Tolnavármegye, 1904 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1904-05-08 / 19. szám
». 2. lengedezik. E fátyol nem mindig egyképpen gyöngéd szövetű s ottan-ottan túlságos sok aranyhimzés jutott beléje, de egyetemes tulajdona valamely selymes fény és a szövés nemes mintázata, amire csak kiváltságosán gazdag agysejtek képesek. Lehet: a regény műfaji sajátosságait s a hangnak gazdaságos mérsékletét Kemény Zsigmond egyes alkotásai tisztábban mutatják, de másodrendű ezekben, ami Jókainak legkülönb jelessége: a fantazia, a meseszövés érdek- feszitő találékonysága, az izgató szinesség, a sugárzó hangulatos melegség, a hatásvadászat nélkül való hatnitudás, a bájjal és kedvességgel mérsékelt erő. Mindezekhez Jókainál széles és tarka háttér járult, melynek jellegzetes ecsetvonásait nem csupán históriai munkákból tanulta el, mint előzői és csekély kivétellel kortársai, hanem a geográfia és természettudomány lelkiismeretes és gondos tanulmányozásából. Aki valaha pillantást vethetett Jókai magán- könyvtárába, sohasem fogja elfeledni a természettudományos munkák abban fellelhető, választékos gazdagságát. E réven vert ő hidat, bárha csak rózsafából és aranyszegekkel, a históriás magyar gondolattól a természettudományos magyar gondolatig. Az intuitio , mestere nem vetette meg a tudomány csöndes, dicsőségtelen hangya- munkáját sem. Magyarságát nem azonosította az elzárkózással és a magyar faj j dicsőségének tartotta, ha világ népeinek kultúráját hasznos, termékeny alkotásokkal gyarapítja. Magyarságát ő a munkás, becsületes Magyarország szeretetében meríté ki. Magyarságát ő nem azonosította utszéli szószátyárkodással, sem malomalatti fontoskodással, de soha senki még ennek az országnak különb és jelentősebb sikert, az együttérzés, a belekapcsolódás, a műveltségbeli ponderabilitás tartalmasabb, verejtékünket és könnyeinket jobban megértető sikerét ki nem küzdötte számunkra, mint Jókai Mór. Az ötvenes években kezdette útját való igazában és életének gyökerét soha sem kísérelte meg, de nem is sikerült volna átültetnie. Egy fejlődés esteli elhallgatását érzékité meg első időben s eszmejárásában sohasem válhatott a napkelte sürgő-forgó TO. jNA VARMEGYE. ébredésének s a verejtékes délelőtt zsivajának igazi szószólójává. Mindazáltal uj gondolatkörökkel szemben sem maradhatott ellenséges ,• mint szive gyökeréig művelt ember, nem tört pálcát semmi felett, mielőtt ítélkezése objectumával tisztába ne jött volna. Ismételjük: pillantásának terjedelmét, látókörének ritka távlatait az az egyetemes európai műveltség egészítette ki, melyet késő aggságáig tanulva és utazgatva öregbített. Pályája elején látta már, hogy a magyarság kulturális erejének diadalát egész Európa előtt az a Kossuth Lajos dokumentálja, ki öt nyelvet egyforma tö- kélylyel beszélt, az az Eötvös József, kinek munkáját az angol szociológia gyöngyei közé sorolja, az a Vörösmarty, Petőfi és Arany, akik szálfínom congeniálitással fordították le Shaksperet. Végül van egy teljességgel specificus vonás, amely Jókait a világirodalom legértékesebb auctorai mellé állítja, egy hajtás, mely az emberi lélek legmélyebb, leg- elrejtettebb és legritkább talajrétegében csirádzott. Humorát értjük. Azt a humort, mely a sziveket egyszeriben meghódítja s mely szertelenségeit is bájos hamvassággal enyhíti. Azt a humort, mely a nagy békességnek és a lélek világos tisztaságának reggeli harmatja. Lelke legfinomabb hullámait ide kell sorolnunk. Ha olykor természetellenesnek i tetszik is, hogy jellemfestéseiben nemcsak a bányász, hanem a kohász szerepét is betölti és különválasztva hozza elénk az ércet és a salakot, van-e természetesebb, emberibb, egyszerűbb költészet, mint Jókai humora, csendes resignáltsága, halk zsörtölődése, zamatos életbölcselete ? Ki tud még úgy mosolyogni, mint ahogy az ő legszebb lapjai mosolyognak s hol szólanak az ifjú lélek megindulásához és szerelméhez derűsebben, édesebben, bölcsebben ? Emlékezésünk ölelő karjai fáradtan hullhatnak le mindarról ami benne elmúló volt, serdülhet egy positivitásban edzett nemzedék, mely nem tudja megérteni Jókai meséinek drágaköveit, sem merész ötleteinek szikráit. De mindenütt és minden időben méltatni fogják szelíd humorának tompafényü gyöngyeit. Ez benne az örök emberi, az évelő növény, mely dacol a változások évszakával. Mielőtt jóságos öreg arca megmerevedett, mielőtt áldott szemei megtörtek, mielőtt teremtő, gazdag és hű keze lehanyatlott, e nyolcvanéves csodás fizikumból nem csupán a végső szenvedés, az utolso hot^ halálos kínja maradt el. Tiszta gondolatai, ábrándos érzelmei, enyhe szelídsége, férfias jóhiszeműsége a hirtelen összeroskadt testből szerte- szállanak és fészket raknak gyengébb és felszínesebb szivekben is. így rebbenhettek szét kedves Velencéjének Piazza-béli fehér galambjai, mikor a Campanile összeomlott. Megrebbenve szállnak el fehér galambjai: örökifjú kedve, gyermekded jósága, hószinü álmai. Sivár és kicsinyes kor, kevés megfontolással könnyedén ítélkező, szűkülő lát- körü és ritkán alkotó epigon generáció állja körül a halott Jókai Mórt. Sokan mindazáltal vagy épen ezért már életében meghaladottnak tekintették. Nem vették észre, hogy egyetemes, gyökérbe vágó emberi vonások el nem múlnak s hogy a tegnap érdemét nem kicsinyítik a ma gondjai. Valóban, ideje volna, hogy éppen az uj irányok és törekvések előőrsei valamivel jobban becsüljék meg a tapasztalat gazdagságát, a tegnap aggódását és aratását. Ügy ne tegyünk, mint az az indiánus törzs, mely vessző- sövénynyel veszi körül halottai sírjait, nehogy az elköltözött szelleme hazajárhasson 1 VÁRMEGYE. ~ — A vármegyei közigazgatási bizottság í. évi május hó 14-én d. e. 9 órakor tartja május havi ülését. — A gróf Lymburg-Styrum alapítvány ösztöndíjainak adományozása. A vallás- és közoktatásügyi miniszter egy megfelebbezett konkrét esetből kifolyólag a Lymburg-Sryrum gról-féle alapítvány ösztöndíjainak adományozására nézve az alábbi fontos kijelentéseket tartalmazó rendeletet intézte az alapot kezelő bizottsághoz : »Miután alapitó levél kiállítva és kormányhitóságilag jóváhagyva mindeddig nem lett, ily alapitó levél hiányában pedig késégtelen, hogy a megüresedő alapítványi helyek betöltése, illetve adományozása kérdésében egyedül irányadó támpontul kizárólag csakis örökhagyónak, illetve néhai alapítónak I798. február lóén kelt végrendelete 1904. május 8. TÁRCA. Rákóczi. Munkács táján, lehullt sárgán A levele minden fának, Arra ment el idegenbe, Neki a nagy éjszakának . . . Minden dob csak azt peregte, Tárogató keseregte: Isten veled, Isten hozzád, Sosem lát már Magyarország! Megáradt a Márványtenger, Könnyünk sírta minden felhő, S hogy ne vón ott örök tavasz, Hol sóhajtól langy a szellő ? Gólya, fecske volt a posta, Reménységünk’ odahordta, S vártuk hoz-e olaj ágat? S száz sebünkbe ezret vágtak! Véreztünk már pár száz éve, A régi seb, egyre mélyebb. Balzsamcsepp, ha hullt is rája, Mindég volt benn’ egy csepp — méreg! Gonosz kezek belelopták — Már a szemünk is lefogták — Hej, Rákóczi, hej, Bercsényi, Kár is volt tán nektek élni ?! & Hasztalan volt vér . . . bitófa . . . S nagy hűséged Balogh Ádám, Hej, Ocskayt, Bezerédit Megejté a gonosz ármány! S lement a nap Majtény alatt, Új bilincsre jött: uj lakat . . . Szegény ország, Magyarország, Ki törli meg könnyes orcád?! Hiába volt minden, minden . . . Nem!: Hulló vér nincs hiába! Szabadságunk abból sarjadt, Ettől szökött dús virágba. Honnan fagyos szelek jártak, Lágy fuvallat csap hazánknak, Fagyát oldja hosszú télnek — A halottak visszatérnek! Nem hiába vertek patkót, Megfordítva a lovára, Visszahozza, — visszajő már, Nagy Rákóczi nemsokára! Csak egy szót várt, mint mi éppen, Villámlást a sötét éjben . . . Bűvös szót, mely gyógyít sebet, Átkot old . . . tengert betemet . . . Nincs közöttünk most már mélység, Fátyol borult sebre, vérre . . . Ilyen bölcs szót magyar király Nem mondott ki sok száz éve! Lelkeket hoz e szó lázba, Koronánknak lett gyémántja, Szivünkben is gyöngygyé válhat; Hűségből hajt bokros ágat! r Oh, jöhetsz már fejedelmünk, Megifjúlt az idő nálunk, Tavaszodik s lesz még nyár is! Épen csak, hjgy terád vártunk, Százados bú nagy keserve, Ki van immár engesztelve, S mély borúnak fénye támad, Az a sok köny mind felszárad! Örvendezz hát népek ezre! Hajlongj Beszkia minden fája, Öreg hársak, vén ágatok Bokrétásan s dallal várja! Nem temetjük bár, mint szokás: — Temetése: feltámadás! De azért asszonyok, lányok, Koszorútok csak fonjátok! S a virágos koszorúból Kettő legyen minden lánynak: Egyik tele bánatkönnyel, — Ez kell a kuruc-királynak! S a másikat milljók szeme, Örömkönnyel sírja tele . . . — Kié lesz az? — Némán állunk, Úgyis tudod, bölcs — királyunk! BODNAR ISTVÁN.
