Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-12-05 / 49. szám

RÁDIÓSOK BRESTOVECEN i A magad s néped dicsőségére A legtöbb szerkesztőség ama tö­rekszik, hogy emberközelbe, baráti kapcsolatba kerüljön olvasóival. El­mondhatjuk ezt a Csehszlovák Rádió magyar szerkesztőségéről is, melynek munkaközössége azért rendez nyilvá­nos vidéki felvételeket, hogy jobban megismerkedjék falusi és kisvárosi hallgatóival. Igen szép példa erre a néhány napja lezajlott brestovecl (szilasi) ünnepség. Szilas a komárnól (komáromi) já­rás egyik legkisebb községe. Ha a csecsemőiét Is beszámítanánk, akkor sem summázhatnánk ötszáznál, öt­százötvennél többre a lakosságot. Így aztán hiába vezeti Győri László szö­vetkezeti elnök kitünően a falu nem nagy kiterjedésű birtokát, küllemé­re nézve a község nem városiasodon máig sem. Különösen kultúrházáról mondhatjuk ezt el, amely üj ugyan, de eléggé kicsiny ahhoz, hogy na­gyobb együttesek fellépjenek benne. Ezzel okolhatjuk azt Is, hogy bár a község lakossága nagyon is kultúra- igényes, až Ifjú Szívek soha nem lé­pett még fel Szálason. Elérkezett a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom jubileumi eszten­deje. Az ötvenötödik évfordulót az X. A hangjából inkább azt ér­zem ki, nem nagyon szeretné, ha mások lennének. Megval­lom, én sem. Mi csak néhá- nyan vagyunk, s a társaink alusznak. Pillanatok múlva az int az eszembe, hogy az el­lenség nem támad dobverés­sel. De a fegyvereink az út felé merednek. KI tudja, hát­ha? Ki ismerheti ki magát a kulákokban és a megveszte­getett szolgáikban? Ez nem rendes háború. Rosszabb an­nál. Azt hiszed, elöl az el­lenség. és hátnlrúl támad rádl Akaratlanul hátrafordu­lok. Sehol gyanút keltő ár­nyak, csak az alvó falat lé­tem. Fellélegzek, amikor é- nekszó szél] hozzánk. Az éj­szakában sötétlő erdő láttára, talán örömökben, énekelni eddigieknél is szebben szerették vol­na megünnepelni a brestoveciek. Va­lahogyan úgy, hogy külsőségekben is felülmúlják az eddigi rendezvénye­ket. Be szép lenne például, ha egy olyan művészi csoport felléphetne, amely eddig csak a nagyobb szín­padokon mutatta be tudásál...l És ekkor lépett közbe a Csehszlo­vák Rádió magyar szerkesztőségei A rádió magyar osztálya már ré­gebben közeibe került « szilas iák­ká’. »ok barátot szereztek Itt, töb­bek között azzal, hogy Itt ikéeolteittéic a választások előtti műsoruk felvéte­leit. Miért ne folytathatnék hát a ba- rátkozást idén 4s, miért na segíthet­nének a brestovecleknek a nagy év­forduló sikere« megünneplésében? — gondolták. És segítettek Isi November máso­dik szombatján elindultad Brestov se­re a rádíökocstk és velük egy Idő­ben az Ifjú Szívek együttese is. A magyar szerkesztőség vezetősége szerződtette a kitűnő népi együttest és közvetítette is a kl6 Szilas ünnep­ségét. Megható volt ez az ünnepség na­gyon. Tóth Imre pártelnök megnyi­tó szaval után a járási nemzeti bi­zottság aletnöke, Varga Ernő elvtárs méltatta a Nagy Októberi Szocialis­ta Forradalom ötvenötödik évfordu­lójának jelentőségét. Kvoéásné Kál­mán Olga a rádió nevében ugyan­csak szép szavakkal köszönte meg a kedves szilasi ünnepség szívből fa­kadó őszinteségét. Az Ifjú Szíveik a legszebb táncokkal (Hősök emlékmű­ve,* Nemzetek barátsága) és a leg­szebb dalművek .rel (Kodály-Rajter) mutatkozott be a kis kultúrterem te­nyérnyi színpadán. És hogyan örven­dezett a közönség, a kultúrtermet zsúfolásig megtöltő sok-sok öreg és fiatal a rádió magyar szerkesztősé­ge kedveskedésének! — Jöjjenek el máskor 1* hozzátu! Hétköznapjainkban is szívesen látjuk mlndannyiukatl — kiabálták szinte kórusban a műsor végén a rádiósok után. És ennél szebb fizetséget a rádlő szerkesztői nem Is kívánhattak vol­na. (neuinannj Mialatt Járja a« országot, « maga Is átéli a nép szenvedését, költői híre egyre nagyobb. Első nyomtatás­ban megjelent verse A borozó. To­vábbi jelentős költeményeket Ír. Ezek egyikéből idézünk: Rég volt, Igaz. midőn s jegenyék Árnyékain utószor pihenék, Fej8m fölött míg őszi légen át Vándor darúld V betűje szállt; Az első sorok a későbbi nagy köl­teményeket Idézik, a vers már nem egy pályája kezdetén éllé költőre vall. Pesten a Külföldi Regénytár szá­mára fordít. Üjabb színészi próbálko­zás. 1844-ben Ismét Pestre gyalogol egy kötetnyi vers kéziratával. Párt­fogót keres. Erről így emlékszik meg: „A végső ponton álltam, kétségbe­esett bátorság szállt meg, s elmen­tem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez... A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlatára kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem“. á. kérdés: KI ez a nagy em­ber, ás kivliie még ki támogatta ak­kor a költőt? Mi az Idézett vers cfme? 1844-et írunk. A megpróbáltatások után nyugalmas korszak következik. A költőnek nemcsak a kötete jele­nik meg, hanem mecénásai révén bé­kéről Vahot Imre Pesti Divatlapjához segédszerkesztőnek. Mielőtt elfoglal­ná állását, két hőnapot Dunavecsén tölt szüleinél. Ennek a két hónapnak emlékét több verse őrzi. Ha költemé­nyeit tárgykörök szerint osztályoz­nánk, csoportot nyithatnánk családi verselnek Is. Pályája későbbi szaka­szában Is vlssza-vlsszatér ehhez a témakörhöz. Édesapjáról — aki mint mutatja mér az 1843-ban született jö­vendölés című költeménye: (Anyám az álmok nem hazudnak; / takarjon bár a szemfödél: / Dicső neve költő- fiadnak, / Anyám, soká, örökkön él./ Tehetségét tudatosítja, és ezt közvet­len természetességgel, szókimondó őszinteséggel ki Is mondja. Még nem kiforrott költőt, egyéniség. „A kész Petőfi csak 1848 közepe táján áll előttünk érett mivoltában.“ (Horváth János), da a költészet forradalmát már az 1844-es termékeny esztendő­ben kivívta. Vándorlásai során megismert a nép nyomorát, érzi, neki a nép mallett a helye, a nép hanglát kell költe­ményeiben megszólaltatnia — egye­lőre csak költeményeiben. Ekkor már elismert kőltő, de nemcsak az Iroda­lom berkeiben, banem országszerte. Számos népdal (A virágnak megtil­tani nem lehet, A szerelem, a szere­lem...) népies belyzetdal, betyárnőta (Befordultam a konyhára, Hortobágyi kocsmárosné), népies Jellemkép (Hí­rős város az aafődön Kecskemét, Megy a jubász Szamáron) fűződik □evéhez. Ebben az esztendőben egy­mást követik újabb alkotásai. Szülőföldjére emlékezve megírja egyik legszebb tájlelró költeményét. Az Ifjú költő azt a magyar tájat énekli meg, amelynek szépségét ad­dig kevesen fedezték fel a költészet­nek. A végtelen róna nemcsak a sze­retett szülőföld, hanem a szabadság szimbóluma Is: / Börtönéből szaba- dúlt sas lelkem, / Ha a rónák vég­telenjét látom./. De a sorokból elénk táruló kép — a délibábos ég, a száz kövér gulya, a gémeskút — nem köz­vetlen szemlélet szülöttje, hanem a költő pillanatnyi lelkiállapotáé: / Fel­röpülök ekkor gondolatban / Tűi a földön felhők közelébe /. Elé tárul az egész Duna-Tlsza köze, majd a végtelen róna képe egyre szűkül, a legapróbb részletekig hatol a iföltő szeme, nemcsak a búzatáblákat, a ná­dast és a felette húzó vadludakat látja, hanem a betyárcsárda dőlt ké­ményét és a dinnyés homokját Is. Ezután Ismét kitágul a kép, hogy nagy távlattal vesszen bele a ködös szemhatárba, „hol az ég a földet éri“, s egy város gátat vet a tekin­tetnek. A költeményben minden él, mozog a tájon, ezt mesterien vará­zsolja elénk a szavak hanghatásával: nyargaló ménesek dobognak, ostorok pattognak, a nád a széltől megleb- ben... Az emlékezést személyes val­lomás fejezi be, visszatérve az első yersszak lírai kezdetéhez. „A magyar Irodalom legnagyobb verse... azokhoz tartozik, amelyek közt ragyogásuk miatt nem tud különbséget tenni a szem“. — írja Illyés Gyula. 8. kérdés: Melyik ez a ragyo­gó vers? A megfejtéseket • december 21-ig küldjétek bel „A Világirodalom Remekei“ népszerű sorozatában je­lent meg ilja Ehrenburg: A harácsoló — Moszkvai si­kátor című két kisregénye. Az alsót 1924-ben, a má­sodikat pedig 1928-ban írta a kiváló szovjet lró, így pályájának kezdeti szakaszáról ad Izgalmas képet ez a két történet. Mindkettő a NÉP világát Idézi, aho­gyan az bonyolult, ellentmondásos élményeivel szin­te rázuhogott az 1923 telén, Illetve 1920 nyarán haza­látogató, majd mindkét utazás benyomásait Párizsban re­génnyé formáló íróra. Ugyancsak a szovjet valóság egyik legizgalmasabb kor­szakáról szól Voluszkov: Farkasfogak című bűnügyi re­génye Ts. , ť Bűnügyi regény Michael Crichton: Az Androméda-törzs című müve ugyanúgy, mint a világhírű Graham Greens: Titkos megbízatás című regénye, amely az Olcsó Könyv­tárban látott napvilágot. Krimikben tehát nincs hiány, ugyanúgy, mint útikalandokban, történelmi regényekben, művészéletrajzokban sem. Az elsőre bizonyíték Balázs Dénes: Hátizsákkal Alasz­kától a Tuzíöldig címú kétkötetes útleírása a Táncsics Könyvkiadó „Ütikalandok“ sorozatában. A történelmi re­gényre Hegedűs Géza: A milétoszi bajós című ifjúsági históriája’ a példa, amely az időszámításunk előtti V. század Görögországéba, Athénba, az ókor világába ve­zeti ifjú olvasóit, a görög-perzsa háború Idejébe; a mű­vészéletrajzok reprezentánsa pedig ezúttal Barabás Tibor: Michelangelo című regénye. A szerző kronológiai hűség­gel és a tények iránti alázattal követi a szobrász és festő óriás útját, a gyermekkori kísérletektől egészen haláláig. S nemcsak életrajzot ír, hanem pályaképet Is rajzol, a magánélet változásait, a történelmi-társadalmi eseményeket, a külső erők hatását, a belső viharzásokat. a kivételes művészi teljesítményeket s a tehetség di­menzióit egyidejűleg és Izgalmas összefüggésükben be­mutatva. A megrajzolt-pályaképet kitűnő felvételek Illusztrálják és ■ hitelesítik Barabás Tibor könyvében, melynek ez a második kiadása. Hogy az Olcsó Könyvtár nemcsak a krimiket meg az olvasmányos regényeket juttatja el a legszélesebb töme­gekhez, hanem a legmagasabb rendű Irodalmat Is, arra bizonyíték József Attila: A Dunánál címmel megjelent válogatásának a kiadása az említett sorozatban. Az 1922- es „Csókkérés tavasszal“ című verstől az „íme hét meg­leltem hazámat...“ című hatalmas elégiáig, valamint a „Töredékek, vázlatok, verscslrák, rögtönzések, tréíák“-lg felsorakoztatja ez a 30 000 példányban megjelent gyűj­temény szinte az egész József Attila-1 életművet. S ba már a lírához érkeztünk, említsük meg a cseh­szlovákiai magyar költészet legfrissebb kötetét, Téssér Arpád: Érintések elmü verseskönyvét. Tőzsér ritkán szóló lírikus. Majd két évtizedes alkotói pályájának mindössze harmadik kötete ez a vékony gyűjtemény. Ám ezúttal Is igazolódik a tétel: a művészetben nem a mennyiség a döntő tényező. A „mogorva csillag“ s a „Kettős űrben“ alkotója ezúttal Is súlyos könyvst tett az asztalunkra: érett verseskönyvet. már tudjuk, szigorúan nevelte — kedves kötődéssel, de végtelen sze­retettel és tisztelettel emlékezik meg: „Szegény atyánk! ha 6 úgy nem bízik az emberekben: jégre nem viszik. Mert 6 becsületes lelkű, Igaz; Azt gondolá, hogy minden ember ÉL az.“ Az édesanya pedig e legszeretőbb anya: „És vége-ho6»za nem lett Kérdezgetéslnek; De nekem a kérdések Olyan J61 estenek. Mert mlndenfk tükör volt, Ahonnan láthatára: Hogy a földön nekem van Legszeretőbb anyám.“ 5. kérdés: Melyik két költemé­nyéből Idéztünk? Soroljatok fel né­hányat abbé a témakörbe tartozó verseiből! A kísérletezés korszaka mér mö­götte van. Tisztában van költőt kül­detésével. Érzi, nagyra hivatott. Ezt GBNTE ANDRÁS: kezdtek a huszárok. Még né­hány perc, és megérkeznek, ők is lefeküdhetnek. Az is­mert dalra felenged bennünk a feszültség. Kiállók az út mellé. — Futottak, mint a nyulak, mindig csak előrel — újságol­ja a néhány pillanatra meg­álló Sándor. — Azt hitték, hogy sikerül a fészkes fenébe csalóink minket. De még ide­jében átláttam a szitán, aztán visszafordultunk. Ezek valami­ben törik a fejüket.. Sándor a társai után lova­gol. Megint magánkra mara­dunk. És megint csend. Sfin- dorék nyugovóra tértek. Az út felől nem érhet minket meglepetés, mert kikezdték volna a maréknyi huszárral. Vagy csapdát állítottak vol­na? A körülmények arra kény­szerítenek. hogy az erdőt fi­gyeljem. A legjobb búvóhely, mindig is a betyárok tanyája volt. Az erdő a lejtő alján kezdődik, s a másik, a jobb­ra emelkedő dombra bázódik. Hatalmas sötátlő folt az éj­ben, nem látsz belé, nem fed­heted fel a titkát. Hiába is fárasztom a szemem... Ha Sándor nem mundotta volna, hogy ezek valamiben törik a fejüket, nem nyegtalankud- nák. Küldjék valakit az erdő­be? Tudom, hogy ezt kellene tennem, és mégsem merem megkockáztatni. Ha ott van­nak, a farkasbanditák széttép­nék a felderftőt. A Vihorlat sötét erdeire gondolok. Ami­kor az ébség gyötrl a far­kast, nincs maradása az erdő­ben, az emberszaga batárba merészkedik, és addig ólálko dik a városvégi házikók kö­rül, míg áldozatára nem veti magát, vagy pedig ő kerül pnskavégre. A fegyveres ban­ditáknak sem lehet maradá­sok az erdőben, mert jél tud­hatják, bogy befészkeltük ma­gánkat a faluba. Két lehető­ségük van. Vagy eliszkolnak, s akkor egy másik vörös gár­dával kell összecsapniok, vagy pedig megkísérlik, hogy ki­űzzenek minket Innét. De vá- lasztaniok kell. ki keli mu­tatniuk foguk fehérjét. Ha a sűrű fák között tanyáznak, számolhatnak azzal, hogy a fényhasadás otán átfésüljük az erdőt. Nem tehetünk mást. mér a magunk biztonságáért sem. És ha nincsenek ott? Mit tehet ilyenkor a jé hu­szár? A lovára öl és megy tovább. Ha már a nvomnkra bukkantunk, az isten háta mögött Is felkutatjuk ezt a bandát. Ha parancsot kaptunk u leverésükre, nem fatamod- hatank meg! Magamban okos­kodom: Mi lenne jobb? Ha a közelünkben lennének, vagy ha nem? Csak essünk túl mi­nél előbb a tűzkeresztségenl Nem jő azt halogatni, fáraszt­ja az embert. Dé nekik sem jő ám, ha azt érzik, látják, hogy állandóan a nyomukban haladsz! Előbb vagy utúbb úgyis összecsapunk. S az e- gyiknek pusztulnia kell, hogy élhessen a másik. És ml fcpza Is akarunk még kerülni! Ez a tudat megkétszerezi erőnket. Ezzel biztosan nem számol az ellenség... Kora hajnalban, amikor még csak derengeni kezdett, jött a váltás. Átadom a szolgálatot,' a fiúkat eiőrekflldöm: Menje­tek csak. aludjátok ki maga­tokat) A lovamra ülök. Nem hagy békében az erdő. Már vi­lágosodik, kéklik, szürkül az ég alja. Búcsúzkodik az éjsza­ka. De az érdé még mindig sötéten tátong, mint egy nagy ablak, ahol a koránkelők mé­csest gyújtanak, hogy a ki­váncsiak ne leskelödhessenek. Megsarkantyűzom a lovam: Gyerünk közelebbi Vfgy száz méternyire lehelek az erdőtől, amikor hirtelen megrántom a kantárszérat. Felágaskodik a 16. Talán ez volt a szeren­csém, mert mér hallom Is az orrom előtt röppenő golyfi sti- vítését. Villámgyorsan megfor­dulok, s a paripám nyakára hajolva nyargalok a fáin felé. Hallgatom a durranásokat, menekülésem kísérőzenéiét. Hétrapillantok. Sötét, ember formáló foltok rontanak ki az erdőből. Két részre oszlanak. Be akarnak keríteni minket? A laluvágen őrködő társaimra kiáltok. — Tartsátok magatokat, a- mig tudjátok! Hallották ők is az első lö­vést követő golyózáport. Már látják is a mozgó árnyalako­kat az eayhén lejtő dombol­dalon. — Sokan vannak! Kész ha­lált — Gyertek utánaml Ébresz- szétek a többieket! jobb iz, ha együtt leszünk. Mint egy vad tatár, úgy vág­tatok be a faluba, és ordíto­zom: — Riadói Ébredjetek! Itt vannak a banditák! — és el­sütöm a karabélyomat. — Tovariš komangyír! — rontok be a parancsnok szo­bájába, és megrázom a mé­lyen alvó Horváth Pista vál­lát. — Kelj fel már! Itt van­nak a banditák! Ki is agrik az ágyból, de a következő pillanatban raj­tam felejti a tekintetét, eine veti magát. — De begyulladtál, Lacit Gyorsan elhadarom, bogy mit láttam. — Nem a félelem rajzolt e- léd ilyen sötét képet? — kér­dezi, talán azért, hogy egy kissé megnyugtasson, de vá­laszra sem várva riadéztatja mind a két lovasszázadot. Ma­gira kapkodja a ruháját. A közelben lövöldöznek. Már be­törtek volna a fainba?! Kifu­tunk. — Három házböl is ránk lőt­tek! — mondja az egyik hu­szár. — De elnémítottak ő- ket! — Egy fedél Blatt aludtnnk a bitangokkal) Hogy az any­juk mindenitl... — káromkod- ja el magát a másik. — Itt azt sem tudod, ki az ellensé­ged! Hol bújik meg az orvlö­vész... — Ki a talnbál! — adja ki a legokosabb parancsot Hor­váth. — Az északi végén be­ássuk magunkat!... A lovakat, szekereket már a határban, egy félreeső hosz- szúkás épület mögött hagy­juk, és félkör alakban he­lyezkedünk el. Egy szassza- násnyl időnk sincs. Emberfal emelkedik ki a házak mögül, és már nyomul is felénk. A fejünk felett röpülnek a go­lyók. Gyertek csak, gyertek közelebbi Már győztesként ki­áltozzák: — Adjátok meg magatokat, átkozott vörösök! A frissen hányt töldbalmas mögött fekszünk, mint a va­kondok. Csak a vad, követe­lődző kiáltozást és a vészjósló süvltéseket halljuk. — Tüzeljl — adja ki végre a parancsot Horváth. És megkezdődik az őrületei ratata. Kovács géptegyverpa- rancsnok cudarul működteti a kétkerekű géppuskáit. Én a golyftszőrőmat. Céloznom sem kell, annyian vannak. Attüze- sedik a fegyver csöve, amikor a második emberhnllám támad ránk. Hullanak a zöldek, mint a legyek. Ratata... Az élők visszavonulnak. Az ablakok­ból, a házak és a szénabog- lyék mögül sütögetik a fegy­vereiket. Ez már úgy hat, mint a rúgás elől eliszkoló kutya vakkantása. Horváthboz lopakodom. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom