Új Ifjúság, 1966 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1966-05-24 / 21. szám
Hi Feltartóztathatatlanul, minden képzeletet meghaladó konok- sággal hömpölyög tovább a Kari May-íilmek árja. Fiatalok és öregek milliószámra tódulnak a vetítőgépek termeibe, milliókat jövedelmez Winnetou és Old Shatterhand a Rialto filmgyárnak. Horst Wendlandt immár ötödik éve May-filmeket forgat. A sorozat nyolcadik részének felvételeit a napokban kezdték tekercselni „Winnetou és a félvér Apanacsi“ címen u- gyancsak Jugoszláviában, ősszel vászonra kerül. Ragyogó napsugár aranyozza be a csaknem kopár sziklákat, Az égbolt tündöklő kékségét egy-egy elszakadt bárányfelhő, a fehéren világító kőrengeteget csak néhol szakítja meg egy gyepfolt vagy egy virágba borult vadkörtefa. Rézbőrű indián lovas tűnik fel a sziklaperem mögül, 16 és lovas mintha kővé dermedtek volna. Az indián harcos tenyerét szeme fölé tartva nézdegél a kies tájon, majd sarkantyúját paripája lágyékába vágva szélsebesen eltűnik a kanyarban. Vele együtt elszállt az álomkép... Hogy tévedés ne essék: a fenti jelenet nem játszódott le „valahol“ a vadnyugaton a múlt század derekán, hanem ez év- májusában a jugoszláviai Velebit-hegység peremén, amely megtévesztésig hasonlít az amerikai tájakra. Természetes, hogy ebben a nyolcadik filmváltozatban is majd ismert arcok jelennek meg a vetítővásznon. Winnetout továbbra is a francia Pierre Brice, Old Shatterhandet Lex Barker, Sam Hawkinst Ralf Wolter alakítja. Oj filmcsillagot is látunk majd a Karavankok — bocsánat! — az amerikai kanyonok lejtőin lóháton száguldani: a kis Ursula Glas-t, aki a félvér Apanacsi szerepét játssza. A színészek és rendezők népes gárdája a Crvena Luka nevű szállodában rendezte be főhadiszállását Zadar közelében, a festői szépségű Adria-öböl partján, egy valóságos földi paradicsomban. Kevésbé irigylésreméltó azonban a szereplők mindennapi „robotja“: reggel ötkor kelnek és uzsgyi, fel a 60-90 kilométer távolságnyira fekvő Karavankok sziklabérceire. Említenünk sem kell, hogy ezek a hepehupás hegyi ösvények kemény megpróbáltatásoknak teszik ki az embereket, lovakat és gépkocsikat egyaránt. A német Rialto-producer, Horst Wendlandt a jugoszláviai Jadran filmtársasággal karöltve forgatja az új filmet, amely „csekély“ négymillió nyugatnémet márka költséget emészt fel. A kasszasiker azonban bizonyára nem marad el. Hogy miért választották éppen Jugoszláviát a filmhatalmasságok? Eltekintve az amerikai tájhasonlatosságtól nagyszerű „indián“- arcokat fedeztek fel a hegylakó szlovének között és a derék lovacskák is nagyszerűen beváltak a felvételek alkalmával. Engedelmes, jóindulatú jószágok, amelyek még nemrégen egy közben felosztott lovasezredben „szolgáltak“. A Welt am Sonntag értesülésé szerint különben augusztusban újabb Karl-May-film forgatására készülnek, amelynek cíWinnetou csillaga nem halványul me „Old Firehand" lesz. Utána következik „Winnetou örökösei". A mozilátogató közönségnek tehát nem kell egyelőre aggódnia, hogy kifogynak a vadregényes kalandorfilmek. Feljegyezte: K. E. Új ľ a itthon A művészetet kedveié értelmiségiek Bódis Ferenc és Skriba Pál tanárok irányításával megrendezték Csallóköz nagy festőművészének TOHós-Prochászka István műveinek a kiállítását. A szorgos emberek a Somorjai Művelődési Otthon dolgozóinak közreműködésével a környék községeiből és a képtárakból mintegy száz képet gyűjtöttek össze, hogy azokon keresztül megismerkedjenek a festő munkájával. Az elmúlt vasárnap művészek, újságírók, pedagógusok és egyéb foglalkozásúak gyűltek össze, hogy köszöntsék a 70 éves mestert és megcsodálják művészetét. Csallóköz festője kevés kivétellel egy negyed századon keresztül szorgoskodott a somorjai szűk műtermében. Ott alkotta szebbnél szebb képeit, amelyeken megformálta a rónát, az ott élő egyszerű nép örömét, bánatát. Közülük való volt, ismerte, kutatta Csallóköz életének minden jelenségét, tényét, formáját. Prochászka mint vörös katona, már a Magyar Tanács- köztársaság idején ezredrajzoló volt és egész sor művészi rajzot készített a vörös hadsereg életéről. Később Budapesten elvégezte az Iparművészeti Főiskolát és rövid külföldi tartózkodása után a kis városkában alkotott egész 1947-ig, amikor áttelepítették Magyar- országra. Nem ment messzire szülőföldjétől és a közeli Magyarországon telepedett le. Ma is ott él és alkot. A kiállítás május végéig lesz nyitva és a kíváncsiak, valamint az első köztársaság világát nem ismeró fiatalok megismerkedhetnek a sokoldalú művész örökértékű festményeivel. — tt — . ^ • Több hónapon át titokzatos kísértet zavarta meg ictőnkint a Bad Oldesloe- i '(NSZK) kórház ápolónőinek álmát. Holdvilágos éjszakákon, amikor az óra már éjfélt ü- ■töjtt, nesztelenül kitárult egyik-másik hálóterem ajtaja, és egy ádámkosztümös szellem suhant végig az á- gjjak között. ;A rendőrség lesbe állt, és kitartó várakozás után sikerült is lefülelni a meztelen kísértetet. ’Kiderült, hogy egyáltalán nem testtelen földöntúli lény, hanem igazi hús-vér férfi, Hermann Ball 26 é- vt?s villanyszerelő, aki éjszakánként besurrant a kórház parkjába, levetkőzött és a kéményen át mászott be a nővérek hálóépületébe. 4} Egy hét óta szabadságon van a limai egyetem biológiai tanszékének harmadik évfolyama. A szabadság oka: egy óriáskígyó elfoglalta az osztályukat. A több méteres hüllőt egy demonstrációra vitték be a tanterembe, és kiszabadult ketrecéből. A hallgatók és tanárok hanyatt-homlok menekültek ki az osztályból, amelyet azóta is birtokában tart a kígyó. Ketrecébe nem sikerült visszaessTALLÓZÁS lógatni. A laikusok abban reményekednek, hogy majd ha megéhezik, önként visz- szatér börtönébe, a szakemberek szerint azonban az ó- riáskígyó több évig is elél táplálék nélkül. # Auxerre francia város börtönigazgatósága nemrég levelet kapott egy néhány hónappal ezelőtt megszökött fegyencétől. „Kitűnően érzem magam, az élet gyönyörű. Bocsánatot kérek, hogy szökésem- j mel kellemetlenséget okoz- I tam. Tisztelettel Jean Mo- roux.“ A levelet csomag követte, i benne a csikós rabruha szé- I pen kimosva és kivasalva, i I Q Paul Getty, a világ e- | gyik leggazdagabb embere, nemrég tudomást szerzett arról, hogy fia annyira belehabarodott a párizsi Foliés Bergere egyik csinos táncosnőjébe, hogy feleségül a- karja venni. A dúsgazdag milliomosnak nem volt ínyére az „alsó néprétegből“ származó lány, nekiült és levelet irt a mulató tulajdonosának, hogy közölje fiával: ha elveszi' a lányt, kitagadja az örökségből. A válaszlevél nemsokára í megérkezett. — Tisztelt uram! Ezt in- íbb a táncosnővel szíves- edjék közölni, mert tudo- íásom szerint, fiának nem elem, hanem vele vannak ázassági tervei — felel- e az igazgató. ja n , 'tO <B jc x A levegő forró volt, és az út aszfaltja kibírhatatlanul áttüzese- dett. Az autó nyitott ablakain beáramló levegő, mint lehelet zúdult az utasokra. De Tom Carltonnak mégsem ettől volt melege, hanem attól a gondtól, amelyet a hátsó U- lésen ülő férfi okozott. Az 1- degen Carlton lánya mellett ült, egyik karja a lány vállán nyugodott, a másikban kést tartott. Oly szorosan fogta a fiatal lány nyakát, hogy Tom Carlton folyton valami szörnyűségtől tartott. A hátratekintő tükörben mindent látott, ami a hátsó ülésen történt. Az egész hihetetlenül ördöginek tűnt! A felesége ott ült mellette, és ő is néma volt a rémülettől. A házastársak mindketten arra gondoltak, ahogy az eset történt... Carltonék néhány órával ezelőtt indultak útnak. Ő, a felesége, Melinda a lányuk és Tom a fiuk. A kocsi mögött futószerkezeten motorcsónak gördült és három hét gondtalan szabadság állott előttük. Már délután három óra lehetett, amikor az asszony ezt mondta férjének: — Tom, valahol meg kell áll- nom, hogy ehessünk. Csakhogy a távolsági autósztrádákon nem lehet akárhol megállni, csak az arra kijelölt pihenőhelyeken. A távolban fel is tűnt egy tábla, amelyről úgy hitték, kitérőt jelez és egyszerre mindannyian megéheztek. A tábla közeledett, de csalódásukra csupán azt jelezte, hogy a műút bárminemű beszemeteléséért kétszáz dollár büntetés jár. Mindannyian csalódtak és Tom kisgyerek módjára nyöszörögni kezdett, hogy meghal az éhségtől. — Te, éhes? Hiszen olyan vagy, mint a gömböc — kezdte a nővére ugratni. Tizenhét éves volt és ebben a korban a lányok csak lemosolyogva tudnak a tizenkét éves fiúkra nézni. A két testvér szokásos csipkelődése most is vitává fajult, és a szüleiknek kellett őket lecsitítani. Az asszony egy csomó képeslapot adott a gyereknek, a- ki érdeklődéssel kezdte nézegetni azokat. Természetesen most se mulasztotta el, hogy a lapok forgatása közben egy- szer-egyszer oldalba ne lökje nővérét. Végre feltűnt egy tábla, a- mely pihenőhelyet jelzett. Carlton úr lefordult az útról a szabad térségre, amelyet fű borított, bokrok fedték és köztük néhány fa állt, hogy árnyékukban megpihenhessenek a fáradt sofőrök. Egészen hátul állottak meg a lehető legtávolabb az autósztrádától. Carlton fáradtan elnyúlt és a gyereket küldte, hogy a pótkocsiból hozza elő az élelmi- szeres kosarat. A gyerek a- zonban úgy elmerült a képeslapok nézésében, hogy teljesen megfeledkezett éhségéről. A nővére ajánlotta, hogy előhozza az élelmiszert. C arlton nézte az úton haladó kocsikat és arra gondolt, hogy mennyire rohan az 1- dö. Még nem is olyan régen Melinda apró lány volt. Fáradtságtól iehúnyta a szemét. Csend volt, a hőségtől elcsigázott asszony is pihent és Tom az újságokat nézte. Es ekkor a kocsi mögül rémült kiáltás hangzott. Melinda sikoltot. Mint akikbe belemartak, úgy ugrottak ki a kocsiból. Látták, hogy egy férfi erősen fogja Melindát. Az első pillantásra húsz évesnek tűnt és nem volt megborotválkozva. Átölelte Melindát, késének hegyét a torkára szorította és ezt mondta: — Vártam, hosszú ideig kellet itt várnom! Végre sikerült. Mindannyian a kocsiba és megyünk tovább! Szótlanul állottak, csak Melinda sírt. Carlton az ismeretlen felé indult, de az rögtön közelebb vitte a kést a lány torkához: — Ha valamit megkísérelnek, megölöm. Gondolják meg, nekem már nincs mit veszítenem. És most a kocsiba! Engedelmesekedtek. Mit tehettek? Az idegen a hátsó ü- lésre telepedett Tom és Melinda közé. A kést folyton vé-^ szélyes közelségben tartotta a lányhoz. Senki sem kételkedett benne, hogy fenyegetését beváltaná. Elegendő volt, ha az ember az arcába nézett, rögtön látta, hogy hidegvérű gyilkossal áll szemben. Tom szólalt meg elsőnek: — Ide figyeljen, megismertem magát, hajszolja a rendőrség, igaz-e? Maga Joe Whitlock? Az ismeretlen ránézett a gyerekre: — Az újságban olvastad, i- gaz-e? — Igen. Azt írják, hogy meglógott a börtönből és jó néhány emberélet terheli a lelkét ! — Ez igaz, ha szükséges még néhányat az égbe küldök — nevetett az idegen és arról érdeklődött^ hogy mit írnak még róla. — Hogy nagyon veszélyes... idehallgasson Whitlock úr, nem tartaná azt a kést egy ideig inkább az én torkomnál? Melinda kislány és a kislányok félősek! Az ismeretlen ránézett Melindára ép csendesen ezt válaszolta: — Nem is mondanám, hogy kislány. Szép nagylány és nekem egészen tetszik! — közelebb szorult a lányhoz és Carlton, aki mindezt látta a tükörben, igyekezett elterelni figyelmét az idegenről. — Uram nincs nálam sok pénz, de mind magának adom. Ha akarja, vigye el az autót is. Valahol dobjon ki bennünket és isten hírével! — Csak ügyeljen a volánra. Szükségem van az egész családjukra, érti? Carlton elkapta felesége szemrehányó tekintetét. Mintha azt akarná neki mondani — az istenért csinálj már valamit és mentsd meg a lányunkat! De mit tegyen? A kés hegye oly közel volt a lányhoz, hogy Carlton szentül meg volt róla győződve, bármit tesz, az idegen megöli a lányt. A kocsi kanyarba érkezett és mindany- nyian valami váratlanra lettek figyelmesek. Nagy fehér-fekete rendőrségi kocsi állt az út mentén. Whitlock hirtelen lebukott, de Melindát most sem engedte el. A lánnyal együtt az ablak szintje alatt voltak és csak a hangját lehetett hallani. — Semmi bolondságot, hallja-e? Nyugodtan tovább hajt, mint valami nagy, boldog család. Mit tegyen — gondolta Carlton. Fékezzen? A rendőröknek sikerül-e lefegyverezni Whitlockot? — Ismétlem, semmi meggondolatlanság, a lányukról van szó! — szólalt meg ismét az idegen. Éppen a rendőrségi kocsi mellett haladtak el. Carlton rémülten nézett, de nem csökkentette a sebességet. Félt. Látta, hogy a rendőr színes zsebkendővel törülgeti izzadó homlokát. így maradt mögöttük a menekülés minden reménye. — A tartály jóformán üres — mondta Carlton — és itt egy tábla, hogy benzinkúthoz közeledünk. Whitlock kissé előrehajolt, hogy lássa a jelzőberendezést. Nem hitt Carltonnak, de amikor látta, hogy igazat beszél, beleegyezett: — Jól van, veszünk benzint. De mindenki a kocsiban marad, értik? — Teli? — kérdezte a pumpa kezelője. Carlton bólintott. Valahogy jelt kéne adnia, de hogyan? Hirtelen jó ötlete támadt. Alá kell majd írnia a benzin átvételét. Megkönnyebbült. Milyen jó, hogy nem készpénzei fizet. Mindannyian mozdulatlanul ültek, Carlton már döntött. A kezelő odanyújtotta a könyvet aláírásra. Most elegendő egyetlen szó, amiből megértik helyzetüket. Csakhogy amikor kézbe fogta a tollat, Whitlock előrehajolt és odasúgta: — Semmiféle szamárságot... Gyorsan írja alá, hogy láthassam. így vesztette el Carlton ezt a lehetőséget is... Órákig haladtak és lassan al- konyodnl kezdett. Egész úton hallgattak. Carlton tudta, hogy már nem lehetnek messze a szomszéd állam határától. Mi lesz, ha teljesen besötétedik? Nagy tábla jelent meg az úton, amely az összes autóst figyelmeztette: — Stop — A Mezőgazdasági Minisztérium Inspekciója! — Álljak meg? — kérdezte Carlton. — Természetesen! Különben őrjáratot küldenek utánunk! — Whitlock hangja elárulta, hogy csöppet sem örül a váratlan feltartóztatásnak. Abban a pillanatban érkeztek, amikor a rendőr éppen tovább engedte az előttük lévő autót. Olalépett a kocsihoz és tisztelgett. — Semmit se hallottak róla? Járvány ütött ki, melyet a kis japán macskák terjesztenek. Ellenőriznünk kell, hogy ne terjedjen tovább. A rendőr ránézett Tómra és így folytatta: — Leggyakrabban gyerekek cipelik magukkal... Gyere ki egy pillanatra fiam! Kinyitotta az ajtót, hogy Tom kiléphessen: — Csak egy pillanatra! — Igyekezzenek uram — szólalt meg a kocsi mélyéből Whitlock. • — Tudja uram, az úgy van... A z egész oly gyorsan történt, hogy a jelenlévők közül senki se tudta figyelemmel kísérni. A rendőr hagyta, hogy Tom kiszálljon, aztán villámgyorsan beugrott a helyére, Kicsavarta a meglepett Whitlock kezéből a kést és a következő pillanatban már ott feküdt vasbaverve a kocsi fenekén. — Ezzel meg is lennénk — jelentette a rendőr. Egyszerre tele volt körülöttük minden egyenruhás emberrel és egy csomó rendőrségi kocsival. Az egyikből kilépett az a napégetett őrmester, akit rögtön mindnyájan megismertek, ö volt az, akit útközben láttak, amint színes zsebkendőjével törölgette verejtékező homlokát. Carlton döbbenten kérdezte: — Hogyan vették észre?. A rendőr nevetett: — Amikor elhajtottak mellettem, azt hittem, hogy rosz- szul látok. Tudják, már elég régen szolgálok az útügyi rendőrségnél, de ilyesmi még nem fordult elő velem:.. — Ismét nevetett. Carlton semmit se értett. — Azt mondja, hogy ilyesmit még nem élt még. Mit ért ez alatt? A rendőr körülnézett és magához intette Tomot: — Ilyen ötlete csak egy U- gyes srácnak támadhat. Láttam, hogy mindannyian rám bámulnak és rögtön utána észrevettem, hogy a kocsi ablakán szórják ki a papírt, az újságokat, de annyit, hogy elárasztotta az egész autósztrádát. U- gyanakkor minden kétszáz méterben ott a tábla, amely arra figyelmeztet, hogy ilyesmiért kétszáz dollár büntetés jár. Ebből rögtön tudtam, hogy valami nincs rendjén a kocsijukban, mert részegnek csöppet se látszottak. Maguk mögött haladtam, de maguk nem láthattak a pótkocsitól, aztán a benzinkútnál megláttam ezt az alakot a kocsijukban. Ezek- után világos volt minden, csakhogy a gyors száguldás közben semmi okosabb nem jutott eszembe, mint ez a tábla a járvánnyal! Carlton csodálkozva nézett Tómra. Most ez a kis srác is megnőtt a szemében. És milyen tökéletesen csinálta az e- gészet, — különben Is, az én fiam, mondta Carlton büszkén. Fordította: szj HITCHCOCK Útban szabadságra
