Tolnamegyei Közlöny, 1910 (38. évfolyam, 1-51. szám)
1910-10-27 / 43. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY 1910 október 30. Magyarország immár megérett az összbiro- dalomba való beolvasztásra. Mig azt tapasztaljuk, hogy a magyarrá lett nemzedék éppen oly szívósan ragaszkodik állami függetlenségéhez és alkotmányos szabadságához, mint akár a honfoglaló magyarok, addig nincs mit tartanunk attól az ádáz gyűlölettől, mellyel Ausztria irántunk viseltetik. Lesz itt mindig hazafias érzésű magyar elég, kik az osztrák irigykedést ellensúlyozni képességgel és akarattal fognak birni. Ha az idők viszontagsága majdnem egészben megsemmisítette is a fajmagyarságot, busásan pótolja azt az uj magyar nemzedék s elég erővel és elszántsággal fog rendelkezni, hogy Árpád örökségét fen ;artsa és megőrizze. Találkoznak még s ez így tart az idők végtelenségéig, a közélet ielszinére vetett igaz gyöngyök, kik bár idegen földön pillantották meg a napvilágot, de azért hazát szeretni megtanulták a magyar földön. Fel-fel tünedeznek még, mindig nagyobb számban a Windischgrätz Lajosok, kikre az újra alakult magyar nemzet büszkeséggel tekint. Boda Vilmos. __ A halottak napja. Ir ta: Setényi Miklós. Valami szokatlanul hideg gondolatot érzünk a fejünkben motoszkálni, ha eszünkbe jut úgy nagy véletlenül, hogy kedden, illetve szerdán olyan ünnepet ülünk, mely azoknak szól, akik a maguk nagy némaságukban odalent pihennek a sirgödör mélyén. Egy mindeneket létrehozó nagy Erő odakénysze- riti vissza az. embert, — amiből kivált — a porba. A holtak ünnepén akaratlanul is eszünkbe jut az a memento, mely mindegyikünknek egyformán szól. Memento móri! Vájjon kinek ne markolna a lelke mélyéig ez a figyelmeztetés ? Van talán köztünk egy is, aki mosolyogva néz a szemünk közé és oda mondja: —Én emlékezzem ? Én ? — Nem ! Ilyen embert nem találunk. Az a nagy szociális küzdelem, melyet az egyenlőségért viv meg a ma embere, soha se tud olyan nagy egyenlőséget elérni, mint amilyen egyenlővé teszi gondolatainkat ez a két szó: »memento móri!*. A múlandóság minden borzalmával zug bele a fülünkbe és mi, az élet harcos emberei megremegünk erre a szózatra. Bárhogy is xtdnának, mint amilyen orvosságszerü dózisokban mutatkozik a magyar közönség adakozó kedve a Jókai monumentumra. Nem lehet annak más magyarázata : Jókait ez a generáció uem olvassa. Ha olvasná, akkor Berand Iván, Tatrángi Dávid, Kárpáti Zoltán és Jókai más regényhősei meghoznák az emlékezet és kegyelet koszorúját erre a sUppedő, puszta sirra, melynek Bzörke homok- zétege kegyetlen szemrehányás e hálátlan nem- redék ellen. Általában a kerepesi temetőnek még az a része Bem művészi, ahol a nemzeti kegyelet és hála állított monumentumot; ahol pedig a családi szeretet kegyelete kívánja ki a kritikát, ott a „de mortihus nihil“ elvénél fogva jobb ha — hallgatunk. Mert sok a hivalgás és az Ízléstelenség. Nem volt szerencsém a maus oleumokkal se. Csak a történeti kegyelet áll meg Batthyány, Deák és Kossuth monumentálisnak kívánkozó emlékeinél. Ez utóbbival majd úgy vagyunk, mint az Erzsébet királyné emlékkel. Több volt a rendelkezésre álló pénz, mint a mennyit szegényes művészetünk el tudott volna költeni, hogy több természetesség lássék és kevesebb hivalgás. Mikor a kerepesi temető sirmezőit járjuk, akkor sóhajtunk föl: múlandóság földje, de szegényes is vagy! Hiszen egyre-másra hordja ide ezreit a kegyelet és mégis mily kevés a művészi. Mi más hangulattal járkál az ember a genuai temetőben, ahol valóban borzongós hangulatunkat enyhiti a művészet varázsa, a lágy márvány, mely oly igaz könyekről és annyi szeretetről szól beszédesen, meginditóan. V. L. lekötötte lelkünk minden gondolatát ez a materiális korszellem, néhány percre felszakadnak a rabláncok és a nagy szabadságában oda röppen a gondolatunk, ahol zörgő haraszton feketeruhás emberek járnak szót- lan némaságban a kegyelet lángjával megvilágított embersirok között. Úgy érezzük, hogy van másunk is a testünkön kívül, valami, amit mi léleknek hivunk. Hisz nem lehetséges az, hogy egész mivoltunk ott porladjon el a föld mélyén ... Az az ész, a lélek mely oly nagy csodákat volt képes alkotni — hogy teljesen megsemmisüljön! A vörös fényt szóró kis gyertyák fénye, melyet a kegyeletes emberek égetnek ilyenkor szeretteteik sírján, bevilágitanak lelkünk mélyébe. És mi befelé tekintünk. Nézzük magunkat, hogy mik vagyunk, ha ilyenné kell lennünk . * . Mik? Emberek. A teremtés koronái, akik a levegőt, földet és vizet meghódítják, hogy aztán a férgek marják s?ét a testét. Ez annak a szép, az a csodálatos emberi életnek a vége, melyet oly roppant küzdelmek árán tudunk elnyújtani — a sírig. A lemondás fáj szivünknek, de a halottak napján, a kivilágított sírok mellett bolyongó szomorú arcú emberek láttára agyunkban megfogamzó hideg gondolatok: az elmúlás gondolatai részinr, megnyugtatnak bennünket, kiket az élet sokszor nem kis mértékben tesz pessimistává a maga sok csalódásaival, hogy : lesz még pihenés, ez a földi szenvedés csak átmeneti időszak a halhatatlan lelkű emberek életében. És ha szemünkben megtörik a sírokról odatörő gyertyavilág bágyadt sugára, gondoljunk arra, hogy majd szeretteteink is igy rójják le kegyeletüket egykor halálunk után, tehát mi is igy fogunk elpihenni egykor, mint az itt alant nyugvó emberek. Becsüljük meg azt, amit Isten adott: az életet, de ne felejtkezzünk meg, hogy ennek is hamar vége lesz; járjunk a görönygyös, de becsületes utón, mert a test elpusztul, de aminek érette is kell majd bűnhődni, a lélek, az 'órókeletű / Népünk télen. Népünk télen nem csinál semmit. Es egy százados szociális programm, amely összes nyomorúságunk alapoka. Nemcsak, hogy nem csinál a nép télen semmit, hanem a szén the verdel napok unalma közben megszületik lelkének keserűsége, melyről egyébként utafcó apostolok is gondoskodnak. Valósággal balfogás, vétkes mulasztás, ha a magára hagyott népet télen épp úgy igronálnók, mint nyáron tesszük, kivételével a választásoknak. A világ minden államában a földmivelő nép a legkonzervativebb. Francia- országban csak elég szellemi áramlat, légvonat van, de hogy mennyire hatástalan mindez a francia parasztra, azt leginkább Meline egykori miniszterelnök és nagy agrárius szónok panasz kódja leginkább. Ha ez Franciaországban igy van, mennyire rabjai vagyunk a maradiságnak a négy folyó három halom országában, ahol tulaj- do:. képen minden kultúra még csecsemőkorát éli. Népünket kiváltképen télen kellene szellemileg emelni és tanitani. Főleg nagy szükség lenne arra, hogy amiből a nép él, arról az újabb, okszerű ismereteket hallja és megtanulja. Néhány esztendeje végződik is valamelyes kulturmunka ezen a téren és úgy értesülünk, hogy gazdasági egyletünk ebben az évben különösen ki akar tenni magáért és a tudás mécsét meggyujtja még a legkisebb megyei falvakban is. Csodálatos tapasztalatot szereztek utóbbi években Edison nagyszerű találmányával, a mozgóképekkel. Aki csak egy kicsit nj%va tartja a szemét, látja, hogy micsoda óriási, szinte diabolikus hatással van a népre a kinematograph. A legalsóbb rendű szellemi életű nép úgy rohan a moziba, mint az, akinek szellemi szükséglete már igényesebb. Ma még nem is tudjuk ennek a diabolikus hatásnak eredményeit megmérni, sem a kultúra, sem az immoralitás terén. Egyet azonban megmerünk jósolni, hogy lesz idő, mikor a mozi képtár anyagát éberebb ellenőrzés fogja erkölcsösebbé tenni, mint ma. Ezek a gondolatok fölfakadtak lelkűnkben irás közben és pedig azon eszme tárgya alapján, hogy a földmivelésügyi miniszter — nagyon helyesen — a vármegyei községekben rendezendő sorozatos gazdasági előadásokra vetitő gépet és képeket ajándékozott gazdasági egyletünknek, hogy a tanítás legközvetlenebb eszközét, a szemléletet is alkalmazza. Mi ezt a gondolatot igen szerencsésnek és nagy sikerűnek véljük. Egy órai beszéd nem ér fel öt percnyi szemlélettel, ha pedig arra gondolunk, hogy a falu a szellemi csemegéi, éppen a vetített képekkel akkora népszerűséget tudnak szerezni mint a mozik : nem győzzük dicsérni az irőszobában megfogamzó es kitűnő ötletet, amely egyúttal azzal a reménységgel biztat, hogy aki ilyen gyakorlatiassan tud megfogni bizonyos dolgokat, annak kivitelben is, meg van a szerencsés keze. A gazdasági egyesületeket hajlandók az emberek megvádolni azzal, hogy osztályérdeket szolgáinak és voltaképpen a nagy és közép birtok érdekeinek szolgálatában állanak. Azt hisz- szük, semmi sem alkalmasabb e sokszor felhangzó vád megcáfolására mint- az, ha a gazdasági egyletek a legnagyobb szeretettel fogják felkarolni ezeket a gazdasági előadásokat, melyek a kisemberek gazdasági kiképzésére, javára céloznak. Üdvözöljük a népért dolgozó egyesületek sorában a mi gazdasági egyesületünket is, amely úgy halljuk jelentékeny munkarészt vállalt és a maga vetítőgépével, előadóival kimegy a falvakba, meggyujtani a kultúrának azt a mécsvilágát, a melynél a nép megtalálja nagyobb, biztosabb kenyérdarabját is. Halottak estéjén . . . Irta: Leicht Emil. Halottak estéje . . . Mennyi bánat, mennyi fájdalom, mennyi köny tanúja a megemlékezés, a szeretet ez estéje ? Szomorúan kongó . . . bongó . . . borongó harangjaival, estefelé kigyuló pislogó mécseivel, a szerető, a rokon szivek zokogásával, siró panaszával, melyet az esti szél lágy danája kisér — milyen megható, milyen bensőséges . . . Az elmélkedés kedves estéje ez . . . Benne szeretteink élnek, bár rég elvesztettük őket. Mert: „Ki kedveseinek emlékében él, Nem halt az meg, csupán elutazott, Halott csak az, kit elfelejtenek.“ (Zedlitz ) Köny és bánat szövi át, rég beheggedt, vagy tán hegedő sebet nyit — mégis a szeretet estéje, mert a virágcsokor, az az égő gyertyaszál a szeretet ajándéka és szeretetről beszél . . . Valami ellenállhatatlan erő vonz szegényt és gazdagot egyaránt a temetőbe, ide, ahol a halál hideg, fagyos keze érint, abol csak köny és fájdalom terem . . . Azok, kik a temetőn kívül, az élet forgatagában talán sohasem látják egymást, sohasem találkoznak, itt együtt könyeznek, együtt sírnak, — mert szei'etnek . . . Sajátságos érzés, gondolkodóba ejtő gondolat cikázik át lel kernen, mikor ezt a temetőben fel és alá hullámzó tömeget látom . . . Mert én a könyező, az imádkozó tömegben egy diadalmas eszmét látok megjelenni . . . Egy eszmét, mely évszázadok óta ura az emberi szívnek . . . Egy eszmét, melynek melege megcsapta már a pogány bölcselőnek, Senecának lelkét és ezen szavakat csalta ajkaira: „A halál az életet csak megszakítja, de el nem ragadja. Jönni fog egy nap, mely ismét a világra hoz minket.“ Amit a pogány bölcs csak sejtelmesen, homályosan jelez, azt a németek nagy költője, Körner, igy fejezi ki gyönyörűen : „Az élet éj, a halál hajnal és a sirból a halhatatlanság napja kel“ . . . Sailer pedig igy: „Életünk szinmü volna, a bonyodalom kifejtése nélkül, ha azt a halhatatlanság nem fejlené meg.“ Ezt az eszmét látom megjelenni nagyszerű, fenséges, felemelő módon. Ezt az eszmét látom uralkodni ott azokon a siró, szomorú sziveken. Ezt az eszmét látom élni, virulni még ebben a materialista XX. században. A sírkereszttel, a márvány oszloppal ezt az eszmét koszorazzuk meg, ennek gyújtunk gyertyát, melynek lobogó, magasbatöi'ő lángja a mi szivünk, a mi lelkünk vágyát — az örökkéélés vágyát jelképezi. Mert mit ér a márványkő, hacsak pusztulást, megsemmisülést hirdet ? Miért őrzi nevét annak, minek koszox'u annak, kiből talán már semmi sincsen ? Ez csak kigúnyolása az emberi szívnek, összes érzelmeinek, ez nem enyhít, ez nem vigasztal — ez kétségbe ejt . . . Nem hiszünk a pesszimistáknak, kik Dante poklának feliratát tűzik a temető bejáratához: „Lasciate ogni spex’anza“ „hagyjatok fel minden, remény nyel.“ Nem . . . nem ! . . . Ilyen gondolat a halottak estéjébe nem tad vigasztaló, felmelegitő
