Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-01-21 / 4. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (4 sz.) 1894 január 2L kérésünk és óhajunk következőkben összpontosul: A megye mindazon tényezői, kik hivatalos állásuknál vagy társadalmi viszonyoknál fogva tehetik, kövessenek el mindent, hogy ezen, alsó Tolnamegyére életkérdéssé vált vasuli vonal kiépítését ne csak folyton sürgessék, hanem állásuknál fogva, oda legyenek kegyesek halni, hogy a baja-báttaszékivel egy időben kiépüljön. Ez által ha nem is egészben, de legalább részben kárpótolhatjuk a filloxera által pusztított vidéket. z. V. Jókai ünnepély Gyünkön. Az asztrológusok szerint a csillagok tündöklő fényüket, ragyogó világosságukat a napnak fény- tengerétől nyerik. Annak a nagy fényözönnek, annak a diszfónynek, melylyel a nemzet hódolata, szere- tete, dicsőítése Jókai Mórt, a nemzet koszorús költőjét 50 éves irói jubileuma alkalmából körülvette, reflex fénye tündöklőit azon ünnepélyen, melyet a gyönki ref. gimnázium tanári kara Jókai tiszteletére rendezett. De mégis nem reflex, nem hideg fény volt ez ünnepély. Volt saját fénye-: hiszen az öröm ős hála ős büszkeség fénye ott ragyogott minden ünneplő arczán és szemében; volt saját melege is: hiszen mindenkinek szive hazafias lelkesedés érzésétől dobogott s örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy ünnepelheti a legnagyobb magyar írót, kit bármely nemzete a müveit Európának örömmel tekintene a magáénak. Hála az égnek, hogy ő a mienk. S ő is minket tekint csupán testvéreinek, a mi hazánkat az ő hazájának s a mi nemzetünket az ő nemzetének. Szava, gondolata, tettei, tollának minden vonása ama lefolyt 50 év alatt dicsőséget igyekezett szerezni annak, ami — magyar. Ezt a hazafias magyar Írót ünnepelte Gyönk intelligens közönsége. Az ünnepélyt a hymnussal nyitotta meg a ve- gyes Kálj IllBTyct 'Bacgliatóftn; 1 ftíJíöSÜltöH éllö" kelt; ünnepélyes hangulatot, hazafias őrzéseket ébresztett a szivekben. Ekkor Kiss Béla ginmáziumi tanár ur lépett a színpadra, melynek hátterében Jókainak megkoszorúzott arczképe volt látható s elszavalta Komócsynak „Jókai félszázados irói jubileumára“ Irt s a közönség előtt a lapokból azóta ismertté lett ódáját. Az óda szárnyalása magasan jár; szívből jő s szívhez szól. A szeretet, az elismerés, a bámulat ős lelkesedés adhat csak életet ily költeménynek. A meleg szívvel, lelkesedéssel irt költeményt őszinte meleg őrzéssel, hazafias lelkesedéssel szavalta Kiss Béla ur, ki ügyes, szép, gyakorlott szavalatával hatalmas tapsvihárt és „éljen“ kiáltásokat aratott. A programm harmadik pontját Varga István gimn. igazgtó tanár ur felolvasása képezte. Jókairól olvasott. Egész felolvasását Jókai, mint a leggeniáli- sabb nemzeti iró iránti szeretet ős lelkesedés lengette át. Ismertette ifjúkori éveit, pápai iskolai életét, a hol a nagy írónak személyes barátságával dicsekedhetett s a hol már az önképzőkörben kitüntette magát s pályadijat nyert „Isten Ítélet“ ez. novellájával. Röviden, de erőteljes vonásokkal domborította ki Jókainak a 48-as lázas napok alatti szereplését, házasságát, az 50-es évek alatti működését. Majd kifejtette irói működésének sokoldalúságát ; elismeri, hogy minden téren sikerrel működött, de mégis, miként Petőfi mint lyrikus legnagyobb, úgy Jókai is a regény irás terén tekintendő a legnagyobb írónak. E téren termékenysége, tárgyának sokoldalúsága bámulatos. Regényei közül az „Uj földesur“-at tartja a legkiválóbbnak. Felolvasását élénk, osztatlan figyelemmel hallgatták és lelkesen, hosszasan megtapsolták. Meg is érdemelte. Jókai életét, irói működését nem is lehetett volna plasztikusabban, tömörebben, szebben és vonzóbban tárgyalni. Jókainak Liszt F. által megzenésített „Holt költő szerelme“ ez. költeményét szavalta ezután Fonyó Sarolta k. a. Grosch Mariska k. a. zongora kísérete mellett. E zenósitett költeményben két hatalmas lélek, kőt lángelme fantáziája ölelkezik s olvad össze egy nagyszerű harmóniába. Mindkettő nagy: Jókai a poézis, Liszt a zeneköltőszet terén. Mindkettőnek költészete külön is remekmű; igy összeolvadva valami felséges. S a költemény szépségeit gyönyörűen mutatta be a két műkedvelő kisasszony. Fonyó Sarolta szavalatával, Grosch Mariska szép, gyakorlott zongora játékával. Megvallom, a megállapított műsor e pontját vártam a legnagyobb érdeklődéssel és pedig azért, mivel nem találtam könnyűnek sem egyik, sem másiknak feladatát. De megbirkóztak vele. Fonyó Sarolta k. a. — mint már máskor is kifejeztük — valódi tehetség a szavalat terén, a kin^k kélelesit^Di- L komoly fan ülnél vele, bánét v ; * mányozza ős kifejezésre juttatni igyekszik azon érzelmeknek legkisebb mance-át is, a mit a költő kifejezni kívánt. Ez az oka aztán, hogy valahányszor egy—egy szavalatával előttünk megjelen, mindig uralkodni képes szivünkön, hangu^tunkon; mindig magával ragad bennünket. így volt most is. És a hatást, a mit ő elért szavalatával, azt még fokozta, kiegészítette Grosch Mariska k. a. annak a tökéletes zenei alkotásnak igen szép reprodukálásával, mit Liszt lángelméje teremtett. Jókainak egy szellemes vigjátéka került most színre Borbély Irma, Fonyó Margit, Fonyó Sarolta, Klein Marisba, Klein Vilma, Komoróczy Ilona, Má- nyoki Emma, Ritter Ida k. a., Krausz Emil, Marton Sándor, Ritter Béla ős Vallner János urak közreműködése mellett. „Hivatalt viselő hölgyek a czime a darabnak. Nem hiszem, hogy valahol e darab színpadra lett volna vive, mivel ez tulajdonkópen nem is szimü, hanem egy nagyon kedves, nagyon szellemes satira, ‘ mely a hölgyeknek hivatalviselős utáni vágyát gúnyolja. Jókai szellemessége, gazdag sziporkázó humorával excellál e darab minden jelenetében. A közönség derült hangulatban hallgatta végig a kedves darabot, mit a műkedvelő hölgyek ős urak rendkívül ügyesen maszkírozva, jókedvvel és helyes felfogással, kifogástalanul adtak elő. A közönség viharos tapssal jutalmazta a sikerült előadást. Még a vegyes kar énekelte el Eckert „Hajósok dalát“ s azzal a programm véget őrt. De csak a programm őrt véget; a fiatalság jókedve nem. Ezek tánczia perdültek ezután s tánczoltak jó kedvvel reggelig. Emericus. A szegzárdi izraelita hitközségi képviselő-testület ülése. A szegzárdi izr. hitközségnek uj szabályzata értelmében megalakult 30 tagból álló képviselő-tes- tülete folyó hó 14-én tartotta első ülését, mely alkalommal az újból megválasztott hitközségi elnök, Leopold Sándor mintegy az irányt és czélt kitűzve, mely felé törekedni óhajt, politikai jelentőségénél fogva is méltánylandó hatásos szép beszédet mondott, melyet az alábbiakban kivonatosan közlünk : Nehány bevezető szó után kijelenti, hogy mint eddig, úgy ezentúl is oda fog törekedni, hogy a hitközség a hazai izr. hitközségek közt az őt megillető helyet elfogadja ős azt méltóan be is töltse. Hitíelekezeti életünk — úgy mond — ezentúl nagyobb feladatokat ró reánk. Őszinte örömmel fogad1 J 'w^XnmXnTTAlrAf tnűluűl/űf zönynek csak úgy lógjuk az uraikoao aa-amiaioiíJí.ai szemben elejét vehetni, ha ama magasztos, szivet és lelket nemesitő eszméket, melyeket Izrael vallása évezredek óta hirdet, minél fokozottabb mérvben csepegtetjük hitfeleink szivébe, hogy igy az örök igazságok kútfőjét felismerve, tiszta meggyőződésből kövessék. „Ismerd meg az örökkévaló Istenedet“ mondja a szentirás. Nem a vak hitet, hanem az istenség felismerését tűzi ki feladatunkul, sőt — mi elég jellemző — maga a könyvek könyve nem mint valami valláskodex, hanem mint „torah“ azaz „tan“ jelenik meg előttünk. Vallásunk nem a kőnyszei ő s merre van hazája és kicsoda — micsoda az a Grossmann ur, mert ón egyáltalában nem ismerem őtet. S azóta folyton azon tőröm az eszemet, de hiába. Pedig nem egy egyenletet dolgoztam már ki egy-két, sőt három ismeretlennel is, de ezt az egyenletet, melynek egyik ismeretlené az a magas, fekete ur, másika pedig Grossmann ur, sehogysem tudom megfejteni. Nem adhatna valaki felvilágosítást ? Farsangi mizériák. — Alkalmi feljajdulás. — Mintha a tüzes istennyila csapott volna a minden napos kompániám békessőges csendjébe, úgy megváltozott ott minden. A kávéházi asztalunknál, hol este 8 óra után piccoló mellett szoktunk unatkozni tiz óráig, szinte halotti csend uralkodik. Alig-alig lézeng ott egy- kettő mellettem, inig a többiről még a külömben mindig jól értesült kávés se tud semmi felvilágosítást adni. Ha végre némelyik a titokzatos hiányzók közül odavetődik pár perezre közénk, büszkén, félvállról beszélgett velünk és pár perez múlva, piccoló ivás nélkül távozni készül, ha aztán megkérdjük őt: — Hová készülsz? — Értekezletem van, — hangzik a titokzatos ős büszke válasz ős mi szegények, kiknek nincs értekezletünk, nagy respectussal eltelve, bámulunk az „értekezletére távozó után. Az igazat megvallva, azonban mégis bántott bennünket ez a sok értekezlet, mert megbontotta rendes társaságunkat, azonkívül a titkolódzó hang, melyen az őrtekezők értekezleteiket emlegették, a rémes gondolatok légióit inditá meg agyunkban. — „Tán városkánkban is felütő fejőt a jelen társadalom rémes ellene az anarchia“ ?, a legborzasztóbbakra lehetünk elkészülve! stb. — ilyes beszédeket lehetett hallani. Fántáziám pláne már elém varázsolta a mi sa ját külön bomba merényletünket, szinte már nyomtatásban látom Simon barátom, jeles tudósitó sürgönyét a fővárosi lapokban: Iszonyú bombamerénylet történt városunkban a községházán. A képviselő-testület éppen az uj építendő vasutat tárgyalta, a mikor valaki a karzatról bombát hajított a képviselők tömegébe. Iszonyú rémület lett, mindenki az ajtóhoz igyekezett, de a nagy zűrzavaron is áthallatszott a 400 és egynéhány szótöbbséggel nem rég megválasztott városfő órczes hangja: „Nincsen sömmi baj, nem köll félni, folytassuk az ülést... A mi „Vaillant“-unk neve eddig még ismeretlen. No de, hogy ez mind csak képzeletem szörnyszülötte, azt azonkívül, hogy a községháza üléstermében karzat nincs, még más is igazolta, megállítván fantáziám eme rettentő működését. Reggelenként, mikor az utczára lépve, a levélhordóval meglátjuk egymást, misztikus kézmozdulatokat váltunk, a melyeket beavajtatlanok abszolúte meg nem értenek. Feltartott tenyérrel kérdőleg intek felé, ő vagy szintén tenyérrel felel (de nem törül ám képen 1) és tagadólag int vele, akkor nincs levél, vagy igenlőleg ingatja fejőt, akkor érkezett levél. Ma az utóbbbit cselekedte velem, három helybeli feladásu nyitott levelet kézbesített nekem. Három báli meghívó. Az egyiken egy csomó jelige között meghívás van egy dallal, szavalattal kapcsolatos tánczmulat- ságra, azonkívül diszlik rajta kőt hatalmas nyomtatott veréb, a mik, ha hű fotográfiák egyaránt becsületére válnak az idei veréb generátiónak és európai niveau-ju nyomdánknak. A másikon se jelige, se veréb, hanem egy pár tiszteletbeli és 30 nem tiszteletbeli rendező, azonkívül egy rettentő magyarsággal megfogalmazott invitálás elite bálra. A harmadik meghívón pedig egy fél tuczat elnök és négy tuczat rendező tánczczal egybekötött megnyitó ünnepélyre hiv. No most már világosság gyuladt agyamban, mert a rendezők hosszú csapatjában ott olvastam a kompánia dissidens tagjainak neveit, mig e czimzó- seu Írásukat ismertem föl. Ez hát az ő lenéző büszkeségük oka ős értekezleteik szülötte! Bálbizottsági ülések ős meghívó adresszálások miatt néztek le bennünket! Előbbi bámulatunk fity- málássá olvad, mikor újra közénk jönnek, mi nézzük le őket, szóval nincs egyetértés köztünk. Épp ezért mondom én, hogy szép, szép a farsang, örülök is neki, hanem azért mégis jövel óh nagy böjt, ki békességet hozol közénk és egyenlővé teszel mindenkit, rendezőt ős nem rendezőt az istenadta — malomban. B. J.
