Tolnavármegye, 1898 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1898-11-20 / 47. szám
Vili. évfolyam. 47. szám Szegzárd, 1898. november 20. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. I Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Segédszerkesztő : Dr. LEOPOLD KORKTE L. SZÉKELY FEREKTC. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékel'eo megállapított . árszabály szerint számíttatnak. Előfizetési ár: Egész évre . . 6 frt — kr. Fél évre . . . 3 » — > Negyed évre . . I » 50 » Egy szám ára ... 12 » Előfizetéseket ős hirdetéseket a kiadóhivatalon kívül elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. A Hentzi ügy. —Ik. A magyar politikai életben megint felszínre került egy ügy. a mely hatalmas hullámokat kavar fel és izgatottságba sodorja a kedélyeket. Mig azt a harcot, melyet az ellenzék az indemnity-féle napirend vitánál jobb ügyre érdemes buzgósággal indított, a leghatározottabban elítéltük és rosszallottuk, s nem tekintettük egyébnek, mint frivol játéknak és könnyelmű merényletnek alkotmányunk és parlamentarizmusunk épsége ellen, a mely az ország legvilálisabb érdekeit teszi kockára, — addig a Krieghammer közös hadügyminiszter leiratában foglalt kommentár ellen felhangzó visszatetszést értjük és méltányoljuk. Magyarország nem szolgált rá, hogy közérzületét ilyen módon provokálják és in- zultálják. A legszebb összhang uralkodik a király és nemzet között, a szomorú múltak emlékeit fátyol borítja, melyet föllebbenteni sem okunk, sem érdekünk, a kiegyezés fontos és nagy kérdése sürgeti a megoldást, ilyen békés viszonyok között és ebben a komoly órában hiba és tapintatlanság volt a hadügyminiszter részéről — ki Magyarországnak is minisztere — a nemzeti érzület megsértésére alkalmas kommentárral kisérni a királynak hadi parancsát, mely utóbbinak minden kitétele, minden szava annyira korrekt, hogy róla teljes megnyugvással vett volna tudomást minden magyar hazafi. Úgy látszik, hogy a közös hadügyminiszter személyében, midőn a IV-ik hadtest parancsnokságához intézett leiratot megírta, előtérbe nyomult a lovassági tábornok, kit az »Armeeblatt» sugalmaz és a magyar politikai kérdések bolygatásában keresi örömét. Elfelejtette a közös hadügyminiszter, hogy ő magyar miniszter is, hogy a közös hadsereg magyar hadsereg is, különben nem kommentálta volna a királyi hadiparancsot olyan szellemben, a mely a magyar közszellemet határozottan sérti. Magyarország a békét keresi és.szereti, a kiengesztelődést lelkesen üdvözölte és állandóan becsületesen megtartotta, kötelességeit, melyeket elvállalt, pontosan és készségesen teljesítette, és még jogainak szélesítéséről is — a drága béke kedvéért — le tud róla mondani, de nemzeti önérzetén a csorbát el nem tűri. Mit is akar a mi hadügyminiszterünk ? »Azt az emléket (a Hentzi szobrot) — úgymond — olyan helyre szállítják, a hol mig egyrész a derék haditetiek színhelyével szemben fog á/lani, addig más részt a serdülő katonai ifjúságnak a vitézség és hűség soha el nem múló jele gyanánt fog szerepelni.» Igaz, hogy Hentzi vitéz és jó katona volt, de a magyar közvélemény és történelem itélőszéke előtt esküszegőnek ismeretes, ki a békés és védtelen Pestet igazi katonai ok nélkül bombáztatta. Ha tehát a magyar katonai ifjúságnak önfeláldozó hősöket akarnak példaképen bemutatni, akad elég nemes és dicső példa a magyar történelemben — s nincs szükség Hentzire, kinek életrajzát Marczali kitűnő történettudósuk, — egyetemi tanár — a következőkben írja le : »Hentzi Henrik, arthurmi nemes, osztrák tábornok, szül. Debreczenben 1785. október 24., elesett Buda bevételénél 1849. május 21. Előkelő berni családból származott, melyet 1749. száműzlek. A bécsi mérnök akadémiában tanult, 1808 —13-ig Komárom erődítésén dolgozott és a Napóleoni háborúkban is résztvett. A békében a magyar és olasz vírakban volt alkalmazva és tábomokságig vitte. Már akkor ismeretes volt magyarellenes érzelme, melyről Széchenyi is megemlékezik napijában. A forradalom idején Péterváradnak volt hadmérnöki főnöke és parancsnoka. Letette ugyan az esküt az alkotmányra, de az október 3 iki kír. manifesz'um óta kötelességének tartotta mindentelkövetni, hogy a várat osztrák kézre játszhassa. Érzülete annyira ismeretes volt, hogy 1848. okt. 18. a Don Miguel zászlóalj legénysége ellene tordult és csak több magyar tiszt közbelépése mentette meg a haláltól. Elfogták és Budára vitték, hol hadi törvényszék elé állították. Ügye azonban hosszasan húzódott és midőn a kormány Debreczenbe távozott, börtönében feledték, honnét Windisch-Grätz bevonulása szabadította ki Ekkor Buda parancsnoka lett és midőn a téli hadjárat rósz fordulatot kezdett venni az osztrákokra nézve, teljes erővel hozzáfogott az elhanyagolt vár megerősitéséhez, úgy hogy az, mire a magyar had Görgey alatt 1849. május 4. ostromolni kezdte, teljesen harckész állapotban volt. Ügyességé' a vár fölszerelésében és vitézségét a védelemben még ellenségei sem tagadták, de épp oly tagadhatatlan, hogy a nyílt Pest bombázása álla/ igazi katonai cél nélkül, roppant nyomort és elkeseredést idézett elő. Miután május 17. egy rohamot T A R C A. A gyilkos.* Irta: Herczeg Ferenc. Egy verőfényes reggel a Festetich-huszarok harsogó zeneszóval bevonultak a nagyhercegi rezidenciába. A nagyherceg, pár száz gárdistájával, már azelőtt való nap az ellenséges nagy hatalom déli hadosztályához csatlakozott, a nagyhercegné azonban, a ki azt hitte, hogy van még egy pár napi ideje, egész udvarával ott maradt a palotájában. Mikor a portyázó ezred, erős éjjeli lovaglás után, most váratlanul meglepte a kis fővárost, a barna arcú jászkunok megjelenése akkora pánikot keltett az utcákon, hogy senkisem mert ellentállásra gondolni. A fejedelmi palotát fehér gamásnis polgárőrség őrizte. A magyar ezredes, a ki különben nem volt barátja a sok cerimóniának, felsőbb parancsra igen gavallérosan bánt el a kovapuskás családapákkal. Bodvay kadét vezénylete alatt egy szakasz huszár, kölcsönös katonai tisztelgések és fölösleges trombitaszó mellett, fölváltotta strázsáikat, sőt még a kováspuskáikat sem szedték el tőlük. Az udvari lakájok szó nélkül felvonták a fekete-sárga zászlót a palota zöldpatinás kupolájára, * A Singer és Wolfner kiadásában most megjelent 1899. évi Almanachból. mikor pedig Bodvay kadét óvatos célzásokat tett egyik udvari hivatalnok előtt, hogy még nem ebédelt meg, ebédet is hoztak neki az udvari ko íy- hából. A nagyhercegné betegséget színlelt és nem fogadta az ezredes látogatását, hölgyeivel nem is mutatkozott a katonák előtt. Csak néha, ha az őrség zeneszóval vonult végig a palota-téren, látszott úgy, mintha a hosszú ablaksorban egy-egy selyemfüggöny meglebbenne. A nagyhercegné nem is hagyta el a palotát, csak esténként sétált az elzárt orangeriában. Oda pedig nem mehetett kiváncsi halandó : az ezredes kurtán kijelentette, hogy főbe lövet mindenkit, a ki tolakodásával alkalmatlankodni mer a fenséges ásszonynak. A huszártiszteknek ez sehogy se volt ínyükre, iudták, hogy a nagyhercegné ragyogó olass szépség. Az ezredes akaratával azonban senki sem mert ellenkezni, mert tréfát nem értő, sőt a kegyetlenségig szigorú vén katona volt. Kisebb dolog miatt is főbe lövetett már embereket. Ej, a háborús idill külömben eltartott egy pár hónapig. A nagy hadak útja nem vitt a nagyhercegség felé, és mig odaát, túl a hegyeken, véres csatában döntöttek millió ember sorsa fölött, addig a Festetich-huszárok csak izgatottan politizáltak a tiszti kantinbau. Egyszer aztán olyan izgalom fogta el őket, a mely egy napra még a háborút is elfeledtette velők. Ennek pedig Bodvay kadét volt az oka. Alig húsz éves gyerek volt. Lovagias, mint egy keresztes vitéz, csinos, mint egy apródruhába öltöztetett kóristáné és bajtársai egyhangú Ítélete szerint szemtelen, mint egy piaci légy. Hatalmas mágnás famíliából származott és oly eszeveszetten költekezett, mintha neki kellene egyedül elpusztítani azt az egész óriás vagyont, a melyet ősei hatszáz év alatt összeharácsoltak. Képes volt Bécs- ből egy cirkusz társulatot hozatni, hogy a saját költségére szórakoztassa az ezred tisztikarát. Bodvay egyszer éjfél után, viruló narancsággal az attiláján, jókedvűen, fütyörészve ment hazafelé. Mikor a kaszárnya kapuja alá ért, nagy meglepetésére elkiáltot a magát a strázsa, az őrség pedig fegyverbe lépett. Az inspckciós tiszt, kivont karddal a kezében, odalépett a kadét elé és azt mondta neki : — Kadét, adja ide a kardját! Bodvay csodá'kozva engedelmeskedett, aztán bevezették az őrszobába; két strázsát állítottak az ajtaja elé és azt mondták neki, hogy itt fogja tölteni az éjszakát. Délelőtt Bodvayt rapportra vezették az ezredes elé. — Ön tudja, hogy mivel vádolják ? — kérdezte a parancsnok. — Fogalmam sincs, ezredes ur. . . — Nem kisebb dologgal, mint gy ilkossággal! Hol járt az éjjel ? A kadét rózsás leányarca krétafehér lett; rémülten, nedves szemmel nézett parancsnokára.
