Új Ifjúság, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1960-08-30 / 35. szám
iii.... ti: ::::::::::::::::::::::: X vidéki műkedvelő, színjátszó és táncegyüttesek többnyire ősz és tél folyamán tevékenyek. Ugyanis csak a hosszú esték nyújthatnak kedvező alkalmat ifjúságunknak és az idősebbeknek is kulturális tevékenységre. A népművelési otthonok vagy ezek híján más helyiségek vonző.melege összehozza azokat, akik kitartó szorgalmas munkájukkal széthintik falvainkon a kultúra magvait. Ezt tették a Csema- dok és a CSISZ gútai műkedvelői, amikor a tél folyamán egy kabaréműsorral mosolyt és derűt varázsoltak nézőik arcára nemcsak falujukban, hanem Csallőközaranyoson, Ögyallán és Bátorkeszín is. És ez után a könnyebb fajsúlyú műsor után igényesebb, színészektől többet követelő darabot választott ki játszásra Kopják tanító elv- társ, a csoport vezetője. Ezúttal Siposs-Tarics Dalol a nyár Című zenés vígjátékéra esett a választás. A helyi szokásoktól eltérően most nyáron tanulta be új darabját a lelkes kultúr- esoport, dacolva minden nehézséggel és akadállyal. Siposs és Tories a komáromi Magyar Területi Színház ismert színészei. Említett vígjátékukban két hét nyaralásának az élményeit mondják el meglepő üdeséggel. Az események a tátrai „Edénkért“ nevű üdülőben MACS JÖZSEF: játszódnak. A szerzők nem a puszta véletlenre építenek, hihetetlennek tűnő fordulatokat nem építenek be a darabjukba. A reális életből vették témájukat. Ezért aratnak sikert játékukkal! A dalos vígjátékban jó alakítást nyújt Balázs Sándor Ve- recky álfilmrendező szerepében. Főként szép, tiszta, kellemes hangjával tűnik ki. Kovács Ibolya egyéniségét Rigó Magda példátlan akarattal és elfogadható játékkal vitte színre. Ve- reckyné szerepében pedig Bar- tus Ida higgadt játéka köti le a figyelmet. Szabó Szerén titkárnője szintén szép alakítás. Dinamikus egészét alkot a fő eseménnyel összefonódó és azt szerencsésen kiegészítő többi jelenet is. Sok derűs percet szerez például Bokros gondnok Boriska nevű leányának és Borz Bonifác villanyszerelő-halász- újságírónak érdekesen alakuló szerelmi kapcsolata. A leány szerepében szép alakítást nyújt Czigle Gizella, aki gyorsan pergő nyelvével, szellemes mozdulataival élethűvé teszi egy csit- ri kislány alakját. Borz Boni- fácot Szépe Pál alakítja. Mozdulatai és arcmimikája gyakorlott színészre vallanak. Borz akaratlanul is megtestesítője és kiindítója a szerepben mindazon félreértéseknek, amelyek az eseményeket előreviszik, ő okozza a félreértéseket jövendő apósa és anyósa között. Az üdülő gondnokának alakításában Rása Imre nagyszerű. Hanghordozásával kiválóan tudja érzékeltetni azt a felelősséget, amely ilyen fontos poszton természetes. Jó benyomást tesznek még játékukkal: Szépe Ferenc portás, Csizmadia Zoltán festő, Öllé Mária gond- nokné és Fekete Kálmán súlyemelő. De a többi alakító is megérdemli, hogy leírjuk a nevét. így Jozefik Erzsébet, Angyal Rozália, Marosi Gábor, Kondé Ferenc és Nagy Lajos. Siposs-Tarics zenés vígjátékának, a Daloló nyárnak szín- revitelében a Földy Lajos vezette zenekarnak is oroszlánrésze van. Nem beszélve a nagyszerű rendező-szervező Kopják József munkájáról, aki igazán sokat tett azért, hogy a gútai- ak elfogadható játékkal vigyék színre a darabot. Reméljük, hogy a tervbevett nyári és őszi portyákra sor kerül s a Csallóköz eme nagy falujának műkedvelői számos községben szereznek majd derűs perceket a dolgozóknak. Bízunk abban is, hogy a lelkes műkedvelőcsoport méltón fogja képviselni a csehszlovákiai magyar kultúrát egyhetes magyarországi vendégszereplése idején. JUHÁSZ ÁRPÁD Augusztus 17, szerda vonat éppen most szalad fel a völgyön nek, a falvaknak, az embereknek, s a két ha" * ián- talmas magaslat közt müút szürkéllik s dűlőkeresztül-kasul A Csetnek felé. Roppant erős fényben Ián goi a vidék. Tizedmagával síit a nap. Tegnap ellenben zuhogott az eső. Menteni a termést, kihasználni az időt, ez visszhangzik országos akaratként a vidéken és mindenütt, ahol kedvezőtlen a felhők vonulása. De a dombokon, illetve a Zúgó alatt lefeküdt az árpa egészen. Nincs gép, amely levágná. A páskaháziak úgy segítenek magukon, hogy felparcellázzák a táblát és harmatfelszálltától kaszával aratják az életét. Egy nagy szorgalmas megmozdulás hullámzik az árpában. Aztán egyszerre végeszakad a kaszák zuho- gásának, marékszedő asszonyok hajlongásá- nak, az emberek bevonulnak ebédelni a faluba. Az oldalon feltűnik egy öregember papucsban, csizmanadrágban, lajbiban, villogó kaszával a vállán. Meghökkentő, szívb emarkoló, film vásznára vagy televízió képernyőjére kívánkozó látvány! Mintha nem is a szövetkezet árpaföldjéről jönne, hanem a Mikszáth regényéből, a híres Szent Péter esernyőjéből lépne ki. Azzal a különbséggel, hogy ö nem egyedül baktat a sáros dülőúton — a menye lépked frissen előtte. Meg ■a kezében sem tart esernyőt, meg a neve sem Müncz Jónás: Ragyina János. A levegöégben madarak énekelnek, a susogó erdő aljában pedig jóízűen csevegő források felelgetnek egymásnak s én azt kérdezem idei nyarunk legöregebb aratójától: — Hány esztendő van az alatt a kasza alatt? — Kilencvenkettő! — feleli büszkén. — Es még tud aratni? — Hajaj, mindent tudok én, csak munka nélkül élni s meghalni nem — mondja nevetve és váll váll mellett vonulunk a falu felé. Közepes termetű, egyenes tartású ember, senki nem nézné hetven esztendősnél többnek. Csak a haját, meg a bajszát, no meg a szemöldökét festette olyanra az idő, mint a nagyon-nagyon vénekét a gyermekeink meséskönyvében. Kilencvenkét esztendő! így kimondva vagy leírva nem is hat soknak, de soroljunk csak fel néhány adatot az életéből.-H Mikor született? Csendesít a lépésén, tűnődik egy keveset. — Hatvankilencben. Losoncon és Besztercebányán katonáskodtam. Sokszor végigdaloltam a főutcát, hogy nem a világ ez a három esztendő. Régen vót, kilencvenben. Lopva pillogok az öregre és nem akarom hinni, hogy ez a késéi kaszás až első háború kitörésekor már negyvenöt éves volt. Pedig úgy igaz, ahogy leírom. Tizenkilencben került haza a frontról, s alig melegedett meg a helye, jöttek fel a vörösök Rozsnyóig és ót Bet- lérbe rendelték lóval, szekérrel. Olyan tűzbe került akkor, hogy majd otthagyta a fogát.,. Kereken hetvenkét esztendős volt, amikor a második világháború kitört! Az ilyen szép időt megélt ember emlékezetében csoda-e, ha elmosódnak vagy összefolynak a távolságok? Az első világégésre emlékezve például a „most" szócskával kezdi a mondatot. De maradjunk még kicsikét a múlt század végénél. Huszonnégyéves korában nősült az öreg. Felesége tíz gyermeket hozott a világra. Azonban csak három maradt élet ben belőlük. — Mi történt a többivel? — kérdezem. Néz a falu fölé ragyogó napos időben ho mályos szemekkel A falun túl temető ... — Elpusztultak parlagban Vót úgy is, hogy egyszerre két koporsó szomorkodott az udvarunkon. Temettük egymás után a gyerekeket. utak meg gyalogutak szelik a földeket. Vajon akadna mérnök, aki ennek a mellettem ballagó majd százéves embernek az útját feltérképezné? — Hol járt a falu határán kívül? — Legmesszebb Miskolcig mentem el. Rimaszombaton, Rimaszécsen, Rozsnyón és Tornaiján is megfordultam a vásárokon. Szekéren, avagy kaszával, kapával a vállán hány kilométert tett meg? Hány pár csizmát, bakancsot koptatott el és hány inget, gatyát? És a gatyáknak milyen mély volt a zsebe? Milyen pénznemek csörögtek benne? Íme a kérdések sora, de csak egyre felel az öreg. A csizmáról mondja csupán: — Minden esztendőre egy párat tessék számítani! Ahogy a szavaiból kiveszem, falujában és faluja határában élte le az életét. Páskaházá- ról nem nagyon mentek el az emberek. S ha némelyik mégis elment, meghalni hazajött az is. Meghalni majd mind hazajött, kivéve a háborúban elesetteket. Nagy nemzeti költőnk, Vörösmarty mintha nekik parancsolta volna meg a Szózatban: Itt élned, halnod kell. Mikor megházasodott Ragyina János, tíz hold földje volt. Aztán hét évtizeden keresztül szerzett hozzá még három holdat a tapolcai határban. Szövetkezetben a föld, szövetkezetben ö is. Éppúgy, mint a csiga. Ott van, ahol a háza. Reggel ötkor kél, este fél tíz tájban fekszik. Mohón figyel az életre, amely akkorát változott egy jó emberöltő alatt, hogy szavakkal nem is nagyon lehet érzékeltetni. H osszú életében kétszer volt beteg az emberünk. Először harminchétben, hatvannyolc éves korában. Súlyos mellhürtya- gyulladás döntötte ágyba. Erről a következőket mondja: — Az orvosok lemondtak rólam, mert ők se tudhatnak mindent. Honnan is tudhatták vó- na, hogy nekem odafent száz esztendő van be- firkantva. Másodszor meg úgy lett beteg, hogy bőrrák féle keletkezett az orrán. Az sem fogott ki rajta. Felutazott Pozsonyba, gyógysugarazásra és azóta kutya baja. Pedig az orvosok, a tudós professzorok azt gondolták, amikor szívélyesen eltanácsolták: — No, hazaküldjük meghalni! Ő ellenben másképp, ilyenformán fogta fel a dolgot: — Majd van eszemben. Egyébként a hosszú élet receptje szerinte is a mértékletesség. Soha nem vitte túlzásba az alkoholfogyasztást, dohányozni is csak módjával dohányzott. Szenvedélyei nem voltak. Vagy igen? Egy nagy szenvedélye közismert. A lovakat nagyon szerette. Vásárokra is azért járt, hogy a pejkőit jobbakért csereberélje. Nem adta semmi pénzért, ha a szekerébe fogott lovak fejüket felvetve, orrlikaikat kitágítva, táltosok lendületével táncoltak ki az udvarából.., Fuvarozgatott és falvakon ment keresztül a szép lovaival. És boldog volt, ha megnézték a pejkóit. — Ahány menyasszony, az mind az én szekeremen jött be a faluba. No, persze, míg motor nem vót — mondja. Lám, jó hogy említi a motort. Hányadán is állunk a jármüvek fejlődésével. Faggatom az Nyílt levél a Tornaijai Tizenegyéves Iskola CSISZ tagjaihoz Ez év áprilisában jártam gyönyörű iskolájukban. Most az új tanév elején, kéréssel fordulok magukhoz. A nép állama, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság minden lehetőséget megad, hogy tanulhassanak. 1960. szeptember 1-től ingyenesen kapják a tanszereket, a tankönyveket. Ez azonban mind csak lehetőség. A munkát, a tanulást maguknak kell elvégezniük, szorgalommal, igyekvéssel, okosan felhasználva a rendelkezésünkre álló időt, sokféle segítséget. Kérésem tehát az, hogy foglalkozzanak rendszeresen az iskolai CSISZ-szervezet keretén belül is a sikeres tanulás módszereivel, a szellemi élet higiéniájával, a pályaválasztás kérdéseivel, az eszménykép keresése és választása fontosságával. Ezen a téren még akad tennivaló bőven. Mert nem találták furcsának például az ilyen anonim kérdést a kérdés-felelet „estünkön": milyen jövője van egy ápolónőnek? Hiszen ha annak az öt-hat lánynak valóban hivatásérzete, hogy ápolónő lesz, akkor nem közvetlenül az érettségi előtt kellett volna érdeklődniük? Sőt a CSISZ-szer- vezet rendezhetett volna beszélgetést egy kiváló ápolónővel vagy egy tanulmányi kirándulást a kórházba. Az az öt-hat elvtársnő pedig a Vöröskereszt keretén belül már elvégezhette volna az ápolónői tanfolyamot! Sok hasonló kérdésre válaszoltunk iskolájukban: mi a jövője az orvosnak, mérnöknek, villanyszerelőnek, stb. stb.... és közben arra gondoltunk, hogy az iskolai CSISZ-szervezet bizony vajmi keveset foglalkozhatott az élet kapujában tervezgető tagtársak problémáival. Sőt, az egyik névtelen kíváncsi egyenesen így fogalmazta meg a kérdést: milyen jövője van egy szlovákiai magyar ifjúnak? Természetesen, a válasz igen egyszerű: ha jó szakember lesz az a szlovákiai magyar ifjú, akkor nagyszerű jövő áll előtte. Ha kiváló esztergályos, vagy nagytudású állatorvos lesz, úgy jövője fényes: azonban a rossz orvos és a selejtet termelő esztergályos jövője bizony igen kétes. Kedves fiatal barátaim! Többszáz dolgozatukat tanulmányoztam át és büszkén állapítottam meg, hogy nincsen igazuk azoknak, akik únos-untalan a tanuló- ifjúság távlat nélküli cinikus-nihilizmusáról beszélnek. Magukban már természetes szükségletként él a munka, a szakma elsajátításának igénye, sőt nem ritka a komoly hivatástudat kifejezése. A probléma inkább ott van: milyen hivatást akarnak betölteni. Legtöbben a továbbtanulást, de ott is a „favorit“ szakmákat, az „orvosit“, a „mérnökit“ választották. Nagy kár, hogy összejöveteleinken nem beszéltek például a mezőgazdaság forradalmi átalakulásáról. Arról, hogy hazánkban az egyéni kisparcellás paraszti gazdaságok modern, kollektív nagyüzemi gazdaságokká egyesültek. Ez robbanásszerűen átalakítja a mezőgazdasági termelést és a gépesítés törvényszerűen maga után vonja a munka szakosítását. Tehát addig, amíg a kisüzemi paraszt- gazdaságok univerzális, „mindenhez értő“ munkáskezet igényelnek, a modern nagyüzemi termelés már az egyes munkafolyamatok elvégzésére a legújabb gépi és termeléstechnikai ismereteket követeli meg. Ennek következtében nemcsak új lehetőségek, de teljesen új szakmák alakultak ki a mezőgazdaságban. Ez a folyamat pedig új perspektívát jelent az ifjúság és főként a szlovákiai magyar ifjúság számára. Hiszen Dél-Szlo- vákia túlnyomó részt magyarlakta vidékének egyik legkomolyabb problémája, hogy még mindig kísért az a régen idejét múlt felfogás: kapálni mindenki tud, márpedig a paraszti munkához nem kell más. Maguknak, a túlnyomó részt parasztgyerekekből álló tanulóifjúságnak kell perbeszállni az ilyen fejlő- dést-gátló felfogással. Ilyen véleményt csak a szűklátókörű emberek vallhatnak, vagy azok, akik nem tudják elképzelni a modern nagyüzemi termelési módszereket, munkaszervezeti megoldásokat. Ma már a mező- gazdasági nagyüzemekben, elsősorban az EFSZ-ekben, a dolgozók szakmai képzett- lensége az egyik legfájóbb visszahúzó tényezője a munkatermelékenységnek. És ezen változtatni elsősorban a maguk feladata. Véleményem szerint ilyen problémákat kellene megvitatniuk az új tanévben, mert munkájuk áprilisi felmérése éppen arra hívta fel figyelmünket, hogy a múltban nem fordítottak kellő gondot politikai működésük során tagtársaik távlatainak kialakítására, nem törekedtek tudatosan a tanulóifjúság életeszményének formálására. Pedig enélkül minden politikai munka többé-kevésbé formalizmus. Mert mit érnek a szárnyaló, egyéni vágyak, ha nem telítődnek meg társadalmi célokkal? Tehát az iskolai CSISZ-szervezetnek oda kell hatnia, hogy minden CSISZ- tagnak legyen életcélja ás ez álljon összhangban apáink, testvéreink, szülőfalunk perspektívájával: azaz tudatosan keressük és mutassunk rá a magánélet és a közélet egységére. Ez legyen a feladat, mert ez á® élet célja: a tett, mely saját magunk javára és a társadalom hasznára szolgál. A társadalom tiszteli és szereti Magukat. Ennek ezernyi tanújelét érzik és élvezik. Maguk ösztöndíjat kapnak, míg valamikor tandíjat fizetett a tanuló. Maguknak már nem kell olyan embertelen, megszégyenítő körülmények között tanulniuk, mint amilyen körülmények között mi kezdtük a tanulást. Maguk arra vállalkoztak, hogy magasabb műveltséget szereznek. És mi ezért szeretjük, tiszteljük magukat és minden lehetőséget megadunk a tanulásra. Csak magukon áll, hogyan tudnak élni jogaikkal! Legyenek az iskolai élet vidámkedvű, bátor, nyíltszívű, öntudatos formálói. A jó politikai és szervezeti élet megteremtésével segítsenek a tanár elvtársaknak, hogy az iskolájuk még inkább olyan közösséggé váljék, amelyben a mi új társadalmunk nagyszerű erényei tükröződnek! Ehhez kívánok az új tanév alkalmából sikeres, jő munkát. MÖZSl FERENC ;;; :;i Két nagy hegy szemellenzóje ennek a völgy- öreget a dülőúton, de nem tud évek szerint eligazítani sem tárgyakat, sem eseményeket. Csak azt tudja, arra élesen emlékszik, hogy a páskaháziak a fia jóvoltából láttak először kerékpárt. Bizony, megcsodálták a két szabályosan guruló kereket. És kívánkoztak rá erősen. Olyannyira, hogy a négy koronát sem sajnálták vasárnaponként az órás biciklizésért. Most meg már a biciklit nem is számítják a faluban, motorbiciklivel kezdik a számadást és autóval folytatják .. Közeledünk a szélső házakhoz, jobbfelöl elmaradtak már a kukoricások. A falu egyik felére árnyék vetődik. S a két mesés hegy egyszerre olyan levegőt lehel, hogy pénzért vásárolni is megérné. És mintha mindjárt a hátunk mögött csobognának a hűs vizű erdei források. — Megérkeztünk — figyelmeztet az öreg. Helyeslőleg bólintok s ezúttal nem rá, nem is a csillogó-villogó kaszájára téved pillantásom, hanem a kapukban ácsorgó gyermekekre vagy az udvarukon tétován megálló felnőttekre, akik mélységes tisztelettel biccentik meg fejüket Ragyina János előtt. — Kint vót, János bácsi? — kiáltják neki innen is, onnan is. — Kint vótam — feleli készségesen. — Iparkodni kell, míg nem jön megint az eső. Csak úgy boldogulunk az árpával. Iparkodni kell! Ezt mondja ez a nyolc esztendő híján százéves ember, idei nyarunk legöregebb aratója, aki talán csak azért jutott fel a végtelen idő magas csúcsára, mert az igyekvés volt életének alfája és ómegája„ S ha olykor-olykor mutatkozik a mezőn, az emberek is ezért emelik meg neki magasan a kalapjukat!.
