Tolnamegyei Közlöny, 1911 (39. évfolyam, 1-53. szám)
1911-02-26 / 9. szám
XXXIX. évfolyam 9. szám Szekszárd. 1911 február 26. Függetlenségi és 48-as politikai hetilap Szerkesztőség Bezerédj István-utcza 6. sz.. hová a lap szellemi részét illető minden közlemények intézendők Telefon II Kiadóhivatal Telefon 11 Molnár-féle nyomda r.-t., hová a lap részére mindennemű hirdetések és pénzköldemények intézendők Felelős szerkesztő F ómnak a társ Megjelen hetenként egyszer, vasárnapon Előfizetési ár: Egész évre 12 K, V* evre 6 K, */■» évre 3 K B 0 D A VILMOS HORVÁTH IGNÁCZ Számonként 24 fillér e lap nyomdájában Hivatalos hirdetések: 100 szóig 8 korona, 100—200 szóig 9 korona. 200—300 szóig 10 korona, minden további 100 szó 2 koronával több. Nyüttér garmond sorookint 30 fillér. A budapesti szobrokról. Irta: Dr Bognár Oszkár. Ka Budapestre menet sétát teszünk a mindegyre szépülő fővárosunkban, a hatalmas, forgalmas utcákon, monumentális épületeken és díszes tereken kívül nem csekély gyönyörűséget szolgáltatnak a nevezetességek közt a szobrok. Bár művészi szempontból egyet és mást lehet e szobrok ellen felhozni, de nagyjában és egészében mégis lebilincselik a szemet: az impozáns Andrássy lovasszobor, a Vörösmarty szobor, Deák, Eötvös stb. szobrok. Abban a szemlélőben azonban, aki a szobrot a művészet mellett a történelem szemüvegén keresztül is nézi, fájdalomra ébred, mert Budapesten éppen azoknak a fényes történelmi alakoknak szobrai hiányoznak, akik legjobban bele vannak vésve a nemzet szivébe és kiknek neve aranybetük- kel van a történelmünkben felírva. Feleljenek az illetékesek és ez vád is egyszersmind: Miért nincs Budapesten még mindig Kossuth Lajosnak szobra? Miért nincs, az ország fővárosában II. Rákóczi Ferencnek szobra ? Miért nem áll még mindig az aradi vértanuk emléke és Batthyány Lajosnak szobra ? Avagy talán ezek kisebb, jelentéktelenebb emberek voltak, mint a labanc Pálffy János gróf, aki a császár nevében és javára kötötte meg a szatmári békét, vagy mint Szavoyai Eugen, a császári hadvezér ? Mit várhatunk az utókortól, ha mi, akik a múlthoz közelebb esünk, nem teszünk eleget kötelességünknek? Tán mondanunk sem kell, nem akar ez kicsinyítése lenni azoknak, kiknek kiválóságát érc vagy márvány hirdeti, de konstatáljuk, hogy nem az érdem, nem a nagyság döntött eddig, hogy kinek emléke örö- kittessék meg, hanem a német politika és az uralkodó család iránti kedveskedés. íme Kossuth Lajos, Rákóczi Ferenc, kik a közé rtmindenüket feláldozták, évtizedek, sőt évszázadok óta nem kaptak szobrot! Mikor úgy végignézzük a fővárosi szobrokat, azt hinné az ember, hogy a nemzet az aulikus, dinasztikus politikáért rajong, mert hiszen ennek a politikának vezéralakjai vannak szobrokban megörökítve. Eltekintve a kis budai honvédszobortól és a miniatűr Petőfi-szobortól, bizony a város minden részében a dinasztikus politika támogatói alakjai láthatók: Még a szobrok méretei is erről tesznek tanúságot. Impozáns nagyságú és kivitelű Andrássynak lovasszobra, Deák Ferenc szobra, de parányi a Petőfi szobor és a honvéd szobor.fA Petőfi szobor hozzá még egy kicsike, csúnya térre van beállítva, hogy szinte kellemetlen benyomást kelt. E cikk megírásához jidta meg az inspirációt, hogy egyik főváro^Tap'Tüzzel- vassal gyűjt Tisza Kálmán szobrára Állandó rovat, a lap legszembeötlőbb helyén hívja fel az olvasó figyelmét az adakozásra. Nézzünk körül a magyar sajtóban. Van-e vájjon olyan lap, amelyik állandóan napirenden tartaná a Kossuth, Rákóczi, Jókai, aradi vértanú szobor ügyét ? Egyáltalán nem látjuk be és nem értjük, hogy mi szükség van Tisza Kálmán szobrára és különösen azt, hogy miért oly sürgős! Hiszen Tisza Kálmán karrierjének alapját azzal vetette meg, hogy mikor már a függetlenségi eszmék hirdetésével magának az országban nagy* tekintélyt és prestige-t szerzett, akkor ezt a hatalmas erkölcsi tőkét arra használta fel, hogy a saját egyéni ambícióinak kielégítése végett az aulikus politika hívének csapott fel. Ilyen politikust akarnak a nemzet elé, mint követendő ideált odaállítani ? Bocsánatot kérünk az ellenvéleményünkért, — megengedjük azt is, hogy Tisza Kálmán az ő egyéni érdekeit tekintve jól is cselekedett, — de eszményképnek, követendő példának az ő köpönyegforgatása nem szolgálhat. Reméljük, hogy Magyarország legtöbb polgára azt a véleményünket osztja, hogy inkább lát eszményképül egy Kossuth Lajost, egy Rákóczi Ferencet, mint Tisza Kálmánt. És itt e helyen is meg kell örökítenünk Hódmezővásárhely városnak dicsőségét. Ez a derék város közgyűlésén kereken és nyersen kimondta, hogy egy garast sem ad Tisza Kálmán szobrára. Nem azért, mintha nem lenne, de azért, mert elvileg nem tartja megengedhetőnek. Uraim! Kövessük Hódmezővásárhely példáját! Levél a szerkesztőhöz. Igen tisztelt Szerkesztő ur! A „Tolnavármegye és a Közérdek“ című lapnak >Bizalom Perözei Dezsőnek“ cimü híradására vonatkozólag kérem az igazság érdekében következő soraimnak b. lapjában helyet szorítani. Perczel Dezsőt én és dr. Schweiz Antal ügyvéd, annak dacára is, hogy politikai meggyőződésünk nagyon-nagyon távol áll a Perczelé- től, a február 8-án tartott népgyülós határozatából táviratilag üdvözöltük és kértük, hogy küldöttségünk fogadására Bonyhádra jöjjön le. TetEgye diil. Állok, álldogálok szürke alkonyatban S az ablaküvegen dobolgat az ujjam . . . Fátyolos, árnyékos, kCdbehaló csendben Boszorkányos álmok járnak a lelkemben. Behunyt szemem könnye fojtott tűzzel éget.. . Nem érzem hatását a földnek, az égnek . . . Nem találok egy szál pislogó kis mécset S valami könyörgés félét keresgélek. Forró láztól reszket kínosan az ajkam. Hányszor zártam össze! Hallgatni akartam. S most, mikor a lelkem szó után sóvárog, Egy hangot, egy könnyet sebogyse találok. Hogy a megnyúgvásban csönd van, örök béke S hogy az imádság a megnyugvás beszéde : Tudom, érzem. De az ut homályába reszket S nem látom, nem tudom — vájjon merre menjek? De ha a kezemet te megfogod lágyan: Járok a sötétben mosolyogva, bátran. A tövist, a gondot oly könnyűnek érzem S egy-egy csöndes szódra megnyugszom egészen. HUSZÁR LOLI. A gyermek. — A .Tolnamegyei Közlöny* eredeti tárcája. — A férj sötéten, irtózatos komorsággal me- resztó tekintetét a levegőbe. Agyát egyetlen fogalom zsibbasztotta, merervétette: Nincs . . . Meghalt. Nem tudta, hol van s mi történik körülötte . . . Nem vette észre, mint készül a nagy ravatal a szomszéd szobában. . . . Nincs! ól ki élete, mindene volt. — Lehetséges ez ? kérdé önmagát s a felelet mérgezett karmait belevájta őrjítően érzékeny agyába. Igaz ? — kiért ezer kint, álmatlan éjszakát, nélkülözést tűrt el: hogy csak övé lehessen, hogy gondtalan, boldog fészket nyújthasson neki, most, — négy év után ... itt van, mint egy hervadt fehér rózsa. Fehér . . . hideg . . . Szemei, azok a fénylő csillagok: lecsukódva; félig nyilt ajka mintha bocsánatot kérne tőle, hogy úgy megszomoritotta. — Nincs! . . . vége! Fojtogató keserűséggel telt szivéből agyára szaladtak az érzelmek s mint megannyi dühös fenevadak : tépték, zúzták, marcangolták: Nincs ! Sikoncott az agyonkinzotl, bénára tepert lélek: „Itt hagyott!“ Aztán egy lágy hang susoga bensejében : „A lelke ott fönn van . . .“ . . . _Ott fönn“ — rebegék ónszinü ajkszélei s egy pillanatra fölrázta lelkét tébolyult mélázásából. Utána megyek! Ki tart vissza? Nem vette észre, hogy sötét van már, hogy ott bent fekszik az elköltözött a díszes ravatalon. Mint a fekete posztó, oly mereven fekve meg lelkét a kétségbeesés . . . * Kint a cselédek nem merik vacsorához hívni; lámpája gyujtatlan marad. Csak a gyer- mekssobából hallatszik rémült susogásuk; — Nincs sehol. Itt feküdt az ágyacskáján, a lelkem; igaz nem aludt . . . _Mikor én itt bent voltam, sirdogált szegényke s alig bírtam elbékiíeni; mondtam neki, hogy mindjárt jön a mamuska ... el is hallgatott aztán. — Oszt most nincs sehol! . . . Teremtőm, mi lesz még itt ? — Én már összekutattam az egész házat és hiába. — Itt csoda történt Orzsi néném, én esak azt mondom. Nem hiába volt oly jámbor, vallásos a boldogult nagyságos asszonyunk. — Igaz, a nagyságos ur mindig úgy nézett föl rá, mint egy szentre, láttam sokszor . . . — Jaj, Pista, nem megy he lámpát gyújtani ? — Isten mentsen, tán mindjárt agyonlőne. Ismerem én legénykora óta. Ha szomorú veit, csak magára kellett hagyni; a csöndesség mindig megvigasztalta . . . — Oh adná a jó Úristen, hogy most is... — De hol van az én kis drágám ? ! Istenem! ne vedd el az eszemet! . . . — Jézus ne hagyj ! — ijednek mind föl — járkál a nagyságos ur! hallják ? Jaj mi less itt! mi lesz itt ?! — S a vékony ajtóhasadékon figyelik . Szivük dobbanása megáll, agyuk nem gondolkozik; lélekzetüket visszafojtva lesik,mi less? Mi ? A férj fájdalmának démona előkerit- tette vele azt a hideg csövet s a kis golyót, mely utána vezeti, utána! . . . (Pedig dehogy utána! Lefelé.) — Indul már. A szivében felpislant imádat, rajongás vezeti lépteit . . . Ott mellette fog ő is feküdni mindjárt . . . mindjárt . . . „Utolérlek, veled leszek örökre! . . . angyalom! . . . mindjárt!“ zokogta szive. Keze a kilincsre téved; öntudatlanul vonja félre a fekete posztéfüggönyt . . . Távolról, mögötte a házi cselédség figyeli, őrzi lépteit, mert meglátták nála a gyilkos szerszámot. Utána kussognak egyenkint, félve, remegve. A függöny szétnyil, a gyertyák sárga, ál-
