Tolnamegyei Közlöny, 1904 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1904-10-06 / 40. szám
1904. október 6. zctiszin pántlikázott 12 lovas legény, lobogó» íngujban) zászlós kocsik s harsogó zeneszóval fogadás mindenütt. Faddcn Grün- wald Lajos megyebizottsági tag és nagybérlő fogadta a községházánál, a pont 9 órakor érkezó képviselőt, szép üdvözlő beszéddel, mint ez megköszönve, lelkes hangulat között tartotta meg sűrű éljenzésekkel meg-megszakitott beszámolóját. Szívélyes társalgás után, kocsik s lovasok által kísérve Harci felé vette útját, a hol déli 12 órakori érkezéssel Renczes János községi bíró és megyebizottsági tag fogadta és üdvözölte a község nevében a képviselőt, a kit is és kíséretét, a tiszteletére; az összes harczi függetlenségi szavazók részt- vételéve! az olvasókörben rendezett társas ebédre, a megtartott beszámoló beszéd után, szívélyesen meghivott. — E társas ebéd rendezése a prózai szükségességet is tekintve, igen praktikus dolog volt, mivel a megyében D. Sz. György után Harcz a második község, hol korcsma vagy ilyes féle, egyáltalában nincsen s bizony-bizony könnyen hoppon marad az utazó. A társas ebéd nem szűkölködött lelkes {elköszöntök* ben —- a képviselőre s viszont ennek részéről a harczi független polgárokra. A több órára teljedó, felette szívélyes együttlét után, Medinának vette útját a képviselő, hová dálután 4 órakor érkezett. Medina többet nem adhatott, mint amit adott: egész szivét odaadta. Az érkezési ' oldal szélső házainál várt — nem is említve a határig előre jövő lovasokat s kocsikat a község legtulnyomó részének apraja- nagyja zeneszóval, zászlók és kendők lobog- tatásával, virágesóvel (egy külön kocsit megtöltött a csokrok és koszorúk tömege) s viharzó éljenzéssel fogadva az érkezó I képviselőt. Itt a falu szélén, Küfáber Ádám j független párti bizalmi férfi üdvözölt, —I majd aztán a lassú menetben haladó négyes fogatot követte az egész tömeg a község házáig, — a honnan a sokszor megélj enzett beszámoló beszéd megtartása után, az ót szintén disztagu) választó Olvasókörbe ment a képviselő s itteni rövid időzés után, mivel már az idő alkonyra hajlott, megindult haza felé, — de nem ment az könnyen I a lépő menetben haladó fogatot közre fogta a szélső fokig lelkesült tömeg s nem tekintve a bokáig érő sártengert J a község hosszú utczáján végig, sőt még azon is túl a Sió nagy hidjáig kisérte képviselőjét, hol megállapodva, még egy Isten hozzádot intézett a rajongó szeretettel körülvett képviselőhöz, a ki is könnyekig meghatottan válaszolva köszönte meg a lelkes ovátiót, ragaszkodás nyilvánulást s mondott búcsút a lelkes medinaiaknak, s aztán a sötédedő alkonyon elindult haza, Tengelicz felé. így ért véget a legkellemesebb benyomások között e nap s ezzel a beszámoló körút. Szemenyey Mihály. Babért a kezünkbe, töld színű ékes babért, hadd köszörültük meg annak az embernek a fejét, ki vármegyénkben eltöltött félszázados munkásságával, puritán jellemével, az irodalom és munkásság terén a közelmúlt napokban ünnepelte papi hivatásának félszázados jubileumát. Nagy idő ez, melynek ritka esetben lehetünk osztályosává s a melyről méltó elismeréssel emlékezik meg a sajtóirodalom és a mely előtt meghajlással, tiszteletteljes elismeréssel adózik a huszadik század modern társadalma. Általánosan tudott dolog, hogy manapság a világ nem mér avval az igazságos mértékkel, mint a minővel az emberi méltó érdemeket latolni kell ; de Justitia szelleme öröklétig élni fog és Őrködik az övéi felett. Hány és hány esetben tőmjénez a világ oly »nagyságok« előtt, hol az érdem nem valódi erkölcsi érték, hanem csak felfújt frázis, a mely minden erőlködés daczára is szappanbuborékká válik. 4. . — - ; _ A valódi érdem azonban évek múltán is | visszhangra talál, a melynek becse sohasem válik , a múlandóság martalékává sem az égiek, sem a j földiek előtt. Igazságos dolgot cselekszünk tehát j akkor, midőn megemlékezünk egy oly emberről, J ki úgy az irodalmi munkásság, mint a közéletben j szerzett bokros érdemeinek terén oly piedestálra | emelkedett, a mely tettek sz ő közismert szerénysége folytán talán soht sem, de a mi kötelesség- érzetünk révén most (útnak napvilágra. Ez az ember pedig Szemenyey Mihály, az érdemekben megőszült plébános, a népszerű »re ( gölyi pap«* kinek neve nemcsak megyeszerte lett ismeretessé, de áldásdús működése révén az országos napilapok is több esetben foglalkoztak vele. 1 Bi most hadd beszéljenek a tények. Sze- ( menyey Mihály 1829-ben született egyszerű szülőktől. Szorgalma és becsületességgel párosult val- { lásossága emelték fel oda, a hol ma van. Az al- j sóbb osztályok elvégzése után a pécsi papnevelőintézetbe lépett. Tanulmányainak elvégzése után 1854 ben szentelték pappá i rövid idei káplátiko- j dása után 1864-ben már Nakon, mint plébánost találjuk ; s tiz évvel később regölyi p'ébános lett, a hol aztán működésének érdemtelfes koronájaként j a pápai káplán czimet és rangot kapta. Mint regölyi plébános kezdette meg az iro- , dalom terén sikerdús működését. Jelesebb művei közül felemlítjük: »Peray le Monial•, »Örök igazságok« »Szellemi fegyver*, »Róma«, »Lourdes«. •Ahitat koszorúja«, »A halálról«, »Szenvedés helyek«, »Palesztina« és még sok egyébb, melyek mindmegannyi örök talizmánjaként fognak ten- J maradni az utókor irodalomkedvelő generációjának. , De leginkább kiemeljük munkás életének amaz örökidőkre fenmaradó cselekedetét, mely szerint az általa szerkesztett »Szent Család naptára« befolyt jövedelméből Regölyön nőzárdát építtetett. De legyen elég ebből most ennyi. Hisz nem ! szükséges kommentárt nyújtanunk Szemenyey éle- ! téhez. Ez az ötven év meghozta gyümölcsét, melynek legnemesbike maga az ünnepelt. ötven év! Mily könnyű ezt kimondani. Ha visszatekintünk ez elmúlt időre, azt fogjuk tapasz- ! talni, hogy az idő villámsebességgel halad s ötven év jóformán semmi; bizony a nagy mindenség tömkelegében, az iröklét felfoghatatlanságában ilyen idő csak parány, de ha az/al egy hivatás [ szentelt öblében kötöttünk ki és nyugodtan meg- I maradtunk benne .... az már valami. Így gondolkodott és igy tett Szemenyey Mihály j is. Egy áldásos élet könyvének tulajdonosa ő, ! melynek lapjait szemlélvén, örökszép remiuiscen- i . ciákra akadunk : telvék phylantropikus emlékekkkel. Tettei jellemzik egész életén át való műkő- j ködését. mely tevékenységének fényes tükrén pazar i csillogásban simul végig. Isten áldása volt vele | ■ teljes életében, mely boldogitotta mindig. Isten nél- : kül áldás nincs a munkán s cselekedet nélkül 1 ‘ csak ravatalra fektetett halott a szeretet is. S most, a midőn az őszbe borult öreg pap • aranymiséje alkalmából mi sem akarunk hátra- ! maradottak lenni a gratulánsok sorából: azon reményben végezzük sorainkat, hogy az ünnepelt | ' férfiú e szent megnyugvás csillapodott érzetével folytassa agg lépéseit, hogy még eljuthasson a 1 gyémántmise idejének moh-lepte béresei — közé. j Stubenwohl Gyula. j TÖVISEK. I Október (1. ! . . Lapunk megjelenésének szokott napja, a I csütörtök, ezidén többnyire nevezetes események napja is véletlenül. Igy p. o. a közel múltban volt ! a «Kisasszony napja«, majd a »Szt.-Mihály-napt, 1 most meg z • Október katodtka*, — a nemzeti gyásznap, — mindenik: csütörtökön 1 . . . Ha a két első esetben lehetett tréfálni, a , csapongó humor szárnyain röpködni a vig kedé- ■ lyesség szabados nagy birodalmában: most, e har- ; madik esetben, a becsületes magyar érzés, a lángoló honszeretet, szigorú korlátokat emel még az ártatlanabb tréfálkozásoknak is, mert október hatodika 1 a magyar neműt szomorú gyásznapja, mikor még j Klió is elborul méltó bánatában. De ha élczelni nem szabad e szent napon, j «z tövisek írása mégis jogosult, sőt tán sohasem j jogosultabb, mint éppen mai... TOLNA MEGY ei KÖZLÖNY 40. sz. 1849 október hatodikén úgy beborult a magyar nemzet ege s úgy elsötétült az igaz magyarok vérző szive, fájó lelke az aradi vértanuk, eme félistenek, eme nemzeti Megváltók, erőszakos, ártatlan halálakor, hogy e nemzeti Golgothira gondolva, még ma is kinzó fajdalom gyötri keblünket s oly sitét gyász ül szivünkre, amilyen csak az a világteremtése előtti sötét chaosz lehetett a nagy mindenség véghetetlenségében, melyről az írás szól, mikor még nem volt megalkotva a ragyogó világ. A nagy költő azt mondja — honfiúi szent lelkesedéstől ihletve Írott remek költeményében — : % Elhuny tanok legiobbjaink a hosszas korcs alatt!« Igeo! — ha ott hulltanak és hunytanak volna el a dicsőség babérait termő csatasikokon, még volna egy fájóan édes vígasztaláéi ík a legszebb halál fölemelő gondolatában és az errevaló emlékezés honfiúi büszkeségében, hogy iroe : ilyen hős volt a mi nemzetünk minden jó fia ezredév óta! Szent honáért, a szent szabadságért, pazarolva ontá mindenkor, ha kellett, szive omló nemes vérét, csikhogy a szabadság fája a piros vér áztatta szent földben szépen viru'jon I ... De tudni azt, hogy ama nemzeti Megváltók, az aradi 13 vértanú, oly dicsőséges és diadalmas szent küzdés után nem *ott esnek el a harcz mezején« hanem, mint közönséges bűnösök, gonoszok, az elnyomó zsarnok erőszak prédáiként dicstelen halálra Ítéltetve, nyomorult hóhérok keze által fosztatnak meg a drága, szent élettől: ób, e vérlázitó gondolat még ma, 55 év után is, gyászba borítja honfi szivünket s igaz könyeket csal szemünkbe. • Azt mondják, hogy megboc-átani és felejteni I ... No i gén, könnyen megbocsátunk, de nehezen telejtünk. »Terme suté a magyarnak, hogy jussait nem hagyja; de ha vele bánni tudnak, az ingét is odadjaU Hit velünk e« 55 év alatt úgy elbántak, hogy p. o. Bánfly volt minister elnök ur nemrégiben oly könnyű szerrel megotthonosi- I tóttá nálunk az április 11-ének legalább iskolailag való megünneplését és megtartását, mint a parancsolat! . . . S félő, hogy e hyperlojáiis rendelet addig bombázza a márczius 15-diki honfiúi szent ünneplés sziklaerős nemzeti várát, mig egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy a japánok Port-Arturban vannak, vagyis, hogy a ránk oktroált hyperlojálisság vérünkbe ment ostoba szokása csakugyan elhomályositja a márczius 15 iki magasztos nemzeti nagy ünnepünk bűvös fényét s az április ll-diki mondvacsinált muszáj-ünnep hitvány verebe ül bele a büszke kőszáli sas sziklán épült fészkébe, kiűzvén onnan a jogosult lakót, kiűzvén az igaz honfiak valódi szent ünneplésének márczius \ij-diii gyújtó hatását I Isten óvjon ettől I . . . m De ime itt van egy másik eset, egy másik példa. Ugyanezen hétre esik éppen a Ferencz napja. Egy fekete-betűs köznap, olyan, mint a többi, de mert ez véletlenül dicsőséges uralkodónknak egyik keresztneve: hát országosan (legkivált iskolailag) mindenütt megünnepeljük. Szintigy megünnepeljük a felséges király felséges születése napját, — a néhai b. e. királyné halála évfordulóját, a nevenapját (egy halottnak van-e még névnapja ?) Nemsokára talán divatba jön a József-nap hivatalos megünneplése is. Hogyne ? . . . Hiszen ez is egyik keresztneve felséges királyunknak ? . . . E mellett, a magyar nemzet iránt oly nemesen érző József főherczegnek is névnapja ?! . . . Csak rajta, ünnepeljünk minél többször, minden lehető alkalommal. Kibírja a mi világraszóló hyperlojalitásunk, magyar gavallériánk ! Dehát akkor, az Isten szerelméért, miért nem tesszük országos gyász ünneppé egész hivatalosam, sőt törvényileg az október hatodlkát t! . . . Vagy, hogy e napon elég a magyarnak, ha az őszi ég gyászol szomorú felhő borulattal és Budapesten a derék Ferencz-rendiek, meg a népszínház, no meg egy pár merészebben hazaGas magyar asztaltársaság emlékezik meg egy-egy gyász-misével, alkalmi prológgal és egy rövid toaszttal, e történelmi nevezetességű nagy napon, szomorú napon ? . . . Hát bizony ez, valljuk meg, a hagyományos magyar hyperlojalitásnak csúfos ellentéte, illojalitás a magyar nemzeti geniuszszal szembnn. hogy ne
