Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1893-11-12 / 46. szám

1893. november 12. TOLNA VÁRMEGYE. 3. A szegzárdi r. k. hitközség küldött- sége a pécsi püspöknél. Boda Vilmos orsz. képviselő vezetése alatt egy 10 tagú küldöttség tiszteleg ma délelőtt 11 órakor dr. Dulánszky Nándor megyés püspöknél Pécsett, mely alkalommal Dyujtja át az 1500 alá­írással ellátott kérvényt, melyet egész terjedelmé­ben itt közlünk : Nagyinéltóságu és főtisztelendő megyés püspök ur! Kegyelmes urunk! A szegzárd-belvárosi r. k. plébánia, Hanny Gábor apát-plébános előléptetése folytán, megár- I vult. A kijelölési jog Nagyméltóságodat illeti meg. Mi. Szegzárd város r. k. vallásu polgárai, tel­jes összességében, azon alázatteljes kéréssel járu­lunk szeretett püspökünk elé, miszerint kegyesked­jék ezen állásra M i k ó György, szegzárd-ujvárosi plébánost, első helyre kandidálni. Ezen őszinte kérésre felbátorít minket ama tapasztalatból merített tudat, miszerint Nagyméltó- ságod jóságos szemei előtt soha más érdek nem lebegett, mint a reá bízott hívek érdeke ; és hogy sohasem tekintett más érdemre, mint az egyházi téren szerzett érdemre. És úgy a hívek érdeke, mint a mi javunk, valamiüt Miké György kiváló érdemei úgy kíván­ják : ő legyen nekünk lelkiatyánk, lelkipásztorunk ! Ismeretesek Nagyraéltóságod előtt egyházköz­ségünk válságos pénzügyi viszonyai, a melyek, ha kellő időben nem orvosoItatnak, bekövetkezhetik a katasztrófa, melynek következményeit csak a jó Isten látja. A kibontakozás e nehéz helyzetéből csak úgy várhatunk javulást, ha az egyházközség élén egy olyan férfiú áll, kiben bizalmunk össz­pontosul, kiért lelkesedd tudunk. E tiszteletreméltó alak M i k ó György, kinek áldásdus működését Szegzárdon egy negyed század hirdeti; kinek ne­vét a kisdedek, az ártatlanok éppen úgy áldják, a mint a felnőttek érte rajonganak. E válságos helyzetben kihez forduljunk egész bizalommal, őszinte kérelemmel, mint kegyelmes püspök-atyánkhoz, arra kérve őt, hogy azt, a kit mi már évek hosszú során át kívántunk magunk­nak, egyházunknak, úgy az egyház, mint a hívek érdekében, őt jelölje ki első sorban e fényes és díszes állásra. óta nagyon is kínoz valami 1 Az a bolondos gon­dolat 1 Vacsorázni voltam I A hét deci az én órám, mire végére jár, akkorra haza vetődöm. A torkom olyan, mint a homok óra, ha lecsurog rajta a hét deci bor, betellett az idő. A minapában, hogy haza megyek, muzsika­szó üti meg a fülem ! Mi az isten madara ! Egy házból zengett, oda nézek s isten bocsá . . . apró ; csecsebecsék, istenadta parányi emberkék, törpe j Hüvelyk Matyik járták a táncot. Jobban benéztem, gyerraekbál volt! Mind megannyi angyal, a mint zsolozsmák mellett táncolnak. Mikor a kis gödri hajú s kékszemü leányká­kat duzzadó kacsócskáikkal, meg piros pozsgás, kipattanó orcácskáikkal láttam, bennem valami kez­dett szorongatni, az a valami, a mi nem volt oda­bent ; az az ür, mely betöltetlen maradt, ez most egy sir-ür lett, a melybe beleteraettem elég kese­rűséggel múltamat. Kicsinek éreztem magam, árvának, szegénynek, j A szülők arcáról véghetetlen öröm sugárzik; | az apák büszkék, az anyák arcán valami isteni vo­nás ül. Átszellemülnek... az ő vérük, az ő húsok. j Elmerengtem . . . hisz nekem is van vérem, nekem is van húsom! Van! az a lány. a kinek nincs atyja. S van egy karó is a világon, a mely mellett ón is tengődtem, csak hozzá nem voltam fűzve : egy leány anyja, A mi ezeket az anyákat boldoggá tette : gyer­mekük ; azt az egy anyát a szerencsétlenségbe so­dorta; pedig az én arcomon is sugározhatnék atyai öröm e leány felett, a kinek nincs atyja ! Legyen neki! Hozzá kötöm magam karómhoz s a vad vi­rágot beoltom a nemes tőbe! Jöjjenek el kérem, lakodalmamra, tizennyolc éves lányom is ott lesz. M i k ó György, kit szivvel-lélekkel támogat a hitközségi tanács és a hívók egész zöme, egye­dül ez az egyházi férfiú volna hivatva arra, hogy válságos perceinkben még biztos révbe tudja ve­zetni egykor erős, most vihar rombolta hajónkat. 0 benne föltétlenül bízva, kész a hitközség a leg­nagyobb erómegfeszitésre, a legmesszebb menő anyagi áldozatokra ! Mikó György, ki boldogemlókü Bocsor Antal prépost-plébános idejében, mint helyettes is­kolaszéki elnök, sok éven keresztül vezette sikere­sen a hitközség és az iskola ügyeit, — és később a hitközségi szabályzat értelmében, mint társelnök­nek módjában volt alaposan megismerni viszo­nyainkat. De ismeretes Nagyméltóságod előtt az is, hogy városunkra súlyosan nehezedett az Ur keze, olyannyira, hogy a fillokszera vész rohamos terje­désével a polgárság egy része vándorbotot fog ke­zébe, — mig a másik rész az Ínség rémalakjától megdermedten, tétlenül ereszti le munkás karjait. Kegyelmes urunk ! Olyan pap kell nekünk, a ki megmenti számunkra az eget, ha már a földe­ket elveszítettük. A ki megtanít minket tűrni, szen­vedni, buzgón imádkozni; a ki bizalmat önt szi­vünkbe, bátorságot csepegtet lelkűnkbe; a ki erőt szerez lankadtan csünggő munkás karjainkba ! Ilyen lelkiatyát vélünk feltalálni az újvárosi plébánosban, kinek 25 éves működése alatt a régi humáuus intézmények felvirágoztak, az újak pe­dig fóllendültek. Érdemeit dicsérik és magasztalják: a „Ferene közkórhá/.,“ a kisdedovoda, a rongyos­egylet, a r. k. tanitó-egylet, a jótékony nőegylet ; ezenkívül számos más egylet és társulat, hol több­nyire mint elnöke, vezére, oszlopos férfia, emberi erőt meghaladó buzgó tevékenységet fejtett ki. De másrészről a szegények, árvák, ügyefogyottak va­lódi istápolója, ki jövedelme legnagyobb részét ezek­kel osztja meg; sőt díszes paplakát megosztotta a kicsinyekkel; de szerény hajléka egyúttal állandó laka maradt a barátságnak, a szeretetnek, vallás különbség nélkül. De nem számláljuk tovább érdemeit, a melyek miatt osztatlan tisztelet, határtalan szeretet kör­nyezi a társadmi élet minden osztályánál, nemcsak városunkban, környéken, a megyében, hanem még a távoli vidéken is ; de tudva van ez Nagyméltó­ságod előtt is ! Ezen érdemek jutalmául, a melyek által ki­törölhetetlen hetükkel irta be nevét sziveinkbe, — kérjük Nagyméltóságodat, hogy ezen díszes állasra M i k ó György szegzárdi újvárosi plébánost móltóz- tassók első helyen kijelölni; ki ezen fontos állást nem úgy fogja tekinteni, mint egy kényelmes, nyu­godt pozíciót; hanem hogy nagyobb hatáskörében, fokozott buzgósággal működhessék a mi testi és lelki javunkra ; és egyúttal emelje, a Nagyméltó­ságod gondjairá bízott egyházmegyének díszét is. Teljesen megnyugodva ama föntebb hangoz­tatott meggyőződésben, hogy Nagy méltóságod csakis a hívek érdekét, s az újonnan kinevezendő lelki­atyánk igazi érdemét tekinti mérvadónak, — újból fópásztori magas figyelmébe ajáljuk alázatos ké­résünket. Maradtunk kegyes föpásztorunk-, és szeretett megyés püspök urunknak Szegzárdon, 1893. évi október hóban. Legalázatosabb hívei: 1500 aláírás. Felhivás Jókai Mór tisztelőihez. Ország szerint tudva van, hogy a nemzet ko­szorús írója Jókai Mór, ötven éves irói pályájá­nak öröm-ünnepét készül megülni. Ez ünnep orszá­gos lesz és nemzed, és mint egy illatos bokréta lesz oda tűzve a közelgő 1894. esztendő homlo­kára, mert ez év januáriul 6-ika lesz a napja. Es mind amaz ünneplésnek, melyet a működő bizott­ság e napra tervez, úgyszólván édes és értékes magva lesz az a maradandó emlék, melynek érdekében e sorokkal fordulunk Jókai Mór tisztelőihez, mely el­nevezés alá méltán foglalható a nemzet szine-java, rang-, rend- és osztálybeli különbség nélkül. Egy gondolat kapta meg legjobban mind az elméket, a melyek ez ünnep előkészítésében részt vettek, a gondolat: országos ünnepet ülve emléket is adni e napról és benne egyszersmind kettős ér­telmű jutalmat, az ünneplőnek az ö saját alkotá­sai révén. Megáldott fejére két ágból fonni koszorút: egy ágból, a mely díszíti, és egyből, a mely védi és óvja. Egy ág az erkölcsi disz egy ág az anyagi jutalom s a kettő ölelkezvén a költő homlokán, hir­desse nemzete háláját s az ő dicsőségét egyben. Állana pedig az emlék összes eddig megirt és ez ünnep lezárásáig megírandó munkáinak nem­zeti diszkiadásából. A.z egész Jókai, a mit az ó szelleme ötven év alatt létrehozott, együtt mint im­pozáns képe egy nagy pályának, szemünk elé ál­lítva ez óriás, e korszakos munkaerő,, ez irói hatal­masság, e fenomenális pályafutás, mint a költőnek dicsősége és jutalma. Maradandó becsű emlék legyen az, a mely- lyel mi a jubileum napját az irodalom históriájába beiktatjuk. Örök időkre szóló beszédes mű, a mely a költőről és az ő géniuszát megbecsülő nemzet­ről több dicsőséget fog hirdetni jövendő századok­nak, mint bármennyi lelkes üdvözlő beszéd, ékes, virágos, ünnepi tószt. ügy óhajtanók, hogy ezúttal az összeg, a melyet vármegyék, városok, testületek más alkalomkor jubileumi bankettre és külső cifra­ságokra fordítanának, hasznos és érdemes emlék­nek szolgáljon alapid. Ebből a pénzből készüljön el a disz-kiadás, a melylyel magunkat ajándékoz­zuk meg és teljen ki az a tiszfeletdij, a melyet a félszázadon keresztűi szüntelenül nekünk dolgozó költőnek még mindig a tartozás érzetével átnyújtunk. Mert a kiadás árának fele fedezze a kiadás költségét, fele pedig legyen a költőnek a nemzettől veendő tiszteletdíja. Ezer aláírásra van szükség, hogy e kiadás létrejöhessen; az előfizetési ár 200 frt és igy 100/XX) frt lesz a tiszteletdíj. Nem kételkedhetünk abban, hogy a mikor Jókai Mór műveiről van szó, lesz az országban ezer ember, testület, hatóság, a ki ezt a nemzeti diszkiadást megszerezve, hozzájárul a költő jubileu­mának méltó megünnepléséhez. Erre az aláírásra, erre a szép, nagy és hálás cselekedetre hívjuk fel Jókai Mór tisztelőinek fé­nyes táborát. Nem arra szólítunk benneteket, oh magyarok, hogy ajándékot, hogy alamizsnát adjatok annak, a ki a ti szolgálatotokban szerzett halhatatlanságot; ezt már megtettétek ti is másokkal, megtették más nemzetek is. Hanem szólítunk arra, szólítjuk a ma­gyar értelmiség virágát arra, hogy ketten egymást fölmagasztaljátok : a költő kezetekbe tévén egy nagy élet nagy munkáját, ti pedig a költő kezébe érette az elismert. A ki ifjúságunkat bűbájos szavaival megara­nyozta, a ki lelkünket táplálta reménytelen időkben ; a ki örömünk, a ki gyönyörünk, a ki vigaszunk volt életünk minden szakában ; a ki áldásunk volt, meg­töltvén a szellem, az erkölcs, a hit, a fölemelkedés, a hazafiság kincseivel a mi szivünk tárait: Gyer­tek mind, öregek, ifjak, urak, polgárok, hódoljunk neki mi viszont, aranyozzuk meg élete alkonyát szeretetünk, lelkesedésünk örök ifjúságával. Áldjuk a gondviselést, hogy nekünk adta J ó- k a i Mórt, a ki a magyar faj minden fényességé­vel, a magyar talentumok minden varázsával, nem­zete büszkesége, idegen népek irigységének méltó tárgya; egy félszázad ragyogványa a magyar iro­dalomban, nyelvünk felvirágzásának egyik forrása, a kinek mesélő alakján három nemzedék csügg el- andalogva, elbűvölve. Irodalomtörténetünk csonka az ó neve nélkül, műveltségünk csonka az ő müvei nélkül; dicsőségünk csonka az ő hire nélkül. Mely magyar könyves-ház, mely magyar asz­tal nem üres az ő összes munkáinak e nemzeti diszkiadása, az ő jubileuma e kedves emléke nélkül ? A kinek a házában már van J ó k a i-ja — ha részben, ha egészben — az juttassa azt, a mije van, a nálánál szegényebbnek és siessen hozzánk, hogy biztosítsa magának az örömünnepi kiadást. És nem csak egyházi főméltóságok, netn csak főurak, nemcsak egyesek, kiket a sors vagy szor­galom a bőség áldásaihoz juttatott, bármely ren­den legyenek is, hanem ti városok, közhatóságok,

Next

/
Oldalképek
Tartalom