Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-01-28 / 5. szám
4 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (5. sz.) 1894 január 28. szelek uralkodása sem tudatik prácisitással, mi a vándorlási szabályoknak tudományos megírásánál okvetlenül szükségeltetik. E tárgy tökéletes kiderítése tehát a tudósoknak még ezutáni feladatul marad fenn — mit ezennel reájuk is hagyva — most Józsi fiam okosabbat nem tehetünk, minthogy a további magyarázatokat abbahagyjuk. Engel Mór. __________VIDÉKRŐL.___________ Bá ttaszék. Tisztelt szerkesztő ur! Miután a báttaszéki önkéntes tüzoltó-testület részéről folyó évi január hó 13-án tartott táncz- estélyről a felülfizetők névjegyzéke a „referencs“ által hiányosan lett becses lapja utolsó számában közölve, ennélfogva testületünk parancsnokságának megbízásából tisztelettel jelentem, hogy következők voltak szívesek jegyeiket megváltani és felülfizetni: I Jegyeiket megváltották: Bauer Antal, Bauer Mátyás, Rüll vándor, Ohnmacht János, özv. Mező Julis, Ösztrf dier Samu és Luszt Fülöp 1—1 írttal. Felülfizetteh: Schvartz Gáspár, Schvartz Samu, Má- yer János, Táfner János, Máyer Alajos, Gótczy N. János, Hohmann József (kereskedő), Ritter Bálint és Barsi Mihály agárdi főfiarancsnok 50—50 krt, összesen 11 frt 50 kr. Fogadják az önk. tüzoltó- testületünk nevében legforróbb köszönetemet. Megbízásból: Schuler József alparancsnok. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. ! Jancsi ur, Abellino et Comp. Szives engedelmökkel egy kis ártatlan hunczu- téria van ebben a czimben. Ha azonban őszinte vallomást teszek és nyiltan kijelentem, hogy magyar irodalmunk legnagyobb büszkeségének: Jókai Mórnak Magyar-nábob-járól van szó, rögtön be fogják látni önök is, hogy a Magyar-nábob semmiképpen sem szerepelhet czik- kemnek élén, peuig nagy, erős és régi jussai vannak hozzá, hogy ahol magyar literaturáról van sző, ott mindig legelső helyen említse a mi dicsérő ajkunk. Úgy áll azonban a dolog, hogy elolvasni Jókai e leghatalmasabb kompoziczióját egyképpen nagy gyönyörűség mindenkinek, ellenben czikkelyt olvasni róla, nem egyképpen gyönyörűsége mindenkinek, még ha csupa szellem, sziporka és láng is az irás. Ha viszont még azt is hozzá veszi az ember, hogy mivel nem akad nagy Magyarországon egyetlen müveit magyar elme sem, a mely irodalmunk atyamesterének e fényes alkotását, ragyogó fantáziájának e minden időkre értékes gyümölcsét legteljesebb gyönyörűséggel ne élvezte volna, mint egy komoly sértés-számba megy, ha valaki azzal a kétséges sikerű szándékkal lép eléje, hogy beszédet fog neki mondani Kárpáthy Jancsi úrról, Abellinó urfiról és társaikról, a Magyar-nábob halhatatlan szereplő egyéniségeiről. Nehogy tehát olvasatlauul maradjon ez a himnusz, kénytelen voltam egy kis kegyes hunczutériával megcsalni az önök szemét. Nagyfokú kevélység bujkál természetesen ebben az őszinte vallomásban is, a mennyiben egy kis jóakarattal könnyen ki lehet hámozni belőle azt a föltevést, hogy az, kinek szeme idáig végig repült a sorokon, átpattan majd a többiek fölött is és nem fogja megbánni a reá fordított tiz másodpercznyi időt. Higyjék el, mélyen tisztelt közönsége Jókai Mór regényeinek, — hogy ez a dicsérő irás, mely egy templomi ének igaz őszinteségével pereg le toliam hegyén, minden izecské- jével úgy hozzá simul az az önök meggyőződéséhez, mintha önök lelkének házából fakadott volna. Nem arról akarok én itt beszélni, hogy mekkora hatást tett rám Jancsi urnák, e tipikus magyar oligarchának minden okossága és minden bolondsága, hanem az önök emlékezetét akarom visszaterelni arra az időre, a midőn a Magyar-nábob brillians történetével legelső Ízben ismerkedtek meg. Egyek voltunk bizony mindnyájan az elragadtatás nagy mámorában. Mohón beitta szeműnk Jókai fantáziájának csillogó színeit, — szebb és állandóbb színeit, mint amennyi színe van együttvéve erdőnek, mezőnek az isten kegyelmes akaratából, elítélve már keletkezésükbe hervadásra, — eltűnődött lelkünk a magyar könnyelműség szomorú rajzán, veszendőbe került erőknek őrült pocsékolásán, mely sok szomorúságot vetett el a század elején arra, hogy mi arassuk le majd a századnak végén. — S áhítattal csodáltuk mindnyájan azt a roppant arányú, oszlopos, palotás házat, mely királyi háza az atyamester talentumának, fényben, hírben, dicsőségben a legelső, s maradandó gyönyörűség dolgában az idők végeiglen. Nincs benne kétség, Jókai ragyogó tehetsége, mely a Magyar-nábob zseniális történetében az Uj földesur előtt legerőteljesebben nyilatkozott meg, — önön magának szülője, mint az első ember és hozzáférhetetlen mindenkinek. A tolvaj, ha lop, becsukják de kiszabadulván, lophat megint. Jókai nagy zsenije nebántsvirág volt mindenkor, s veszélyes mérge mindama kicsiny és középszerű irodalmi „jónevü fiatal“ titánocskáknak, kik az ő palotájába sompolyogtak be szülékért, hangulatért, sülért és kaptafáért, a melynek nagy arányaira a maguk vékonyka alko- tásocskáját ráruházhassák. Persze, hogy a kaptafa tulélta a csizmát is a csizmadiát is, — Jókai legjelentéktelenebb munkáját szives-örömest dédelgeti az önök szeretete, — hol vannak azonban a jónevü irodalmi csizmadiák az ő csizmáikkal, akik a mestert utánozni próbálták, s a maguk fakó portékáját az ő fényes stíljének népszerű vignettái alatt akarták a hatvanas években forgalomba hozni? Jelentse be, a ki tud róluk, — hová söpörte őket az idő is, kik lettek légyen hát volta képpen, mert mi bizony már egyetlen egynek se tudjuk becses nevét. Hogyan és miképpen ünnepli Jókait a nemzet, arról e széles hazában mindenki tud. Készül egy nagy nemzeti diszkiadás, melybe atyamester valamennyi munkája föl van véve, — aránylag azonban csak igen kevés ember akad, a ki ezért a kiadásért 200 forintot fizethessen, — nagyon sokan vannak azonban (s gyarapszik, hála Istennek, számuk napról-napra,) a kik Jókai egyik-másik kitűnő munkáját, diszes, ünnepi kiadásban szívesen megszerzik. Ezeknek a számára nyugodt lelkiismerettel ajánlhatom az Atheneum kiadásábn megjelent Ma- gyar-nábob-ot, beáüván, ha önök úgy akarják, Jókai nevének kürtölésére ünnepi reklám-heroldnak is. Diszes, szép hivatal az, — ha nagyon sokan nem volnánk hozzá, rögtön magamnak pretendálnám és örökség képpen testálnám törvényes utódaimra is. Hirdetem és vallom, igenis, hogy Jókai munkáiból szebb magyar kiadványt nem ismerek. Pompás, színes illusztrácziók élénkítik a nagy, uegyedrét nyomású disz-müvet, melynek fényes kiállításával az Athenaeum, ez az előkelő müintézet is, hozzá kívánt járulni az atyamester nevének dicsőségéhez. Ez ogyik oka annak, hogy a diszmü ára mindössze hót forintra van szabva. Soh’se kapjanak önök engem vétkezésen: eszembe sine0, hogy ékes magyar nyelvünk frázisainak felséges tömegével árasszam el az önök szivét, midőn ezt a diszes kiadványt igaz lélekkel ajánlom megvételre. A magyar embert nem igen lehet vádolni azzal, hogy seregestől tolul a szellem templomába s majd nem elgázolja lázas sietségében egymást midőn arról van szó, hogy legnagyobb talentumai egyikének hatalmas szellemi alkotását megszerezze; meg lehet azonban vádolni apáinktól reánk származott nagyságos erényneink miatt, melyeknek meg van az a keleti szokásuk, hogy csak akkor neszeinek föl egy kicsit, ha nagyot kiált valaki. Megmondtam tizenöt sorral fentebb, hogy a kikiáltó szérepére szívesen vállalkozom, találják tehát természetesnek, ha tulajdon magamat ismételve, ebbeli jeles készségemet nagy lelki gyönyörűséggel bocsátóin o Magyar-nábob rendelkezésére. Dicsősége a mi dicsőségünk, Jókai az Isten kedvező kegyelméből a mienk. Ha elereszteném ezt az én toliamat, hogy tetszése szerint rohanjon végig a papiroson, sok idő telnék belé, mig az önök figyelme be tudná érni végét. Jókairól és ez egyik legfényesebb müvéről Írván, a magyar ember áradó lelkesedésének teljességével hangzanék dicsérő éneke az elrgadtatásnak, mely azonban még igy sem volna képes megközelíteni azt a tiszta és nemes lelki élvezetet a mit Jókai e ragyogó alkotásának olvasása egyformán megszerez mindnyájunknak. És most bocsánat mindama frázisokért, melyeket ebben a rövid kikiáltásban elmondtam. A ki igazabban érzi őszinteségüket, jelentkezzék és ón szívesen kiáltok ő vele együtt kettesben is. A Magyar- nábob elválaszthatatlanul össze van forrva Jókai nevével, — a ki meg tudja becsülni irodalmunk e legnagyobb büszkeségét, az okvetlenül meg fogja szerezni a Magyar-nabob diszkiadását is. Sólyom Ferencz. _________TÖVISEK. A reverzális. Olyan tősgyökeres latin szó* a mit tökéletesen megért manapság — fájdalom 1 — minden tősgyökeres magyar ember, mert ennek a rüt növénynek a legbujábban tenyésztő talaja a mi szép hazánk. \ revezális azonban nem csak rút növény, átkos pa- lánta, hanem egyszersmind egy olyan csoda-bogár is, melyet szép hazánk szabad szelleme agyon akart ütni már a dicsőséges 1848-ban is, 1868-ban is, — azonban újra és újra feltámasztja a félig agyonvert dög- lődő bogarat a felekezeti elfogultság, a testvériet- lensóg, az átkos politikai reakczióval kaczórkodó, önmagának tetszelgő vallási fanatizmus. Éveken át felkapott, divatos szó volt: „az el ke reszt el és“ (az e feletti meddő és haszontalan vitatkozásért fizettük oly busásan képünk viselőit odafent az országházában); majd divatba jött: „az egyházpolitikai reform“ —(Egyház és politika------bogy illik ez össze? . .. Mintha mondanók: „v allásos hunczutság“ — „istentelen hithűsóg“; szerintem, az egyháznak nincs politikája s ha van: a politizáló egyház épp úgy elhanyagolja magasztos missióját világi érdekeiért, mint a politikus csizmadia a mesterségét a világ folyásának mohó hajházása miatt! ...) — Legújabban a divatos „reverzális“ — szó dominálja a helyzetet és pedig (ismét egy csoda-bogár!) a politikai reverzális, mint amannak a réginek képtelen fattyu-gyermeke! .... Nálunk, vidékünkön, A n d e r 1 e kakasdi plébános ur volt szives megismertetni bennünket ezzel az ő agyában született csoda-bogárral, melylyel agyon akarta csipetni P e r c z e 1 D e z s ő ur kasdi csodár-bogár igen apró, ártatlr csak amolyan szunyog-baczillusnak bi vált be kolumbácsi légynek, hős Perczel Mór tábornok méltó rok<__, - ~___ te let és általános igaz szeretetnek örvendő Perczel Dezső hatalmas argumentumainak súly toló ostorát megsuhogatta a levegőben s miután a derék régész tudós Wosinszky Mór felfedezte, felkutatta, alapos régészeti ügyességgel és jártassággal azt a bizonyos régi levelet: az ó_g azonnal elborult Kakasd felett!... Perczel Dezső napja pedig egy újabb, erős szökéssel közelget a jósolt dicső zenith felé!.. . . Igen, mert mit is mond a nagy Madách? —------„N em a bahas szauára kezd virradni, De a bahas hiúit, mert hogy virrad. “ Ezt — a fennforgó esetre vonatkoztatva — igy lehetne körülbelől travesztálni: „Kiáltsa bár Kakasd minden hahassa Perczel dicsőségének alkonyát, — Ő nemzetének büszkén megmutatja, Hogy lángolón imádja szent honátI Reverzálissal nem lesz árulója A szent eszméknek, miket egyre vall, Lévén ő e hazának örállója, Lévén szivében hű s igaz magyar I“ Bizony — valljuk meg — mindnyájunk szivében, kik Perczel Dezsőt ismerjük és szeretjük, igen kinos-aggodalmat szült kezdetben, mig a homályos ügyre hajnalfény nem derült, mig sötét bizonytalanságban tapogatóztunk, az a kakasdi kijelentés, az a kompromittáló proféczit! — De hála isten, hogy a titok zára lepattant s úgy történt minden, amint hinni szerettük s nem kellett keserű fájdalommal, borzasztón csalódva, ajkainkra venni a caesári szavakat: „Ettumifili Brute?!“ Wosinszky Mór ur fogadja hálás köszönetünket ezen egyik legérdekesebb ós értékesebb régészeti felfedezéséért, azért a kis levélért!... Most már Kakasd fáinak sürü levelei között: Bánatosan búghat, miként egy vad gerle Siró keservében dominus Anderle, Minket ő búgása bizony hogy nem ver le S örömmel kiáltjuk: éljen a Wekerle! Éljen az igazság, — a szabadság, — Perczel! Nem törődünk többé ez aggasztott heczczel S a ki eztán minket ily dolgokra heczczel: Betömjük a száját forró krumpli sterczczel! * A reverzális adás most oly divatossá lett minden téren, minden do'ogban, hogy már egészen nevetségessé ós mulatságossá vált, mint a párbaj-mánia. Jól van igy! Ez fogjí1 őt megölni s kiugratni a világból örökre, minden válfajaival, magyarán szólva „p er e pu 11 y o s t ó 1!“ A sok mulatságos reverzális-epizódok közöl ide jegyzek egyet. — Tóth Gyula diszes ebédlőjében sö- rözgetett a napokban egy kicsiny, de vig asztaltársaság, egy ebédrontó sör-kompánia, egy fórfi-koszoru. Az asztaltársaság diszes koszorújának érdemes korelnöke Koszorú István barátom volt, ki évek óta csendes elvonultságban élvezvén jól kiérdemelt nyugalmát, ez alkalommal szerencséltette a nyilvánosságot újólag először az ő becses megjelenésével. Mindenkinek feltűnt a szokatlan excessus s ő ez általános megütkezósen igazán megütközve, elborult leikéből csak azért is kicsalta a rég szunnyadó vigság utoLó felesi II ám ló szikráját s szóbeli reverzálist adott tanuk előtt! — hogy eztán mindig igy lesz, újra átakarja élni zajos ifjúságát második kiadásban!... Erre ón megígértem, hogy megtövi- sezem, — mi ellen, persze, szerénysége tiltakozott.
