Új Ifjúság, 1970. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-25 / 34. szám
4 új ifjúság A fényképet nem találtuk. Egy fiatal tanító figyelmeztetett bennünket: egy krónikát elvittek a besztercebányai múzeumba. Szeptemberben hozzák vissza. Meglehet, éppen ott volt a fénykép... Az öreg Vidor fedetlen fővel áll a nála jóval fiatat labb tanító előtt, és csak akkor foglal helyet, amikor már az is ül. Ez az a tisztelet, amelyről az előbb szóltam. Hármasban beszélgetünk, így még jobban megy. Sok dolgot megtudok a tanítótól is, aki másfél órás komoly vita után elém dugja az „SZNF Cierny Balogon" című disszertációs munkáját. Dokumentum-dolgozat, tele fényképekkel, adatokkal. Mindent értek. Ott van Flaskár neve is, habár nem személyes élmények alapján került oda. Estefelé megtaláltuk azt az embert, akit kerestünk. Vidor állítása szerint ö volt Flaskár első partizánpá-- ciense. A vállán kasza, s két tehenet hajt maga előtt. Egyszerű ember, de ő is azonnal a medailonjaival hu- zakodik elő. Itt talán jobb lett volna, ha az egész községnek adnak egy közös kitüntetést. De ez sem hiányI zik, ilyen is van. — Hazajöttem a hegyekből, mert úgy nézett ki, hogy semmi hasznomat sem veszik már ott. Megsérült a jobb kezem, és mindenki azt mondta, csak levágni, csak levágni, hogy a fertőzés ne terjedjen a szívem felé. Feleségem sírt, de a végén kisütötte, hogy 6 bizony el-' megy Flaskárhoz, történjen, aminek történnie kell. Marasztaltam, hogy baja lehet belőle, sőt a doktornak is, de egy este fejkendőt kötött a fejére, és az orvossal tért vissza. — így volt — bólingat Silhák Sámuel felesége, aki közben beérte párját. — „Ha szükség lesz rám, máskor is segítek". így mondta Flaskár, és egy hét múlva ment az üzenet a hegyekbe: van már doktorunk, nem halunk meg. A feleségem mesélte, hogy először hallani sem akart a dologról, de amikor megtudta, hogy súlyos sebesültről van szó, akin még segíthet, összeszedte műszereit, és ment. Ezután így történt minden esetben. Sokakat e- gyenesen a másvilágról hozott vissza. Mindig volt munkája, csak akkor állt meg, amikor fogytán voltak a gyógyszerei. De az már a mi dolgunk volt. — És mi lett a kezével? — Flaskár csak ránézett, a fejét csóválta, és azt mondta, ha egy nappal később jövünk, vége a kezemnek. Így csak a kisujjamat és a gyűrűsujjamat vágta le; hiányzik a munkánál, de biztosan jobban hiányozna az egész kezem feje. Majd tovább folytatja az érdekes visszaemlékezést: — Egyszer-kétszer felvitték őt az erdőbe Is, esőben, sárban bandukolt utánuk, hogy segítsen azokon, akik nem tudtak saját lábukon eljönni. Néha percekig lihegett, amikor felért a partizántanyára. Érdeklődöm, tudják-e, mi lett a magyar orvossal a felkelés és a háború után. — Sokáig Itt élt a községben, tiszteltük öt kellőképpen, velünk ünnepelt mindig. Még az öreg tanító is hozzánk pártolt .szerettük őket. Hogy hová lett később, arra bizony már nem emlékszem. Talán a párom. De a felesége is hiába töri a fejét. Nem tudják, hogyan étt. Azt mondják, eléggé magányosan. Meg azt is tudják, hogy a temetésén rengeteg ember volt, az e- gész község, de még a messze besztercebányaiak is siratták... Tény, hogy a sok kitüntetett között hiába kerestem Flaskár nevét, pedig megérdemelte volna, hogy kitüntessék — életeket mentett meg. Nem olyan kort élünk, amely ne értékelné a múlt egyszerű, de hős embereit. Hogy ez formálisan nem történt meg? Mi tiszteljük Flaskár doktort, büszkék vagyunk rá. Emlékét megőrizzük. És ez többet ér egy „in memóriám“ kitüntetésnél is.-0Cierny Balog visszhangzik a hegyoldalakban dolgozó asszonyok énekétől. Eddig azt hittem, ez csak a szlovák folklór-filmekben létezik. Silhákéknak megköszönöm a táskámba tömött gombát és málnát, és elindulok végig a hosszú falun, amelynek hosszáról leghatáI sosabban a négy autóbuszmegálló beszél. Fenn a hegyoldalban már épül a fiatalok új lakónegyede, új az iskola, de a nemzeti bizottság és a főutca minden háza emléket őriz. Megviselte fedelüket az idő, sőt itt-ott az eső is becsurog rajtuk... Zácsek Erzsébet RÓLA MÉG Ha azt hallod, Cierny Balog, gondolj arra, ami ebben a Breznó melletti szlovák falucskában történt 1944 augusztusában. A Szlovák Nemzeti Felkelés ideje alatt Cierny Balog több hasonló szlovákiai várossal e- gyetemben szinte egy emberként állt a hegyekben harcoló partizánok oldalán, vagy akár úgy is mondhatnám, hogy a falu minden épkézláb lakója partizán volt és hős. A történelem ma is, ha Cierny Balogról beszél, ezt a jelzőt használja: hős falucska. Többen talán azt kérdezik, mi közünk volt nekünk a felkeléshez. Bátran állíthatom, hogy nagyon is sök. A magyarok, a csehszlovákiai magyarság egy része — mert hiszen a SZNP kiterjedt Rozsnyó, Rimaszombat, Jolsva stb. területére —, ha a szlovák testvéreiknél sokkal kisebb mértékben is, de aktívan kivették részüket a 26 évvel ezelőtti augusztusi napok eseményeiből. Csak... elfeledték, vagy még nem fedezték fel őket. Egy ilyen emberről szeretnék szólni az alábbi sorokban. — Utána még senki sem érdeklődött, pedig tavaly rengetegen voltak ám itt! Minden újság tele volt a felkeléssel, a mi falunk nevét is sokszor említették, métáit is kaptunk, ha akarja, megmutatom. Akarom. Csak bekiált a konyhába a párjának, és az máris hozza a kis padra, a hatalmas almafa alá. Ilyenkor nyáron mindig itt üldögélnek. Munkájuk már nincs, a kertecske tenyérnyi, az öreg már megette kenyere javát, szép nyugdíjat kap, jól megélnek belőle ketten, sőt még az unokákra is futja. És ilyenkor nyáron csak üldögélnek ezen a kis pádon, visszaköszöntgetnek az arra járóknak, és hallgatják a réten dolgozó asszonyok énekét. A nemzeti bizottság titkára azt mondta, Vidorékat otthon találom. Ha ö nem Is fog tudni a dologról semmit, útbaigazítást biztosan ad. Az öregről akkortájt még* egy partizánbrigádot is elneveztek... Igaza volt. Nyáridő lévén, a falu kihalt volt, de az öreg Vidor mintha csak rám várt volna. — Hogyne ismertem volna Flaskárt. Valaki mondta is egyszer, hogy magyar nemzetiségű, de sohase hittük, ráadásul a felesége német volt. De ha ma«»a is mondja, valóban igaz lehetett. Ott laktak a régi iskola mellett. Bárki megmutatja, még áll a házuk, habár nem tudom, mi lesz vele, ha jön egy erősebb szél. Néha- néha átjárt hozzájuk a tanító meg a kántor, olyan emberek, akik előtt mindig süvegeltünk az utcán. Már nem élnek, de nem Is tudom biztosan, mert tudja, a felkelés után sokáig kórházban voltam, mire hazajöttem, a faluban sok minden megváltozott. Régi barátaimnak csak a fele élte át azokat az emlékezetes napokat. Nagyon sok idő eltelik, míg mondókájával visszakanyarodik Flaskár doktorhoz. így hívták azt az embert, aki valóban magyar nemzetiségű volt, és a doktorátus megszerzése után Cierny Balogon telepedett le. — Kezdetben engem is ő kezelt. Néha mond.ott valamilyen idegen szavakat, főleg akkor, ha dühös volt, s ha valami kiesett a kezéből. Most már tudom, ezek magyar szavak lehettek. Szép nyelv, nem mondom... Akkortájt kb. 17-19 kilométernyire lehettünk a községtől. A brigádomnak 25 tagja volt. Merészek voltunk még fiatalok, ezzel magyarázható, hogy egy alkalommal nekimentünk egy 45 németből álló, jól felszerelt csoportnak. A falu felé tartottak. Hírmondó is alig maradt belőlük. A brigádomból megsebesült mindegyik. Míg egymást néztük, egyikünk, a sánta Baltazár — bele is halt sebeibe — elnyöszörögte magát, hogy menjen valaki Flaskárért. Akkor tudtam meg, hogy ö is velünk van... Sokáig nem bíztak benne, mert a község előtt idegen volt, meg aztán nem az ö fajtájuk. Számukra az orvos egyenlő volt a csodatevővel. A műveltebbek iránti tisztelettudás máig is bennük él. Ezt akkor is tapasztaltam, amikor az iskolába indultunk, hogy megnézzük a krónikát meg a pici múzeumot, amelynek a- nyagát a tanulók gyűjtötték és gyarapítják szinte napról napra. A krónika minden betűje a felkelésé, minden sora annak pillanatait eleveniti fel. Flaskár fényképét kerestük, mert az öreg azt állította, hogy amikor égtek a Cierny Balog-i házak, akkor készítettek egy fényképet, úgy, ahogyan voltak, kormosán, piszkosan, tépett ruhában, mindegy volt. Várták a szovjet hadsereget, már szinte csak órák választották el őket az eseménytől. Flaskár aznap rengeteg emberen segített. önzetlenül. Egyetlen jutalma a felesége zsebébe dugott tojás, 2-3 krumpli vagy szárított gomba volt. De most nem a faluról lesz szó. KALANDOS UTAZÁS A SZABADSÁG SZIGETERE Részlet Gustav Husák Tanúságtétel a Szlovák Nemzeti Felkelésről cimü könyvéből A helyzet halasztást nem tűrő módon megkövetelte, hogy Szlovákia Kommunista Pártjának vezetősége és a Szlovák Nemzeti Tanács gyorsan Besztercebányára költözzék, amelyet már e- löbb a felkelés központjaként szemeltünk ki. Kísérleteink, hogy 1944. augusztus 30-án megmentsük Pozsonyban a helyzetet, hiábavalónak bizonyultak, ezért elhatároztuk, hogy Besztercebányára utazunk. Novo- mesky Senicára utazott (elbúcsúzni a családjától), azzal, hogy a Senicán lakó 1- van Horváthtal együtt Besztercebányára jönnek. Én Letricchel és Joskóval e- gyütt augusztus 50-án este hagytam el Pozsonyt. Feltételeztük, hogy Nyugat-Szlovákia a németekkel szemben a szovjet hadsereg támogatása nélkül nem tudja hosszabb ideig tartani magát. De az 1944. augusztus 30-i eseményekről szóló hírek a vártnál söté- tebb képet mutattak. A Szlovák Kommunista Pártnak Nyugat-Szlovákiában szigorú illegalitásban kellett maradnia: ezért a- lakítottuk ki a párt nyugatszlovák körzetét, hogy a párt továbbra is fennmaradjon és a Szlovák Kommunista Párt Besztercebányán működő Központi Bizottságának egységes vezetése a- latt dolgozzék. Szándékosan hagytuk funkcionáriusaink egy részét ezen a területen, egyébként Nyugat-Szlovákia sok kommunistája és antifasisztája a felkelés központjába sietett. A párt vezetésével ebben a körzetben S. Basfanovskyt bíztam meg, őt augusztus 30-án sikerült a pozsonyi Kerületi Bíróság börtönéből kiszabadítanunk.-0Talán nem illik könyvembe a Pozsonyból Besztercebányára való utazás epizódja. Mégis megemlítem, hátha mond valamit ezekről a napokról. Pozsonyból gépkocsival indultunk volna Besztercebányára a Szlovák Nemzeti Tanáccsal együtt. Az autót azonban augusztus 50-án A. Raslával és más elvtársakkal Nyitrára küldtem, hogy a pártszervezet segítségével, a hadsereggel és a partizánokkal összefogva kíséreljék meg a Nyitrán bebörtönzött kommunisták kiszabadítását. Az autó nem tért vissza Nyit- ráról, ezért az utolsó pillanatban Josko a Cukrospol- tól (vállalattól) hajtott fel egy autót és egy vezetőt, aki önkéntesen szolgált a spanyol polgárháborúban mint harckocsizó. Lettrich- ehel és Joskóval augusztus 30-án éjfél előtt vergődtünk ki Pozsonyból. Ezen a napon Pozsonyban teljes volt a felfordulás, de a Gazdasági Ellenőrző Szolgálat a város határában ellenőrizte a kocsikat, s igazolványokat követelt. A történelemben e- löfordul az ilyesmi: összedől az egész rendszer, de a kis szervezetei szigorúan végrehajtják a régi előírásokat, a társadalmi mechanizmus egyes testrészei még a tehetetlenségi erő törvényeinél fogva működésben vannak. Nagyszombatról aznap este ellentmondó hírek érkeztek: az egyik szerint a város a felkeléshez csatlakozott helyőrség kezén van, a másik úgy szólt, hogy már a németek vannak ott. Ügy döntöttünk, hogy elkerüljük Nagyszombatot, kikémleljük a terepet. Jól megrakodtunk Szlovákia speciális térképeivel, de autótérképünk nem volt. A gépkocsivezető azt állította, hogy ismeri az u- takat. De mintha megbabonázták volna, az autónak elromlott az indítója. Nem maradt más hátra, mint kiszállni és megtolni a járművet, hogy a motor begyulladjon. Az autó nekilódult — egyenesen a szlovák-magyar határon álló őrséghez. A sofőr el akart isz- kolni, de a motor újra felmondta a szolgálatot. A fináncok segítettek, hogy megtoljuk az autót: más i- ránvba indultunk, falvakon keresztül bolyongtunk, végre ismét a határ mellett álltunk meg, más fináncoknál. Üjrű csak vissza. Egyáltalában balszerencsénk volt ezzel az autóval: minden tíz percben megállt, ki kellett szállnunk, megtolnunk. Bebizonyosodott, hogy a sofőr egyáltalában nem ismeri az utat, egyikünk sem tudta, hol vagyunk. így bolyongtunk egész éjszaka a Pozsony és Nagyszombat közötti falvakban — tíz percig mentünk, negyed (f- rát toltuk a kocsit. Végül öt óra tájban rendesebb útra tértünk egy város határában. Az autóval nem mehettünk tovább. Kipróbáljuk, miféle város ez. Az utcán felismertük, de abban a pillanatban az SS-ek ránk szegezett géppisztolyai megálljt paracsoltak. Ellenőrizték az iratokat. A nevek nem mondtak nekik semmit. Átvizsgálták az autót. Nagy csomó katonai térkép, Joskónál telepes rádió, nálam a legújabb német márkájú pisztoly — több mint elég ahhoz, hogy gyanút fogjanak. „A partizánokhoz igyekeznek?" „Nem, a családunkhoz." „F.l kell vinnünk magukat a parancsnokhoz.“ Mindenképpen tiltakoztunk, de nem segített semmi. A parancsnok aludt valahol, csak hatkor nyitja ki hivatalát. Ott álltunk a szerencsétlen, átkutatott autóval a ke- resztűton. Gyorsan meg-
