában levő. a gép igényeit, gyorsaságát kiszolgáló kis automatikus nyomda egyforma idő alatt még egyszer olyan teljesítményre képes, mint az agy. Vagyis a nyomda összesen hetvenezer tételt jegyez fel, rögzít papírra.

Ahogy azt a korább! írásunkban már érzékeltettük, az egyes üzemek akik szerződést kötöttek a központtal, elküldik a meghatározott adatokat, itt feljegyzik őket az

A SZÁMOLÓGÉP ES AZ AGY

..... jjZ&Z" ::

A boszorkánykonyhában

említett lyukkártyákra, s amikor mindez megvan, akkor a programozók által felállított rendszer szerint „megetetik“ a kártyákkal a gépet, a gép a kártyákra lyukasztott jeleket, parancsokat leolvassa és az így nyert adatokat pedig a maga módján értékeli és ledolgozza, és olyan adatokkal szolgál, amelyek elősegítik a termelést, megkönnyítik az ügyvezetést, megmutatják a termelés lehetőségeit.

Másképpen szólva a boszorkánykonyha küldetését látja el. Lehetővé teszi, hogy az üzemek, gyárak, kereskedelmi vállalatok, intézetek könnyebben, gyorsabban és kisebb emberi erővel végezzék a rájuk háruló adminisztratív munkát.

Mindez természetesen sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt mi itt felállítottuk, de nem olyan bonyolult, hogy már neim is lenne igaz.

De mintha egy kicsit elkalandoztunk volna a számológéptől, Dunaszerdahelyről és egészen általános dolgokról elmélkednénk. Pedig hát erre egyelőre nincs szükség, mert említett feladatait a gép egy-két hónap múlva tudja majd teljes erővel ellátni. A központ vezető programozója, Ko- dada József, munkatársai, Csóka Erzsébet és Bavlsík Márta programozók épp most dolgozzák fel, táplálják be a számológépbe azokat az adatokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy teljes erővel dolgozzék.

Ilyen szempontból talán érdekes idézni Kodada József szavait.

— Gyakran megesik velünk, hogy amikor egy-egy üzem, gyár vagy kisebb gazdasági egység rászalad a számítógéppel való ügyvezetésre, akkor zsörtölődik a gazdasági felelős, elégedetlenkedik, mert hogy neki több a munkája, s a gép nem segít, hanem csak hátráltat. Ügy egy év múlva egyszercsak abbahagyja a zsörtölődést, és ha véletlenül felemlítjük, hogy esetleg térjenek vissza a régi rendszerhez akkor úgy tiltakoznak, mintha keresztbe a- karnánk őket feszíteni.

És ez érthető és természetes Is. A gép ugyanis nem dolgozik drágán. Mindössze, négyszázharminc koronába kerül egyórai működése, mint ahogy mondani szokás, ez még a bolondnak is megéri.

— És mi a legnagyobb gond?

— Elsősorban a bedolgozott, önálló programozó szakemberek hiánya. Sok üzem szívesen áttérne az új rendszerre, de egyelőre nem tudják, hol kezdjék, mit is igényeljenek tőlünk. Ha lenne, aki átalakítaná, hozzáidomítaná az ügyvitelüket a géphez, akkor akár rögtön is átadnák a feladatokat a számítógépnek. De hát, egyelőre mi az a néhány programozó, aki nálunk dolgozik? Nem tudják kielégíteni az igényeket, az üzemeknél pedig a legtöbbször nem akad erre képes szakember, ez még itt a számítóközpontban sem egyszerű és minden nehézségtől mentes feladat.

Amikor ugyanis beléptünk az Aritma 100 termébe, a fent említett lányok és Madarász Éva, az új gép kezelője nem a gépet, hanem saját „agytekervényeiket“ zümmög- tettók. Azaz éppen egy új program véglegesítésén, ellenőrzésén dolgoztak az asztal fölé hajolva.

Neon mintha nem tudtak volna megbirkózni a feladatokkal, de hát nem is olyan könnyű a két — az agy és a számológép „agytekervényeinek“ az egyeztetése.

Németh István

Az „ipari“ földszintjén a Tliália Színpad.