Új Ifjúság, 1959. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1959-08-11 / 32. szám
CS£TŰ JÁNOS: PETRIK JÓZSEF: ♦ ♦ ♦ vagy még leszáll valahol? Vízparton A lkonyodik, megcsillannak a város sziporkázó vUlany- szemei, a korzón tarka tömeg Imlló’r.zik. Pardubice, a híres lóversenyek városa megszokott szombatesti életét éli. Elvegyülök a színes áradatban, nézegetem a kirakatokat... A szomszédos oldalon magányos nő sétál. Meg-megáll s a kirakatok felé fordulva vállára omló dús fekete haját rendezgeti. Nem nagy érdeklődést tanúsít az üveg mögötti áru iránt. Karcsú, ringó alakja minduntalan elémbukkan a sétálók közül. — Vajon ki lehet? Megszólítom: — Tetszik? — Lassan félre- billenti a fejét. — Talán önnek nem? Csodaszép karórák, hát még a gyűrűk ... — mondja kedvesen, vonzón, közvetlenül... Együtt andalgunk tovább a korzón, majd a liget padjai között — két ismeretlen ismerős — az összeboruló szerelmes párok sűrűjében ... A lány kedves, bájos, a ligeti pad kemény, az esti szellő hűvös, felborzolja a hajszálakat és a homlokot végighinti puha koromfekete hajtincsekkel. — Sohasem volt még ilyen estém — suttog a lány, s fecseg tovább semmiségeket, szellemesen, vonzón. Hangja, szemének tüze lángra gyújtja az érzéseket. Szavában kacér vidámság gyöngyözik, mint pohárban a habzó sör. — Veszélyes játék — szűrődik a remegő figyelmeztető hang az emberi bensőből, de elhalkul, leföldeli két remegő kar tüzes ölelése, a meggondolatlan keblet- gyújtó szócska: szeretlek'. — Nem hiszed? — Nem — buggyant ki akaratlanul ajkamon a szó. Ránkszakad a csend, lehullanak a bársonyos karok élettelenül, némán, csak a kézitáska zörren a sétány apró kövezetén... — Pedig ... — Miért hazudsz? — kérdem és már szívnám vissza a szót, de késő. Arca halvány lesz, vállait megrázza a zokogás, peregnek a könnyei, reszket az ajka. Megtévedt, gyenge idegzetű nagy bűnösök tudnak ily megbánóan sírni ítélethirdetés után. Vajon mi szakadt fel lelkében, mit kavart fel ez a néhány szó, hogy így összetört. Hiába kérdezem, nem válaszol. Félreértett, azt hiszi, érzelmeit gúnyolom. Fázik, reszket, majd go-ombán felelget, úgy érzem elfutna a legszívesebben. De nem. Lassan körülöleli a flegma közöny, az öngyilkosok nemtörődömsége. Logikátlan feleletek, andalgó lépés — valódi élő szobrot tart a karom. A múltjáról mélyen hallgat.,. — Szomjazom. A kávéházban lassú keringöt játszik a zene, a pohárban badacsonyi kéknyelű gyöngyözik ... — Tessék, tessék illatos szegfűt a szép lányoknak. Egy csokor, két csokor. Köszönöm’. A virágárus néni zsebbe csúsztatja a pénzt, odébb lép a következő asztalhoz. Fürge pincér hozza kis vázában a tiszta vizet s a lány a csokor fölé hajol: — Nagyon szeretem a virágot. — Hangjában újra élet van, természetes báj, amiről talán ö maga sem tud. Forgatja a csokrot, ragyog a szeme s a kávéházi csillárok fényében szépsége még tündöklóbb, alakja kecsesebb. Észreveszi, hogy figyelem, baljával zavartan dobol az asztalon. Arca kigyűl, de nem tekint fel. A tizennyolc évesek viselkednek mVajon meddig bírja mozdulatlanul ? Egy, kettő, három ... négy, öt — írja a köröket a másodperc- mutató. — Miért nézel rám olyan szánalmasan? Ajka összeszorul, arca megkeményedik. Ráhajlik a szegfücso- korra, majd a pohár után nyúl.. — Még a nevét sem tudom! Lassan felemelem a kicsi $ár- gabőr kézitáskát. Mozdulatom könnyfátyolos koromfekete szembogár kíséri. Hátradűlve figyel. Arca sima, nyoma sincs rajta az előbbi zavarnak. Megjelenése újból imponáló, elegáns, tekintete sokatmondó: nekem mindent szabad! A táska jóformán üres. Női szépségápolási kellékek, kis pénztárca, zsebkendő, személyazonossági igazolvány s egy selyempapírba csomagolt vékony könyvféle. Széthajtom: .Oklevél. R. Erzsébet kiváló eredménnyel végezte a gépészmérnöki szakot. Alatta a prágai műegyetem pecsétje s a dátum: 1959. június 25. Előrehajol, elveszi a személyazonossági igazolványt, fellapozza, mélyet sóhajt és elém tartja. Figyel, várja a hatást. „R. István született 1954. július 2-án". Nézem a sorokat, a lányt, aki asszony és mégis továbbra is lány maradt. Huszonöt éves, főiskolát végzett, ötéves kisfia van és most itt ül mellettem, kecsesen emeli a poharat, koccint. Az en.jer sutba dobhat minden logikát, a rejtélyt csak a szavak oldhatják fel... T angó, keringő, pezsgő, a második üvegnél már mámoros: — Legyünk jóbarátok — emeli a poharat és lassan, mint szikla tövéből a forrás, felbugyognak belőle a szavak, a mondatok, a meztelen valóság, egy arasznyi élet: Kitűnő eredménnyel végezte a középiskolát, az érettségi banketten beleszeretett egy fiatal mérnökbe. Három hónapig jártak együtt, aztán a fiút elhelyezték a kisvárosból, ő meg ősszel szorongó, vádló érzésekkel egyetemre került. Senkivel sem osztotta meg titkát, csak írta a forró leveleket és kapta a nyugtató, hideg válaszokat: még fiatalok, nincs lakás, kicsi a kereset, végezze az egyetemet. A forró ölelésről sehol egy szó sem. Hozzáutazott, idegenül, ridegen fonadta, s egy mondaton pozdorjává tört színes álmainak szekere: „iMttalak én más fiúval is ...“ A mélységes, gonosz hazugság, a lelki megrázkódtatás ágyba vitte, megbetegedett. Az egyetemen egy évi halasztást kapott az első szemeszter után. Handlován szülte meg a kicsit testvérénél és égő arccal hazudta: nem tudom ki az apja! A második szemeszterből levizsgázott, ősszel folytatta a tanulást. A fiúcskát nagyszülei vették magukhoz, elvitték a kis faluba, a hegyek tövéhez, ahová ö már öt éve nem tette be a lábát. A nyarakat mindig Handlován töltötte a testvérénél, ide hozták hozzá a fiút, aki csupa apja. Nem szereti a gyereket, nem L épegetünk a kihalt utcákon, fáradtan, ólmos lábakkal, józanul. Az utca kihalt, a tér első padján részeg görnyed, nyöszörög. Észrevesz, fettápászkodik, hozzánk botorkál. — Adjatok tüzet! — Fiatal, tizenhét év körüli jólöltözött fiú, ömlik belőle a szó: — Nem vagyok részeg, csak jó kedvem van ... Önálló lettem. Otthagytam a mamit, ő egy olyan nő... Apám sincsen. Hozzám támaszkodik, alig áll a lábán. Eldobja a cigarettát, újat kotor elő. A lány megfogja a karom. — Gyerünk, utálom a részegeket. Nevelési vitába kezdünk. Az életről meglehetősen ferde nézetei vannak: nem megy férjhez, nincs hű férfi, a munkának akar élni, de csak önmagában bízik. Valami nagyot szeretne alkotni, hog híres legyen, s hogy segítsen az emberiség jobb, könnyebb életén ...! — S a fiad? — O, azt a mamáék nem adnák semmiért. De majd gondoskodom róla, hogy eljusson a főiskolára, vagy legalább valamilyen mesterséget kitanuljon. Kiabálás, lárma, autó fékjének csikorgása hasít bele a hajnali derengésbe. Néhány ember rémülten fut a tér sarka felé. Visz- szafordulnak, odasietünk mi is. A szűk utca sarkán valakit elVízpart a nyugvóm, összekulcsolt karom a vánkosom, lábamnál fekszik szelíd kéken a síma nyugalom. Belemosódott szemem kékje, belemerült az ég, s belevágyik a tűző fényben lebegő messzeség. A vitorlásraj a víz színén alvó vadlúd-sereg, csak felnyúló csupasz árbocuk kiált életjelet. Mélyen behajló nyárfák őrzik végig a partokon, hogy ne gyúródjék hullámokká a kéklő nyugalom. — De bennem a vágyott nyugalmat nem őrzi semmi sem, gyűlölöm már a sima csendet a közömbös vizen. Láng sajog bennem, az én csendem e kínzó őselem: Békés víz partján fájó tűzzé gyújtott a szerelem. Tűzném szótlan kövekbe játszva ábrándos kedvemet, de túl szép már az életem, hogy ne osszam meg veled, S lágy hangod helyett túl kevés már e sima nyugalom — Hogy ez se legyen, belevetődöm, s hullámba kavarom... Vándorúton Mindig úgy tetszik, messzi tájak csodáló vándoruknak várnak. Szeretek is sportzsákot venni s vállamra vetve útra kelni. Érettem csihol fényt a hajnal, s indul az élet színnel, zajjal, a szénaillat értem szárnyal, engem köszönget friss madárdal. KRISTA BENDOVÄ: Az úttest, dombot-völgyet járva, csapongó kedvemet mintázza: kanyarba bújik, újra látszik, hajlongva fut a láthatárig. Ott túl a réten, túl a fákon, még mind az én szabad világom; annyit szippantok fel belőle, hogy meg is részegedem tőle. Rittyentett Jánosík is gyűlöli, nem is vágyódik utána, csupán tudomásul veszi, hogy van, fel kell nevelni — ennyi benne az egész anyai kötelék. A nevelést a nagyszülők végzik, ő most sem megy haza, épp csak megpihen Handlován és utazik tovább Trencsénbe, ahová a kihelyezése szól. — Hogy kerülsz ide? Lassan ízlelgeti az aranysárga nedűt, beszél... — Magam sem tudom. Hazafelé mentem, megszakítottam az utat, még sohasem jártam itt. A többit már tudod ... Ezt még senkinek nem mondtam el, s neked ... pedig azt sem tudom, jó vagy-e vagy gonosz... te sajnálsz... nem szeretsz... megbánod! Feje fáradtan oldalra billen, dús fekete haja arcára hull. Az utolsó mondatokat talán már a pezsgő mondatta vele. Itt egyedül az erős fekete, meg a friss levegő segít... csapott egy tejet szállító autó. Emelgetik, forgatják, vérzik a feje. Megállók a gyalogjáró szélén, Erzsi elvegyül az összeverődött kíváncsiskodók között. Mikor a szerencsétlent felteszik a mentő- kocsira, a „lány" holtfehéren támolyog visszafelé. — Az ... az a cigarettás fiú ... Áll megrettenve, táguló szemekkel, keze görcsösen markolja a kis táskát. Hiába szótítgatom, kedve elpárolgott, nevető szeme sötéten mered a távolba. Kikísérem az állomásra. Amikor megmozdul a Bratislava felé induló gyors, kihajlik az ablakon, ajkán fáradt mosoly vibrál, baljával búcsút int... Imént. Nézegetem a menetE rendet. Jó csatlakozása van ... Sajnos, a számok nem mondják meg, hogy vaion délben a kisfiával ebédel-e? — vagy újra leszáll majd valahol... Kis leányka lábát szedi, erdőbe megy málnát szedni. Szépenfestett korsó van egyik kezében, a másikban bátyú, lépdel vele szépen. Bogárszemű lányka, még énekel is, lám: — Füttyentett Jánosík fent a magas sziklán... Füttyentett Jánosík fent a magas sziklán. Felfigyelt hirtelen erre az a kislány. Ennivaló lányka szétnézett, megállott: — Enni hoztam néktek, partizánok! Batyuját kioldja, s micsoda földi jót emel ki belőle? Két szép púira cipót. Leteszi a fűbe, s ezt susogja szája: — Eljövök én ismét holnap ilyentájban... S lehet, hogy csak madár énekli, csicsergő, vagy lehet, hogy csupán zúgja a mély erdő, de a kislány hallja, ahogyan ott lépked: — Köszönjük, köszönjük, kis bajtársunk, néked! Fordította: FÜGEDl ELEK TÁTRA. Költők örök szerelme, betegek fellegvára, megfáradtak, szerelmesek paradicsoma. Mennyi ember fordul itt meg egy nap alatt? Ezer, kétezer, ötezer? S hányféle náció? Cseh, szlovák, magyar, lengyel, orosz, bolgár, német, francia, olasz, angol. I. CSORBA-TÓ. Szelíd-kék szombatdélután; csendes morajlással ringatózik a tengerszem, hullámok és csónakok kergetik egymást a tükrös felszínen. Hullámok és csónakok, kalandok és pillanatok. Két csónak hadakozik a vízzel a tükör kellős közepén. Nem valami nagy mesterek az evezősök, ugyancsak szédeleg egyik is, másik is, akár a részeg ember. Az egyikben párocska ül, a másikban két leány. Pirosruhások. S körülöttük viharzik a tó. Különösen a kétlányos csónakot üldözik CSELÉNYI LÁSZLÓ: TÁTRAI NAPRÓL NAPRA kitartással, annak fáról neki legtöbbször egy-egy idegen csónak. Négyen ülünk mi is a csónakban s igyekezünk nekievezni a pirosruhásoknak. Nem sikerül pedig se- hogysem, mi sem a tenger mellett növekedtünk, meglátszik. zDe végül mégis szerencsével jár a próbálkozás, összeütköznek az idegen testek, a lányok sikonganak, a fiúk kacagnak s megindul a barátkozás. A lányok magyarok, már messziről hallatják kilétüket, de rólunk azt hiszik, csehek vagyunk. Lassan halad a barátkozás. — Ti hovávalósiak vagytok? — Mi pestiek. És ti? — Bratislavaiak. — Hát ott is vannak magyarok? — Vannak! — Nohát! Nehéz fejűek ezek a pestiek! Nem első eset már, az istennek sem tudják felfogni, hogy másutt is élhetnek magyarok, mint Pesten. Például Bratislavában is. Meg Kassán, meg Rozsnyón, meg Losoncon, Komáromban, Du- naszerdahelyen. Hogy az nem létezik. Hogy hát akkor hol laknak a „csehek“ ? Mert ők „Cseszkóba“ jöttek, nem Csehszlovákiába, s nekik, aki Csehszlovákiában lakik, az csakis cseh lehet. Pesti provincializmus — gondolom magamban. Node a lányok! Sajnos, szégyent vallott vízitudományunk, messzire sodort tőlük az ár s mire visszaverejtékeztünk hozzájuk, már idegen fiúk ültek a csónakjukban. Beszélgetni nemigen tudtak egymással, legfeljebb kézzel-lábbal, de hát ügyesek voltak, feketék és izmosak s „csehek“. Elvégre nem azért jön az ember Pestről „Cseszkóba“, hogy magyarokkal szórakozzon, II. CSORBA-TÓ. Egy félórával az előbbiek után. Barangolunk a tükröt körülölelő sétányon s egyszerre sok újdivatű cipő, szoknya között sajátos idegen- ségekre leszünk figyelmesek. Megyünk utánuk és élvezzük ízes-illatos palócbeszédüket, a mélyre eresztett á- kat, a keményen pattogó ritmust. így nem beszél ember sehol a kerek világon, csak odahaza, Gömörben, és ott is csak a Sajó mentén. — Hová valósiak maguk, nénikék? — Mi kedves, Hanvára. — S maga panyiti, ügye? Érdekes, hogy a falusi ember arcára rá van nyomva faluja bélyege. Az én falumban például nincs ember, aki meg ne mondaná bárkiről a vidéken, hogy ez be- retki, ez csóti, ez szárnyi, ez meg horkai vagy leke- nyei. Még ha soha nem is látta azelőtt. Az arcvonások után. — Hogy kerülnek maguk ide, ezekbe a nagy hegyekbe? — Hát elgyöttünk kirándulni, kedves. Valaha hercegek, grófok, bankárok és gyárosok kényelmét, egészségét szolgálták a híres fenyvesek. Mondjuk azt, hogy ma már nem így van? Sematikus volna. De eljönnek már a hanvaiak is, a hosszúszaviak gii„
