Új Ifjúság, 1969. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-28 / 4. szám
S zülő, testvér, feleség, gyerek... család, otthon. Mi rejlik e szavak mögött? Van-e különösebb jelentőségük mindennapi életünkben? Elsiklunk-e értelmük fölött mint más fogalmak, tárgyak neve hallatán. Vagy csengésük mégis többet jelent fülünknek, agyunknak, mint mondjuk a divat, a telefon és az autó említése? Rohanó é- letünk rideg valósága közömbösítette volna e szavak varázsát? Vagy mégsem? Talán bizonyos dolgok, fogalmak csoportosítására szorulnánk magyarázatuk közben? Nem, ne nyúljunk mégsem oly mélyre, túl sok és mély sebet kellene feltépni és gyógyításukra hamarjában alig futna időnkből s erőnkből. Rohan, száguld velem a hajnali gyors, mint annyiszor az elmúlt évek során. Galánta, Surány, Léva, s még vagy három-négy megálló Zólyomig. Es a kép mindig ugyanaz. Az ablakon keresztül vaj mivel lát többet az ember a fehér tiszta hőnál? Pedig Surányon túl járunk már, s az óra kismutatója is elhagyta a hetet. Egy Surányban felszállt fiatal házaspár öt év körüli gyereke hiába kíváncsi a vasútitöltés árkában futkározó foglyokra, fácánokra. Túl „homályos“ ahhoz az ablaküveg. Apja zsebkendője is hiába lesz egy maszat az ablaktól. Kívülről kellene letörölni, még az indulás előtt. Ha már belülről nem is. Am nehogy elkanyarodjam előző szándékomtól, ezért már csak egy megjegyzést teszek állami vasutainkra és másutt folytatom. Víz ez alkalommal sincs, sem a mosdóban, sem másutt, mint annyiszor máskor. Dehát a vonat mégiscsak robog tovább, s a többi felszálló is lassan szétszállingózik a félig üres kupékban. Végig kell mennem néhány kocsin, míg a büféhez érek és akarva-akaratlanul is bepillantok néhány kupéba. És különben is, minek magyarázkodjam?! Ismerősöket keresek. Igen, névtelen ismerősöket. Gyakran találkozom velük. Egy heti e- lemózsiával felpakolva, rendszerint ezzel a vonattal utaznak, várva a hét végét, hogy a hét napból legalább egyet, illetve most már kettőt otthon tölthessenek. De nincs ebben semmi különös. Ezt teszik már több mint két évtizede. Ott ülnek a kupé valamelyik sarkában meghúzódva, álmosan és így télidőben még pihenten is. Mondom, a legtöbbje szundít, a fiatalabbja a szombatvasárnap este élményeit, sikereit meséli, mígnem Lévára érkezik a vonat. Itt azután vége szakad a szundításnak. Zselíz, Nagysalló felől érkezőkkel telik meg a vonat. Nyolc óra körül jár az idő, és még két órába telik, míg Zólyomig elszőródnak munkahelyeiken. Nem tudom hol, s milyen munkahelyeken kezdenek nyolc és tizenkettő között. Bizonyára ők sem. Csak azt tudják, hogy ez így van és számukra ha felületesen vizsgáljuk a dolgot, jól is van ez így. És ha tudják is? A hajnali ébredés háromkor, fél négykor, a fárasztó utazás, egy heti távoliét az asszonytól, a gyerektől, tömegszállás és még sok minden más... Lehet, hogy túl sok is mindez a néhányórás késésért. Ha érvnek nem is, de vigasznak megfelel. Mi tagadás, az év háromszázhatvanöt napjának csupán egyharmadát tölteni otthon, már magában véve sem kicsiség, sőt, több mint áldozat. Dehát az élet így is megy tovább, az évek nem állnak meg. Szállnak gyorsan, egy- kettő, és észre sem vesszük, mint a Vltek család esetében. Velük is ez történt. Illetve a már apa, Vitek József volt az első. ö is ezt a vonalat járta, csak még kissé messzebbről, egészen Párkánytól. N éhány évig én is ezt tettem, mint sokan mások. Még Garamszentkereszt- nek hívták az akkor nem is túl nagy községnek számító mai Ziar nad Hronom-ot. Aztán megúntam az egészet, mást választottam, no meg szerencsém is volt. Kohász lettem az alumínium kombinátban és ez lakást is jelentett akkor. Aztán cseng a telefon és míg a kohász a folyosón beszélget, a feleség folytatja: — Hát bizony, így van ez, nekünk még csak — de akikkel együtt kezdte Jóska, óh, hányán közülük még most is csak a hétvégén vannak otthon. Pedig tizenhat éve annak, hogy mi már itt lakunk. Amint látják, igazán nem panaszkodhatunk, és mégis — itt elhallgat kissé, mintha a férjét várná, de folytatja — mintha valami nálunk sem lenne rendjén. Pedig bajról igazán nem beszélhetünk. Mégis, mégis úgy érzem, minden megváltozott körülöttünk. És én megértem férjemet. Néhány éve egyre többször emlegeti az otthont. Még nem mondta, hogy haza kellene menni, de tudom, hogy ez rejlik elejtett megjegyzései mögött. Olykor-olykor minden különösebb ok nélkül Párkányba ruccan szabad idejében, máskor a gyerekek jövőjét, sorsát hozza fel. De ha jól megfigyelem, nemcsak ő van így ezzel. Az ő kortársainál, ismerőseinél is ezt tapasztalom. Talán a negyven év teszi mindezt, ami már mögötte van. Bizonyosan ez. És azt hiszem, hogy ez nálam is nemsokára bekövetkezik. De mit tehetünk? A műszak kivételével szinte mindig együtt a család és a- mint látja, még az sem elég. Nem is tudom, hogy annak i- dején hogyan is viselhettük el örökös távollétét. Sokszor gondólok ismerőseinkre, akik még most is tömegszállásokon töltik napjaikat. Gyakran találkozom velük, többen közülük itt dolgoznak a ziari építkezéseken. Ha azt kérdezem tőlük, nem unták-e még meg, nem is válaszolnak, csak fanyarul elCSALÍDI ELET?VAGVÁIOM mosolyodnak. Magukban talán azt gondolják: Meguntad már te is, pedig az emberednek u- taznia sem kell, csak nem mutatod. Biztosan ezt gondolják, egészen biztosan. Kinn a folyosón megcsörren a telefon, s az ebédlőbe lép a férj. A szeme megcsillan és csak ennyit mond: — A sichta után hazamegyek, magammal viszem a legkisebbet is. Két és félnapos szabadságom lesz — aztán elhallgat, majd felesége tekintetét fürkészve, hozzáteszi: — Még vasárnap este visszajövünk. Kíváncsi vagyok, mi van az otthoniakkal. — Látja, mit mondtam az i- mént? — Miért? Csak nem rólam beszéltél? — De igen. Éppen arról, hogy az utóbbi időben annyira nyugtalan vagy. — így is lehet mondani — válaszolja Vitek József. — Ja, tizenhat év nem kis idő — majd megjegyzi: — Mire holnap megjövök a sichtából, a kisebbik útra készen várjon. A táskája után nyúl és kilép az ajtón. A várost körülölelő hegykoszorúról sürü, szürke köd e- reszkedik alá. A magas gyár- kéményeken keresztül fáradtan tör utat magának a rozsdaszínű füst. Lassú gomoly- gással ellepi a hatalmas gyártelepet és a város irányába húzódik, hogy néhány napra elzárja még a szürke felhőktől is. A mozdonyok sípja és a vasúti kocsik kerekeinek csattogása másképp hallatszik az ilyen időben. Este hat óra sincs, és már üresek a kisváros utcái. Csupán az állomás környékén m itatkozik némi mozgás. Csak az állomás füstös épületével szemben lévő régi barakképület olyan, mint mindig. Ajtaja ki- és becsapódik. Munkaruhás férfiak, idősek és fiatalok adják a kilincset egymásnak. Néhányan sörre, mások, akik a közeli szállásokban laknak, meleg levesre jönnek be ide. Aki szemben ül velem, .dúshajú, markos fiatalembert Még jól innen van a harmincon, beszédes kedvű lehet és mert én vagyok hozzá a legközelebb, úgy érzem, nekem szól,- amit mond: — A leves két kiflivel három korona. Ez a füstölt hal tizennégyötven és még ha egy sört megiszom, mert hát mit is tegyek, az koronahetven. Ugye már most ez össze-visz- sza tizenkilenchúsz. Hétfőn jövök el hazulról, tehát akkor csak egyszer eszem itt. Pénteken úgyszintén, mert este már otthon vagyok. Marad még a kedd, szerda és a csütörtök. Pedig higgye el, ritkán jártam meg úgy, mint most ezzel a vacak füstölt hallal. Végeredményben négy napról lehet szó igazán. És mégis 120 koronára rúg a kiadásom. Ezenkívül nem is dohányzóm. Ennek ellenére, tudja mit jelent ez? Havi 480 korona, plusz még az utazási költség. Az ám, uram. Hogy mit hoznék én ki ebből otthon?! Csak hát erről mások döntenek. Nem én vagyok az első, aki hasonló helyzetben van. Nem is önvigaszként mondom ezt, csak úgy a nyelvemre jött. Egyébként is, arról a mi vidékünkről, az Ipoly mentéről sokan vagyunk errefelé. Zólyomban, Besztercebányán, Podbrezovén, sőt néhányan még jóval mesz- szebbre is elkerültek. Hogy ezt megszokja az ember? Nem igaz az kérem. Nem lehet ezt megszokni. Kényszer ez jó uram. Bizony, kényszer. Míg fiatal valaki, csak megjárja valahogy. De később... Nézzen csak oda a kályha felé, igen, arra a kucsmás idős emberre gondolok, figyeljen csak! — Hé, Péter bátyó, felforr a sör. — Nem hallja, szundikál — mondom. — Üsse kő, már úgyis mindegy, mennünk kell a szállásra — és megpróbálja még egyszer. — Tán álmodik, bátyó? Vagy a Terus nénire gondol? — Bíró, Bíró, te csak mindig tréfálsz! — Nem én, hallja, de nem tudom, mit is gondolhat Terus néni, ha otthon is csak így elbóbiskol. — Nem vagyok ám még annyira, te. Vagy úgy nézek ki, hogy már... — és felállva tetőtől talpig alaposan végignéz magán. — Nem bizony — ismételi el még egyszer. Azért nem mondom, elég volt e- gész nap a hideg szélben. Itt bent meg meleg van, különösen itt a kályha mellett, hát elbágyadtam kissé. De ha már így áll a dolog, akkor mehetnénk is. — Én is arra gondoltam, bátyó. Hát akkor induljunk. A sürühajú fiatalember is feláll és búcsúzóul a kezét nyújtja: — Bírónak hívnak, i- polysági vagyok. A nyitott ajtón át csípős hideg tódul a barakk belsejébe. A pult mögül egy női hang még utánunk szól magyarul: — Viszontlátásra, hétfőn. Érezni a hangján, hogy néhány köszöntésen kívül, többet aligha tud magyarul. Távolról, Zólyom irányából vonatfütty hasít bele a sötét, ködös éjszakába. Kerekeinek csattogása egyre közelebbről hallatszik. Az alkalmi utasok lassan elhagyják a barakkot, csak az „otthoniak“, a törzsvendégek maradnak még, utoljára ezen a héten; és azután még sokszor, ki tudja, hányszor. Mert ma már csütörtök van. És holnap, holnap péntek. A vacsorát, ha későn is, de mégiscsak otthon fogyasztják már. Az év egyharmadá- nak következő két napja ismét az övék. Az asszonyé, a gyerekeké, a családé. Csak egy éjszaka még a közös szálláson, Zólyomban, Besztercebányán, végig az egész Garam mentén, aztán viszontlátásra Párkány, Ipolyság és a kanyargós Ipoly völgye! SÁRKÁNY ÁRPÁD KOMAROM FÉL EVVEL AZ ÉRETTSÉGI UTÁN Tavaly júniusban az érettségik idején a komáromi középiskola tanulói között jártam. Kellemesen lepett meg, hogy három érettségiző osztályból, vagyis 92 végzős tanulóból 51-en jelentkeztek főiskolai továbbtanulásra. Azóta már több mint fél év telt el. Elmúltak a felvételik, az első csalódások, vagy ahogy mondani szokták, az első tipegések az „Életben.“ És én újra Komáromba látogattam, hogy meggyőződjem arról, mennyire jogos volt fél évvel ezelőtti meglepetésem... A z ötvenegy főiskolára jelentkező tanulóból harminc- kettőt felvettek. Többen fel- építményi iskolákon tanulnak. A fiúk közül egy katona, egy lány pedig közvetlenül az érettségi után férjhez ment. Legtöbb tanuló - tízen - a nyitrai Pedagógiai Főiskolán folytatja tanulmányait. Ezekkel a szavakkal fogadott Horváth elvtárs, az iskola igazgatója. Ha Összevetem adatait a szlovák iskolákból főiskolai tanulmányra jelentkezők és felvettek számával, az arány a komáromiak elsőségét mutatja. Elsőséget, jobb felkészültségét, erős akaratot, ami minden cél elérésénél nélkülözhetetlen. T avalyi riportomban hat komáromi diák beszélt terveiről. Teljesültek-e? Egyházi Kati és Udvardi Zsuzsa a nyitrai Pedagógiai Főiskola magyarnémet szakára jelentkeztek. Ma ott tanulnak. Adamek Klári és Maraffkó Gábor az érettségi után azt mondták, nem félnek az orvosi egyetemre jelentkező tömegek konkurenciájától. Megállták a helyüket. Török Irén volt a komáromiak egyetlen közgazdász jelöltje. A riportban nyilatkozók közül ó az egyedüli, akinek nem éppen ügy alakult sorsa, mint azt elképzelte. Mégse veszítette el a fejét: főiskolai helyett ma az érsekújvári közgazdasági középiskola tanulója. A hatodik riport-szereplő Kovács Kati, aki azt mondta, pénzre van szüksége, dolgozni megy. Ma a komáromi Prior áruház elárusítónője. Nagyon sok tanuló, de főleg szülő azt tartja, ha nincs lő, a szamár is jő. A gyakorlatban ez azt jelenti, ha nem vettek fel állatorvosi szakra, elmegyek filozófusnak. Hiszen tanulni mindenhol keli és itt, vagy ott van Pastyfik Sári: Az egész iskolából legtöbbet ért a stki- rándulás... még üresedés. Az ilyen „csakazértis“ tanulás aztán az első szemeszter után „repüléssel“ végződik. A példák azt mutatják, hogy a felvételiken kudarcot vallott komáromiak nem ismerik ezt az indokolatlan „kö- penyegforgatást". Nem hiányzik belőlük az erős akarat. kitartás céljuk mellett. És ez nagyon fontos. Nem tudom, nehéz volt-e a felvételi, és mi mindenre volt szükség ahhoz, hogy a harminckét komáromi bekerüljön a főiskolákra. Mindenesetre nagyon jó érzés, hogy Csehszlovákia főiskoláin egy magyar középiskolából ennyi elsős került ki. Bár csak így lenne ez minden évben! D e ml lett azokkal, akiket nem vettek fel továbbtanulásra és akik dolgozni készültek? — A Testnevelési Főiskolára hárman jelentkeztünk, nem feleltünk meg. Egy ideig búsultam, aztán elhatároztam, dolgozni fogok. Első utam ide, a Kormorán áruházba vezetett, ahol már többen dolgozunk az iskola tanulói közül. Felvettek és most örülök, hogy itt vagyok. Munkámmal meg vagyok elégedve, havi kerese» tem a szezontól függ. Decemberben például 1800 koronát kerestem. Gyöngébb hónapokban 900—1000 korona körül mozog az átlagkeresetem. Juhász Zsuzsinak hívják ezt a szimpatikus lányt, a Kormorán áruház elárusítónőjét. Most már nem búsul a főiskola miatt, és nem is készül az ez évi felvételikre. Azt mondja, elhízott már... P a s t y f í k Sári is ebben az áruházban dolgozik. Naponta jár be Aranyosról. Sötétben indul hazulról, sötétben érkezik. Az áruház nyitvatartási Idejére panaszkodtak mindketten. Reggel 8- tól délig, aztán 2 óra ebédszünet, majd 2-tól á-ig tartanak nyitva. Nyirmi még csak jő, mert kínaiadnak 0 strandra ebétHdó alatt, de télen bent gubbasztandó aaf. üzletben. Est« aztán még randira sincs idejük... En az érettségi után neiy is jelentkeztem továbbtanulásra. Tanítóim azt mondták, hanyag vagyok, — mit te-i hettem. Az érettségi utáa ősszel répa-kampány idején Aranyoson dolgozta». Aztán vagy fél évig tengődtem n munkanélküliek kenyerén. Ez alatt az idő alatt nagyon sok állást kérvényeztem meg — eredménytelenül. Ha lett volna szakiskolám, talán több szerencsével járok. A Kormoránba egy kis összeköttetés segítségével kerültem be. Ezt mondta Pastyrík Sári, aki azóta már menyasszony. Mindketten ott ültek előttem, megelégedetten, fiatalosan. — Lányok, mennyire tudják munkahelyükön hasznát venni annak, amit az iskolában tanultak? — Nagyon keveset. Ha újra kezdhetnénk, inkább szak - középiskolába mennénk. Még annak az árán is, hogy nekünk, akinek érettségink van, száz koronával magasabb a fizetésünk. Szakiskolai végzettséggel könnyebb az elhelyezkedési lehetőség. Általános Műveltséget Nyújtó Középiskolába csak az menjen, aki még öt évig tanulni akar és biztos abban, hogy bekerül a főiskolára. I Zsuzsi: Már az is elvette a kedvem a tanulástól, hogy akaratom ellenére matematika-fizikai osztályba tettek. Egyszerűen nem választhattam. És tehettem arról, hogy ezekben a tárgyakban anti- talentum voltam és vagyok még ma is? Sári: Az egész iskolából legtöbbet ért a síkirándulás. Azt én mondom! Szerencsére, az Általános Műveltséget Nyújtó Középiskolák tanítási és tananyag szisztémájának átdolgozása gimnáziumi színvonalra már folyamatban van, úgy hogy Sári és Zsuzsi véleményét kommentár nélkül hagyjuk. Mindketten elégedettek jelenlegi munkahelyükkel, de vajon mennyire elégedettek velük? Holstein Miklós, üzletvezető elvtárs: Minden szempontból kitűnőek. Már azon gondolkodtunk, hogy ezután csakis érettségizett lányokat veszünk fel elárusítóknak. Megfelelő intellektuális színvonallal és bizonyos mértékben üzleti szellemmel rendelkeznek. luhász Zsuzsi: Tornaterem helyett a Kormorán pultfa... így fest a komáromi iskola tavalyi érettségizőinek mai helyzete. Ott állták meg a helyüket, ahová készültek, vagy ahová a körülmények kényszerítették őket. Egy évvel ezelőtt még Juhász Zsuzsi sem gondolta, hogy a Kormorán pultja mögött fog szaladgálni a testnevelési egyetem tornaterme helyett. De így van ez jől. Ő mondta. Nem veszett el, sőt kétségbeesése is rövid ideig tartott. Nem akart az anyja szoknyája mellett maradni, saját maga indult el munkát keresni. Abban viszont igazuk volt a lányoknak, hogy az iskolában szerzett ismereteknek vajmi kevés hasznát veszik munkájukban. Ez egy kissé elgondolkoztató... „De ki tudta, hogy ez így végződik!“ (Sári, Zsuzsi). . Mindennek ellenére a kilencedikes fiúknak és lányoknak azt ajánljuk, olvassák el még egyszer Holstein Miklós véleményét. Gondolkozzanak el felette. Nem egyedülálló és mindinkább aktuálisabb... Zácsek Erzsébet
