Új Ifjúság, 1955 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1955-10-29 / 43. szám

I95S. október 29.

'KJ- Vßüs4g-‘

Október közepén szülőfalumba utaztam, megnézni, mi újság otthon. Éppen csakhogy megjöttem, átfutott a szomszéd gyerek és csillogó szemmel újságolta:

— Jó, hogy hazajöttél. Holnap nagy esemény lesz nálunk. A pionírházban megnyitják a micsurin-körök járási kiállítását.

A gyerek nem hagyott békén, amíg meg nem ígértem, hogy elmegyek és írni fogok a kiállításról. Most tehát neki- gyürkőzöm és írni fogok. Nem csupán azért, mert megígértem, hanem mert el kell mondanom egyet-mást.

Vasárnap reggel együtt mentem az ünneplőbe öltözött Pityuval ' a kiállításra. Eleven, csevegő gyerek a Pityu, most töltötte be tizenharmadik évét. Sok mindent meg tudok tőle, mert minden érdekli, mindenről tud, ami nemcsak Tornaiján, de az egész járásban történik. Tőle tudtam meg azt is, hogy a csízi iskolában Kollár tanító és Tóth András csoportvezető irányításával fügét termesztettek az idén. Aki ellátogat az iskolába, azt saját termesztésű fügével vendégelik meg. Azt is elmondta Pityu, hogy a falusi micsurin-körök mivel fognak szerepelni a kiállításon.

— Te már láttad a kiállítást? — kérdeztem.

— Dehogy láttam.

— Akkor honnan tudod, mit állítanak ki ?

— A tizenegyéves iskolába sokan járnak vidékről és mostanában sokat beszélgettünk a kiállítás előkészületeiről.

Közben megérkeztünk. A nagy terem még zárva volt. Tíz perc volt még hátra a kiállítás megnyitásáig, Pityu kedvtelenül nézett szét, gömbölyű arca fitymáló fintort vágott.

— Mi az, Pityu, mi bajod?

— Kevesen vagyunk — válaszolt savanyúan.

Fél kilenc van. Állunk és várjuk türelmesen, hogy majd csak ajtót nyit valaki, de csakhamar elfogyott a türelmünk. Be akartunk nyitni, de az ajtón kívülről törött volt a kilincs. Másodszori kopogtatásra kinyílt végre az ajtó. Egy szőke fiatalember, Gerécz, a CSISZ besztercebányai kerületi oktatója, tessékelt beljebb.

A tágas teremben minden elő volt készítve. Az elnöki asztalt is szépen leterítették piros terítővei. Csak az volt a baj, hogy nem ült mellettük senki! Mit lehet tenni, ha elkéstek!

így aztán körülmentünk a termen, nyugodtan nézelődtünk, volt idő, senki sem izgult a hátunk mögött. Ez valóban nagy előny egy kiállítás megtekintésénél. k gyerekek közben egyre gyülekeztek. Nézegettek, ke- resztül-kasul jártak a termen. Találgatták, mi micsoda. Szerettek volna mindenre választ kapni, dehát hiába, ha senki, de senki nem jött el rnegma- gyarázni a kiállított növények mivoltát és eredetét.

■ De ha már el nem jöttek, legalább ráírták volna az óriás retkekre, káposztákra, tökökre, uborkákra, hogy hány kiló. Elvégre mindenki tud olvasni, és nem szorultak volna kalaúzra.

Hatalmas uborkák elé érkeztünk. A kis táblácskán ez állott: „Kitermelte a csízi miesu- rin-kör ülőtökkel keresztezve.

Pityu újabb kérdéssel ostromolt.

— Hány centiméter lehet az az uborka?

— Hetven körül lehet — szóltam kicsit bosszúsan.

Kékszemű, nyurga fiú szólalt meg mellettünk. — Ez semmi, de kilencven centiméter hosz- szűt is termeltünk, csak az már megrothadt.

— Hát a füge, narancs, citrom és datolya fákat elhoztátok-e? — kérdeztük a fiút.

— El, — feleli büszkén.

— Hát akkor mutasd meg, hol vannak?

Apró, négyszögletes dobozok elé vezetett.

— Hát ilyen kicsik? — kiált fel csalódottan Pityu.

— Miért a csemetéket hoztátok fel — kérdeztem a gyereket.

— Mert a nagy fák nem fértek el Kollár tanító elvtárs hóna alatt.

Folytattuk utunkat és a kíváncsi Pityu csakhamar ismét felkiáltott: — Jaj, milyen hatalmas ez a kalarábé — és kíváncsian olvasta a rajta álló cédulán: „Sámfala”. Semmivel sem volt több ráírva. Ügylátszik, a Pityu gyerek ismerte a mellette álló gyereket, mert így szólt hozzá: — Miért nem írtátok rá, hogy hány kiló?

A fiú előbb vállat vont, aztán így szólt nagy flegmán:

— Emeld meg, majd megtudod.

Tovább mentünk és egy nagyobb láda előtt álltunk meg, amelyben különféle csemeték sorakoztak. Minden tudásomat össze kellett szedni, hogy felismerjem a kiállított csemetefákat. De nini, ebben a percben Zima igazgató-tanító és Boflik tanfelügyelő lép be az- ajtón, ök is meglepődnek az első percben, de csakhamar átlátják a helyzetet. Gyorsan megértik, hogy még nincs megnyitva a kiállítás, mert nem jött el a szónok, nincsenek itt a rendezők sem, de még a járási pionírvezető, Fodor Ilona is hiányzik, pedig ő volt itt a főfeleiős. Nem jöttek el a CSISZ járási vezetőségéről sem.

No, de azért nincs nagy baj. Nem olyan veszélyes a helyzet, két-három okos fej hamar rendbehozza a dolgot. A tanítókat a mellékszobába hívják ösz- sze, ahol alapos, csaknem két óráig tartó agrotechnikai utasítást kapnak a trágyázásról, az időjárás befolyásáról stb.

A gyerekek se panaszkodhatnak, mert ők sem unatkoznak, nekik is akad egy fáradhatatlan szónok, aki papír nélkül is olyan folyékonyan tud beszélni, hogy csaknem beleizz'ad.

Folytassam még tovább ? Nem. Csupán annyit szeretnék még mondani, hogy senki se gondolja, hogy rosszmájú vagyok, amikor azt mondom, hogy még egy ilyen rendezetlen kiállításon nem vettem részt.

Nem tudom, milyen munkát adtak az előkészületekre, de az előzmények azt mutatták, hogy nem erőltették meg magukat, mindamellett, a kiállítás szép volt, de szebb is lehetett volna. Kollár tanító bizonyára szívesebben szerepelt volna a szép. nagy citrom-, narancs-, és fügefákkal, mint az apró ládákban elhelyezett csemetékkel. Csakhogy senkisem gondoskodott arról, hogy Kollár tanító hogyan szállítja be a terebélyes fákat.

A micsurin-körök munkájának és eredményeinek csak egy elenyésző töredékét mutatta be a kiállítás. Ezt és azt, hogy az érdeklődés oly alacsony fokú volt, kizárólag az eölkészületek számlájára írhatják. A növények elhelyezése sem volt a legszerencsésebben megoldva. A legtöbbön nem volt feltüntetve a faj, a súly, de még olyan is volt, amelyikről a termesztő csoport neve is hiányzott.

Meg vagyok győződve, hogy a tornaijai járás dolgozói nem voltak kellőképpen tájékoztatva a kiállítás jelentőségéről. Már kit ne érdekelne, milyen munkát végzett a fia a micsu- rin-körben ?

GÁL ETA

ssJ-iaicilok versei:

FERÓ CITOVSKÍ verse. ZALA JÖZSEF fordítása.

Még várnak . . .

Zöld hegy felett vándormadár száll. A hegyláb senki-földje még.

A zsíros föld gondos gazdát Vár. Embert hív a határvidék.

A széles szérűn elhagyott lak. Itt-ott csahol a kóbor eb.

Az üres szobák árván kongnak; Hiányzanak az emberek.

A tört kapu sír keservesen, Éjjel, ha cibálja a szél.

Reszket a gyümölcs leszedetlen. Virág helyén rabló gyom él.

Némultan várja hegy és róna, Lombos fa, mesgye és berek, Hogy jöjjön, aki visszahozza Munkájával az életet.

Ne fuss, idői

Lohol a perc, hamar elfut rövid életem,

— sohasem volt cimborám a lusta türelem.

Türelmetlen dobog szívem: tenni, tenni kell!

Mielőtt még elindulok mit mutassak fel?

Mit, ami majd bizonyítja: én is éltem ám!

Mit hagyjak az élő társak közös asztalán?

Senki más, csak önnön

lángom

hajt dologba, ím, ne ringjak a halogatás puha karjain.

Mennyi terv, 6, mennyi

szándék

füti keblemet!

Sietni kell, mielőtt még a vég eltemet.

Érzem, érzem, száz esztendő nem volna elég eldalolni, továbbadni, ami bennem ég.

ifjú agyam, heves motor, ne pihenj sohat Ver, nógat a nyugtalanság, mint egy mostoha.

De egyszer, a végső órán, hálát adsz neki, ha rád majd egy gazdag élet fátylát lengeti.

Ne fuss, idő, lassan, idő, te gyeplőtten ménl Ne menj nap, ó, maradj még a

zöld hegy üstökén.

Ifjú szívvel, fáradt fejjel s nem nyugodva kér az, ki bűnnek, bajnak érzi, hogy pihenni tér.

VERES JANOS

S míg a hadnagy levegőért kapkodott, Svejk így folytatta:

— En valahogy nem tetszettem annak a kopasz generálmajor úrnak, és ki lettem küldve a folyosóra a LukáS óberlajtnant úrtót, akinek a puccerje vagyok. A folyosón aztán azzal lettem vádolva, hogy én csináltam, mint ahogy

az előbb mondtam. Mielőtt a dolog még elintéződött volna, én egyedül maradtam a per- ronon. A vonat elment, az óberlajtnant úr a kofferekkel és az összes irataival meg az én irataimmal szintén elment, és én ottmaradtam tátott szájjal, mint egy árva, dokumentum nélkül.

Svejk megindító és lágy pillantása tökéletesen meggyőzte a hadnagyot arról, hogy amit ez a született hülyének látszó egyén elmondott, az mind az utolsó szóig színigazság.

A hadnagy most felsorolta Svejknek mindazon vonatokat, amelyek a gyors után elindultak Budejovice felé és feltette a kérdést, hogy miért szalasztotta el ezeket a vonatokat.

— Jelentem alássan, lajtnant úr, — felelte Svejk kedélyesen mosolyogva — miközben én a következő vonatot vártam, az a baleset történt velem, hogy egymásután ittam a söröket.

„Ilyen ökröt még nem láttamgondolta a hadnagy, „ez mindent bevall.“ Hányán voltak már előttem, és mindegyik tagadott, ez meg nyugodtan azt mondja: „Azért késtem le minden vonatról, mert egymásután ittam a söröket ."

Gondolatainak lényegét a következő mondatba foglalva közölte Svejkkal: — Idehallgasson, maga egy de generált. Tudja mi az, ha valakiről azt mondják, hogy degenerált?

— Minálunk a Bojiíté meg a Katerina sarkán, lajtnant úrnak jelentem alássan, szintén volt egy degenerált ember. Az apja egy lengyel gróf és az anyja egy bábaasszony. Ez az ember utcát söpört, és a kocsmákban nem hagyta magát másképpen szólítani, csak gróf úrnak.

A hadnagy úgy vélte, hogy helyes lesz valami módon véget vetni ennek az egésznek, s ezért nyomatékosan így szólt: — Nahát, maga marha, maga vadszámár, azonnal menjen a pénztárhoz, vegyen magának jegyet és utazzon el Budejovicébe. Ha még egyszer meglátom itt, úgy elbánok magával, mint egy dezer- törrel. Abtretenl

Mivel Svejk nem mozdult, és kezét még mindig a sapkaellenzőhöz érintve tartotta, a hadnagy ráordított: — Marsch hinaus, nem hallotta, ab treten? Patánek káplár, vigye ezt a hülye pofát a kasszához és vegyen neki egy jegyet Ceské Budejovicébe!

Palánek tizedes csakhamar ismét megjelent az irodában. A félig nyitott ajtón át Palánek mögül bekukkantott Svejk jámbor arca is.

— Mi az már megint?

— Lajtnant úrnak alázatossan jelentem, — súgta titokzatosan Palánek tizedes — nincs neki pénze az útra és nekem sincs. Ingyen nem akarják elvinni, mert nincsenek katonát iratai, hogy ez ezredéhez megy.

A hadnagy nem váratta őket sokáig a fogas kérdés salamoni megoldásával.

— Akkor menjen gyalog, — mondta ki a határozatot — hadd csukják le az ezrednél, amiért elkésett; ki a fene fog itt bajlódni vele.

— Hiába minden, pajtás, — mondta Palánek tizedes Svejknek, amikor kijött az irodából — gyalog kell menjél, fiam, Budejovicébe. Van az őrszobán egy vekni komiszkenyerünh, azt veled adjuk az útra.

S egy félóra múlva, miután Svejket még feketekávéval is megitatták, és adtak neki a komiszkenyéren felül még egy csomag katonát dohányt is útravalónak az ezredéhez, Svejk a sötét éjszakában elhagyta Tábort, amely csak úgy visszhangzott úti nótájától.

Egy régi katonadalt énekelt:

Mikor mentünk Jafomérbe, elhiszed-e, nem hiszed-e...

S az ördög tudja, hogyan történt, de Svejk, a derék katona, ahelyett, hogy déli irányban haladt volna Budejovice felé, mindig csak egyenesen nyugatnak tartott.

Ment a havas úton, a fagyban, katonaköpenyébe burkolózva, mint a napóleoni gárda utolsó tagja visszafelé jövet a moszkvai hadjáratból, pusztán azzal a különbséggel, hogy Svejk vidáman énekelt:

Sétára mentem egymagám a zöld ligetbe ki.

S a behavazott erdők olyan visszhanggal válaszoltak az éjszaka csendjében, hogy a falvakban felugattak a kutyák.

Amikor megunta a dalolást, Svejk leült egy kavicshalomra, pipára gyújtott, s miután kipihente magát, tovább ment budejovicei anabá- zisának újabb kalandjai felé.

2. Svejk budejovicei anabázisa

Xenophon, az ókori harcos, keresztülment egész Kis-Azsián, és isten tudja, hová el nem jutott térkép nélkül. A régi gótok szintén minden topográfiai tudás híján hajtották végre expedíciókat. Mindig csak elö/e masírozni: ezt hívják anabázisnak. Utat törni ismeretlen tájakon. Ellenségek közé kerülni, akik lesik az alkalmas pillanatot, hogy kitekerjék a nyakad. Ha valakinek jó feje van, mint Xenophonnak vagy

a sok rabló törzsnek, amely isten tudja honnét, a Kaspi- vagy az Azovi tengertől jött Európá ba, akkor bizony csodákat művelhet útközben.

Ceasar légiói is térkép nélkül jutottak el valahová északra, a Galliai-tengerhez, s egyszer csak elhatározták, hogy visszamennek Rómába, egészen más úton masírozva, hogy még érdekesebb legyen a kirándulás. Es szépen haza is érkeztek. Valószínűleg azóta mondják, hogy minden út Rómába vezet.

Hasonlóképpen, minden út Ceské Budéjovi- cébe is vezet: Svejk, a derék katona legalábbis szentül meg volt győződve erről, amikor a budejovicei táj helyett milevskói falvak tűntek fel a szeme előtt.

Mindazonáltal rendületlenül haladt tovább, mert hiszen semmiféle Milevsko nem akadályozhat meg abban egy derék katonát, hogy egyszer mégiscsak el ne jusson Ceské Budéjovi- cébe.

S így Svejk Milevskótól nyugatra Kvetovban bukkant fel, miután már végigénekelte a masí- rozással kapcsolatos katonadalok egész repertoárját, úgyhogy Kvétov előtt kénytelen volt újrakezdeni a sort a következő dallal: Elmasíroztunk, komám, sírt utánunk minden lány...

Egy öregasszony, aki a templomból tipegett hazafelé a Kvétov—Vráz-t úton, amely változatlanul nyugat felé vezet, kresztényi köszöntéssel megszólította Svejket: — Adjon isten jó napot, katonácska, hová merre igyekszik?

— Hát csak Budéjovicébe, nénikém, a regimenthez, — felelte Svejk — megyek a háborúba.

— Jaj, hát akkor nem jól megy, katonácska, ■ — mondta ijedten az öregasszony — erre Vrái jelé sohase jut oda, mert ha mindig csak előre megy, akkor ez az út Klatovyba viszi.

— En azt hiszem, — mondta Svejk meg- adóan — hogy Klatovyból is eljut az ember Budéjovicébe. Nem mondom, szép kis séta, ha az ember siet a regimentjéhez, hogy ne legyen valami kellemetlensége, mikor úgy igyekszik és minden jóakarat megvan benne, hogy időre ott legyen.

— Minálunk is volt egy ilyen csibész. 0 Pilzenbe kellett, hogy menjen a landverhez, Tonícek Maskúnak hitták, — mondta sóhajtva az öregasszony — rokonságban van az uno- kahugommal, és el is indult. Aztán egy hét múlva már keresték a csendőrök, hogy nem jött meg a regimentjéhez. Aztán még egy hét múlva beállított hozzánk civilben, hogy ház»-