Új Ifjúság, 1965 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1965-11-30 / 48. szám
\ holdfényes, néma éj-1 A szakában úgy feküdt a vár Trencsén felett, mint mozdulatlan, megkövült óriás. Égő csillagok borították el az eget, s a holdsarló gyönyörrel fürdőt a Vág a- ranyhabjaiban, mintha a júliusi hőség elcsigázta volna ván- dorútján. A trencséniek békésen aludtak. Nem féltek ellenséges támadástól, semmiféle veszedelemtől. De ha ne adj' isten mégis történne valami, a vár- őrség talpon van, a városban pedig éberen őrködik a bakter, hogy tűzveszély vagy rabló nem fenyegeti-e a polgárok vagyonát. „Ma, 1490. július 25-én nem történt semmi, csupán..." írta be Opatovszký Ambrus kapitány egy óriási könyvbe, az egyik vártoronyban. Aztán csak mártogatta a Iúdtollat a kalamárisba és böködte vele hol a homlokát, hol az orra tövét, mintha így akarta volna serkenteni a gondolatait. Már másodszor rótta fel az érdes papírosra a „csupán“ szócskát, de a világért sem akart továbbmozdulni' a toll. — Az ördög vigye, el! — tört ki belőle a bosszúság, és levágta a tollat az asztalra. Ura, Zápolya István ugyancsak embertelenül nehéz feladatot zúdított a nyakába. — Itt a könyv, nap nap u- tán beleírsz mindent, ami a várban és Trencsénben előadódik! — hagyta meg neki virágvasárnapról virradó hétfőn, vagyis ama napon, amikor a várba hírnök érkezett, és tud- tul adta, hogy Bécsben pokoli kínok között meghalt Mátyás király. Zápolya István nem bírta ki tovább otthon. Legszívesebben repült' volpa, hogy megvigasztalja a bús. özvegységre jutott Beatrixet, s ne hiányozzon, amikor , majd afelől döntenek, ki foglalja el az árván maradt magyar trónt. — Katonának kard való a kezébe, nem pedig toll! — dohogott magában a kapitány. Egy darabig fel-alá járt, mint a ketrecbe zárt vad, majd ismét fölvette az eldobott pen- náti, és leült a krónikához. .... csupán négy török jött a városba," sercegtette a tollat, aztán ismét elgondolkozott, hogy mit írjon erről a jelentéktelen -eseményről. Valamit írnia kell, hogy ez az istenverte könyv mégis csak változatosabb legyen. Ura bármely pillanatban hazajöhet. Mit szólna, ha a krónikában virágvasárnaptól kezdve mást se olvasna, mint hogy: „nem történt semmi...“ Így aztán, a parancshoz híven végül följegyezte, hogy 1490. július 25-én négy török jött Trencsénbe. akik kereskedőknek adták ki magukat. Nem valami nagy esemény, hiszen nyakra-főre jönnek a városba különféle nációbeli emberek. Feltűnő csak az, hogy a négy török közül,kettő a város felső végén lévő fogadóban szállt meg, a másik kertő pedig a város alsó végén. Továbbá fölöttébb gyanús, hogy az utcán úgy mennek el egymás mellett, mint vadidegenek. Vajon, a trencséniek külországban épp így elkerülnék és levegőnek néznék egymást? Bizony nem. íré mindezt leírta, a M várkapitány homlokán gyöngyözött a veríték, és a keze úgy belefáradt, mintha legalább is hajnal óta követ tört volna. Dühében földhöz vágta a tollat, és rátaposott, mint valami kígyóra. Elhatározta, hogy lemond a kapitányságról. Verekedni, ellenséget aprítani, azt igen, arra mindig kész. De toliforgatásra fogadjon fel magának Zápolya István írnokot! Olyan hevesen csapta be a könyvet, hogy csak úgy csattant. Aztán odalépett a nyitott ablakhoz és elgondolkozva kereste a szavakat, amelyekkel ma-jd hazatérő ura előtt kifejezi elégedetlenségét. A várost beburkolta a kékes szürkület. Valahol Kubrovában ugatni kezdtek a kutyák, tren- cséni társaik visszhangként válaszoltak. Opatovszký Ambrus pillantása az őrtorony árnyékától kettévált várudvarra tévedt. Szíve hevesen kezdett dobogni. Mereven nézett lefelé. Egy sötétbe burkolt emberi alak lopakodott a várudvaron, és hosszú, testes árnyékot vetett maga elé. Opatovszký mosolygott. Nő, megint egy nő... Amint az őrtoronyban éjjeleken át vesződött az átkozott krónikával, nemegyszer ugrott fel az asztaltól, s lépett az ablakhoz, hogy friss levegővel élénkítse az agyát. A várudvaron mindig látott egy-egy átsuhanó alakot. Gyakran kettőt is, egymáshoz simulva. Feszülten figyelt. Ilyesmit eddig méa nem tapasztalt. A női alak nem a katonák szállása, s nem is a cselédszobák felé tartott. Az épülő félben lévő déli bástyák irányába fordult. A nagy fekete falazat, a- melyet a kőművesek mégcsak a lőrések közepéig húztak föl, úgy meredezett, mint valami kivicsorított csorba fogazat. A kapitány találgatta, mi az ördögöt keres ott egy asszony. Egyszercsak a nő halkan füty- tyentett. Mit jelent ez? Miért füttyent? Kinek ad jelet! Ez csak olyasvalakinek szólhat, a- ki odakinn van a félig kész bástya előtt. Nem találgatta, milyen találkozó készül, ott. Felcsatolta a kardját és elhatározta, hogy lesbe áll. Éppen leért az udvarra, amikor a füttyre kívülről válasz érkezett. A falhoz lapult, és szinte a lélegzetét is visszafojtva figyelt. urcsa nesz ütötte meg F a fülét. Mintha valaki felfelé kapaszkodna a bástyán. De nem. tévedett. Valaki kővel dobálja a falat. Miféle dolog ez?, Ki és mi okból’ dobálja éjjel a várfalat? Nagy kíváncsiságában az elővigyázatosságról is megfeledkezett, és csakhamar mindössze néhány lépésnyire volt a bástyától, amelynek tövében a női alak meghúzódott. Egyszerre ráébredt, mi történik. A várudvaron kő kop- pant, amelyet kívülről dobtak be kötél végéhez erősítve. S amikor a női alak hirtelen föl- emelkedett a földről, mintha az égbe indult volna, Opatovszký Ambrusnak nem voltak többé kétségei. A bástya mögül kötelet dobtak a várudvarra. A nő, aki erre a pillanatra várt, most felkapaszkodik a bástyára, a kötelet ráhurkolja a két lőrés közt kinyúló fogra, aztán kényelmesein leereszkedik. Kiáltani akart, mert tudta, akár nő az illető, akár női ruhába bújt férfi, szökni akar. Őneki, a várkapitánynak pedig kötelessége megakadályozni a szökést, bárki legyen is az De csak nézett maga elé. mint a megbabonázott, és amikor éppen kezdett magához térni, kívülről szörnyű kiáltás hallatszott. A női alak, aki már-már elérte a lórést, visz- szazuhamt a földre s mintegy a szörnyű kiáltásra válaszolva fájdalmasan felsóhajtott. A bástyán kívül valaki hörgőit, majd fojtott kiáltás hal-' látszott: — Allah, Allah! Azután léptek dobogtak fel minden irányból. Opatovszký Ambrus odaro- hant a szerencsétlen teremtéshez, aki egy nagy kőrakáson feküdt a bástya tövében. — Ki vagy te? Mit keresel itt? — kérdezte, de feleletet nem kapott. Addigra az őrök is odajöttek. Opatovszký Ambrus lehajolt a nőhöz, és kitakarta inkább sűrű hajába, mint köpenyébe burkolt arcát. Opatovszký Ambrus halvány arcot és nagy, sugárzó fekete szemeket pillantott meg. — Fátima! ' A várkapitány felkiáltása elárulta, hogy meglepődött. Noha élt már benne a gyanú, Fátima láttán megdermedt. — Kérem, ne áruljon el! — ült fel a lány, és hangja fájdalommal vegyes félelemtől remegett. — Megsebesültél? — Nem, csak a szívem sebzett, s most új sebet kapott. Megittasultam a szabadság elképzelésétől, s íme most megint rab vagyok. A várudvaron hallatszó léptek dobogásába zavaros hangok vegyültek, és felharsant a riadót jelző trombita is. — Szökni akartál ? A leány nem válaszolt, csak megfogta és görcsösen szorította a mellette térdeplő várkapitány kezét: ~ Elárul engem?! — Nem, nem Fátima! — tiltakozott hevesen a kapitány, de rögtön meg is bánta köny- nyelmű ígéretét. Hogyan is hallgathatná el ezt az eseményt, amely az egész várat felriasztotta?! Az őrök gyülekeznek. A nyugalom csak akkor áll helyre, ha a várbeliek magyarázatot találnak rá, miféle kiáltások zavarták mea az éjszaka csendjét. kapitány felegyeneseA dett, hogy a földön fekvő leányt legalább az árnyékával takarjaAz örök megálltak, felismerték a kapitányt. — Idegenek akartak belo- pózni a várba — mondta Opatovszký Ambrus. — Szaladjatok, amilyen gyorsan csak tudtok, és fogďossátok össze a gazembereket, akik át akartak mászni a falon! — ő is köztük van? — hajolt a leányhoz, és kérdezte suttogva, amikor az őrök elrohantak, hogy parancsát teljesítsék. — Nincs — felelte a leány. — Hozzátok ide őket élve vagy halva! — kiáltott Opatovszký Ambrus a távolodó ő- rök után. Mi legyen most? Opatovszký elkomorult és tanácstalanul állt a leány mellett. Fölébredt a lelkiismerete. Ő, a trencséni vár kapitánya, Zápolya István bizalmi embere, hagyta magát leszerelni egy török nő könyörgő szavától! Megígérte neki, hogy elhallgatja szökési kísérletét, s így megmenti a következményektől. És ezzel talán elősegíti a kísérlet megismétlését is. — Kelj fel, és siess, hogy mielőbb visszakerülj fekhelyedre! — mondta a török nőnek, és szinte sajnálta, milyen ke• Szlovák irodalom • Szlovák irodalom • Szlovák irodalom • X VOJTECH MIHÁLIK: I Plebejus ing 0 Hát ittmaradtam, vad fagytól üldözötten g sérelmektől megkövült, büszkeség q gúnyám alá szél fúj, hangom sután čn zörren, O akár a rozsdaette puskavég, ? ha szétveti a lövedék. Szlovák iroda ‘CS > o *3 S) £ 2 'O o u 'Cfl > .2 N S) C0 TJ O 'cc > © *N S) Legalább az asztalt sújtja nehéz öklöm. hajamat vörösborba áztatom, s mert farkastejen neveltek, puszta földön, nem fog ki rajtam semmi ártalom. se kór, se bú, se fájdalom. S ha hangom nem is nyeli el a némaság, meghalok — meghalunk mindannyian: földet taposva látom az ég magasét, vígan élek s dalolok boldogan, plebejus ingben, foltosán. Ha majd elköltözöm az árnyékvilágból, jó lesz, hogy nem sirat el senkise; de a meszes gödörben is meghallom, ha szó] a fülemnek legédesebb zene. a koldusok bölcs éneke. Zádor András fordítása T3 O TS 03 O Cl a. z 03 •03 \Q-C •— CL fl> £ o: eo '2 o ä o: :o .? N:p Ž. ”2 '0; >5 © 03 73 O C o S ° ca 13S '53 +J — X ca P — O C3 p CO :d-=!2 < xz c — E : >> >j Cl ,g 2?> £ C W r* fo q § oi: B —. S *8 c »CB 03 öí w < O 'Cl N N N n K £0 . , CD <C X X 'Cl JO T3 ■ Szlovák irodalom • Szlovák irodalom • Szlovák irodalom • Szlovák Írod mény, érzéketlen a hangja. Megvetést érzett önmaga iránt, mert lám, áruló lett! — Nem mehetek vissza! — emelkedett fel Fátima, és aggodalmasan tekintett az ablakokra, amelyek mint nyitott szemek fénylettek. — Valóban nem mehetsz — kapott észbe a kapitány. Hiszen az egész vár talpon van, és Fátima nem tudna észrevétlenül visszakerülni. — Csak önnél rejtőzhetnék el, kapitány úr! Önnél nem keresnek és nem találnak meg! — De mi lesz, ha észreve-, szik, hogy üres a szobád? — Azt hiszik majd, hogy sikerült a szökés! Nem! Nem! Lázadozott a lelkiismerete. Nem szabad segítséget nyújtania a török nőnek, nem szabad visszaélnie ura bizalmává!. El kell záratnia a nőt és szigorúan megbüntetni a szökési kísérletért! De lehet büntetni ezt a törékeny teremtést. elbírná viselni fájdalmas, szemrehányó tekintetét? Nem volt elég idő, hogy magában megvívja a harcot. Bizonyára csakis ezért győzött Fátima:. — Gyorsan, gyorsan, kapitány úr, mert együtt találnak itt bennünket! A kapitány máris ott érezte karján a lány remegő kezét. így hát nem ő vezette Fatimát, hanem az vitte öt magával az őrtoronyba. Ügy lépdelt fölfelé a lépcsőn, mint az elítélt, akit tömlöcbe kísérnek. égzetes volt a pillaV nat, amikor Fátimát először meglátta. Képe azonnal bevésődött a leikébe, oly mélyen és oly ragyogóan, hogy többé semmi sem tudja elhomályosítani. De ez csak kínt jelentett neki. semmi egyebet. Fátima mindig egyforma volt. Hűvös, mintha a szíve márványból lett volna. Hiába közeledett hozzá forró szavakkal, úgy nézett rá, mint idegenre. Hiába próbálkozott százféleképpen járni, arcára serf) tudott mosolyt varázsolni. Mire ők feljutottak az őrtoronyba. a várudvar benépesült izgatott emberekkel. — Várj itt, rögtön visszajövök — szólt Fátimához a kapitány és már rohant is volna, hogy lecsillapítsa a megriadt várnépet, s helyreállítsa a rendet, de Fátima megfogta a kezét: — Köszönöm önnek, kapitány úr! A kapitány szívét mélységes részvét szorította össze. Fatima szeme könnyes volt, és hangjában elfojtott sírás rejtőzött. S a zokogás azonnal ki is tört a leányból, amint magára maradt. A várudvaron a legnagyobb zűrzavar uralkodott. Riasztó találgatások keltek szárnyra, és az emberek egymást ijesztgették, mintha a törökök már a Vág partján gyülekeznének a vár megtámadására. Senki sem hallhatott mást, csak a rémes kiáltást és a fájdalmas sóhajt, mégis sokan égre-földre es- küdöztek, hogy a vár alatt pokoli lábdobogást hallottak, lármát és tömeges fohászkodást: — Allah! Allah! — Szégyeljétek magatokat! teremtette le Opatovszký Ambrus a katonákat. — Bolhából elefántot csináltok! Mitől féltek, ti anyámasszony katonái?! A katonák szégyenkezve lecsendesedtek. — Aki ebben a várban fél, az megsérti a mi iegkegyelme- sebb urunkat, Zápolya Istvánt — fordult a kapitány a várlakókhoz. — Ki mer kételkedni benne, hogy a híres trencséni vár, amelynek falai alól mindenkor megszégyenülten kot- ródtak el az ellenséges hadak, bevehetetlen?! Ma pedig, a- mikor újból, s a lehető legagyafúrtabb módon megerősítjük, ellenállna még a pokol rohamának is. Oszoljanak szét nyugodtan! bben a pillanatban E kinyílt a várúrnő hálószobájának ablaka, s megvilágított keretében feltűnt Hedvig asszony, a várúr felesége. Nyakig csipke borította, és amint az ablakon kihajolt, hosszú fekete haja szép zu- hatagként aláomlott. — Mi történik itt? — kér-' dezte. — Semmi, legkegyesebb úrnő — felelte Opatovszký Ambrus. Szeme elmerült az asz- szony hajának dús hullámai-’ ban. s a szíve riadtan vert. — Az egész várat izgalomba hozta egy jelentéktelen esemény. De biztosítom önt, hogy hamarosan helyreáll az éjszakai szent nyugalom. — Majd jöjjön fel reggel, kapitány úr, s mesélje el, mi is történik tulajdonképpen. Jöj-* jön okvetlenül, Ambrus! Ambrus!... A várúrnő nyilvánosan szólította meg ilyen bizalmas modorban... Beleszédült, és aggodalom szorította össze a torkát. Nem a várúrnő hívja magához mint várkapitányt, hanem az elhagyatott asszony... S mindenki, az egész vár ki- érezheti a megszólításból ezt a hívást... Fordította: _________ Nagy Erzsébet Részlet az író A szerelem kútja című regényéből.
