Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1893-12-24 / 52. szám

1893. deczember 24.

TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (52. sz.)

5

a középosztálynak szinte feladatává van téve, hogy ép oly összeggel járuljon a költő tiszteletdijához és a nemzeti diszkiadás létrejöttéhez, mint az arisztok- raczia és a tehetősebb társadalmi osztály együttvéve, Ezer előfizetőre van szükség és ebből ötszáz már beérkezett, a hátralevő ötszázat a bizottság az uj felhívás eredményétől várja. Reményében azt hisz- szük, nem fog csalatkozni. Múlhatatlanul szükség van árra, hogy ez az 500 is beérkezzék, mert nélküle, teljesen Sikertelen volna a jubileium, de a mikor a müveit magyar középosztályon múlik, hogy az ünnep létrejöhessen, nem hangzanak el ezek a szavak a pusztába és akad Magyarországon 500 ember, a ki a költő összes müveit: egész könyvtárát a képzelet és a gondolkozás legszebb remekeinek megszerzi.

Felhívjuk tehát mi is olvasóink figyelmét újra erre a nemzeti ügyre, a melyet biztosítottnak tudunk már akkor is, ha keresztülviteléhez csak az akarat van meg.

Sorakozzék a magyar társadalom önérzetesen ós nem minden büszkeség nélkül azok mellé, kik már eddig is bebizonyították, hogy a költőt áldozatok árán is tisztelik ős jelentkezzenek minél többen a részvételre.

Még csak azt kérjük a bizottság nevében, hogy a kibocsátott gyüjtőiveket azok, akiknek kezéhez érkezett, minél gyorsabban származtassák vissza, hogy a jubileum fényéről, a gyűjtés eredményéről képet adhassanak maguknak a mozgalom megindítói ós intézői. Rövid az idő, sietnünk kell, mert országos ünenpről van szó.

MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Karácsonykor.

Mit ünnepel ma a világ?

Egy tanító születését;

Egy örökké fénylő napnak Bús homályból kikelését.

Üldözők őt, a mig itt élt,

S fölfeszitők, mert tanított.

Felhő borult a nap elő,

Mert fényesen világított.

A tanító feltámadott,

Elvette a menny jutalmát.

Sötét felhőn a napvilág Ülte fényes diadalmát.

Sötét felhőn a napvilág Ma is üli diadalmát,

S a tanító el is veszi A mennyország szép jutalmát.

Csak e föld, e hálátlan föld Nem változott azóta meg.

Nem öl, igaz, hanem azért Szenvedéssel bőven fizet.

Bőven fizet szenvedéssel;

Meg is szerzi néma búval,

S érdemekben őszült fejet Csúfít töviskoszorúval.

Egy tanitó születését Ünnepeli ma a világ,

Áldozatul szivemben is Érette ég a hálaláng.

S midőn hozzá esedezem,

Azt az egyet kérem tőle:

Virradjon fel hazánkban a Tanítóság szebb jövője.

Tóth István.

:$jy

A kis Jézuska.

Novelette.

Irta: KIRCZ ISTVÁN.

Most vonszol be nagynehezen a korcsma udvarába egy vén göthös gebe egy ponyvával fedett szekeret, mely mellett egy erős testalkatú, rekedt hangú goromba férfi nógatja minduntalan a jámbor állatot erejének megfeszítésére. A kocsinak másik oldalán, a lőcsön erősen tóivá, egy 14—16 éves siheder van, mig a kocsi után egy jól meghízott, kissé hanyag öltözetű hölgy megy; a kocsiban egy 8—10 éves leányka ős 4—5 édes beteges kis fiú ül. A kocsi körül pedie kóczos szőrű pincsi csahol.

— Komédiások jöttek, te Ferkó, kiáltott egy piszkos képű nebuló társának, e karaván láttára.

És csakugyan, egy óra múlva a t. compánia már fennen hirdette jövetele czőlját minden utcza- sarkon:

Csinadratta, csinadratta, bum, bum!!

Ma este nagyszerű látványosságu equilibritisz- tikus mutatványok lesznek a nagykorcsma termében! Világhírű feltűnést keltett Góliáthiana óriásnő erőmutatványai, Spiritissziania gondolatolvasásai és Hali- faxi bohócz mulattató mókái. Első hely 30 kr, második hely 20 kr, gyermekeknek 10 kr.

Csinadratta, csinadratta bum, bum!!

A kedves iskolásgyerekek serege pedig híven kísérte őket minden lépten és bámulta a czintányé- rok ós a nagy dob melodikus hannoniumát ós fülsiketítő hatását.

*

Megjött az est!

Az első helyen ült a falu intelligáncziája — székeken. Ott volt a plébános, jegyző ós családja, tanitó családjával ós a csendőrvezető.

A második sorban különféle parfümös atyafi- ságok ós vegyes minómiségek foglaltak helyet.

Ez képezte a nézőteret és közönségét.

Akkor következett 2 méter szélességű játéktér.

A játéktértől balra pedig egy elfüggönyözött fülke az „öltözőt“ szolgáltatta a „világhírű művészek“ számára.

A teremben, a „művészet“ méltóságához illően csak halk suttogásban konverzált a publikum.

Sirás hallatszott a fülkéből.

— Nem hallgatsz! — hallatszott most elfojtott hangon a fülkéből ós egy tompa zuhanás sejtette, hogy ott bent előbb „az ember tragoediájá“-t készülnek végigjátszani.

— Jaj, jaj! sikitott most egy gyermekhang — ón a papámhoz akarok menni. Papám, mamám!

— Nem hallgatsz, akasztófáravaló! ordított most a „művész“ ós a tompa zuhanások gyors egymásutánban ismétlődtek.

— Ez már még is csak botrány — mondá a falu szelíd lelkipásztora.

— Kérem — mondá halkan a csendőr helyéről fölkelve — előttem roppant gyanús kiáltások voltak. Engedjék meg kérem,. hogy tettemet kósőb- ben magyarázzam, de nekem most cselekednem kell, daczára, hogy esetleg elrontanám a mai mulatságot. Megteszem kötelességemét.

Evvel a ftilkefeló tartott.

— Kérem kinn maradni — rivalt reá a művész ur, a mint a csendőr a függönyt félrelebbentve belépett az öltözőbe.

— Én mint csendőr vagyok most itt, mint rendőri hivatalos közeg, nem pedig mint vendég — vágott vissza az őrsvezető. Hol van az a gyermek, ki szülei után kiáltozott.

És a gyermek, ki remegve guggolt egy sarokban, ennek hallatára fölugrott ós önkónytelenül a csendőr elé futott ós összetett kezecskéivel kö- nyörgött:

— Bácsi, vigyen a papámhoz ős mamámhoz.

— Mész te onnét vissza?! — rivalt most a férfi a gyermekre ós erővel vissza akarta rántani.

— Vissza! — dörgött most a csendőr rosszat sejtve — és eltaszitotta a férfit, hogy a falnak esett. Visszafordulva pedig a közönséghez, mondá:

— Állják el kérem az ajtót ós ablakot, hogy ki ne szökhessen senki. Valaki meg legyen szives a csendőr laktanyára menni két csendőrért.

— Mi az? mi történt? kérdezték egymást és a halk suttogás most tompa morajjá, vad zúgássá lett.

— Kilépni a fülkéből mindenkinek! — parancsolt most a csendőr harsányan.

— Jaj bácsi, vezessen a papámhoz, mert ez a goromba ember megint megver.

— Ne félj kis fiam, nem lesz már bántódásod.

Kiléptek mindannyian, csak Goliathiania hiányzott még, ki künn az ajtó előtt, semmi rosszat sem sejtve, a pónztárnoki hivatalt kezelte.

Minek hivnak téged kis fiam? — kezdé a csendőr az inquisitiót az auditórium visszafojtott lé- lekzete mellett.

— Domonkos Dezsőnek hivnak — felelt a kis szegény fiúcska.

— Csak hangosan kis öcsém! nem lesz bajod, ne félj — biztatá őt a csendőr. — Hát aztán szti- leid-e ezek ? Mondjad csak, atyád ez ? kőrdó a kis fiút a „művész“-re mutatva.

— Nem! — felelt ez. Az ón papám messze van.

— Hol van?

— Nem tudom. Csak mikor az utczán mentem,

hogy a kis Miskához menjek játszani, a kocsijukra tettek.

— Tudod-e, mi atyád?

— Igen, a papa patikárius.

— Nem igaz kérem — szólt közbe a művész — ez az ón fiam.

— Maga hallgasson most! — parancsolt a csendőr.

— Aztán már régen vagy náluk ?

— Még nem nagyon régen. Mindig akartam a mamához menni, de ezek nem engedtek, hanem megvertek a helyett.

— Uraim bocsássanak meg, hogy mulatságukat ma estére elrontom, — szólt most a csendőr a publikum felé — de kénytelen vagyok e körözvóny alapján, mely e kis fiú körözését ós rejtélyes eltűnését tartalmazza, ezen embereket letartóztatni. —

És evvel átolvasás végett átadta a körözvónyt a jegyzőnek.

Mikor ezt a „művész“ hallotta, „köd előttem, köd utánam“ módjára el akart illanni, de két markos legény a csendőr parancsára lefülelte az ipsét.

Ez alatt megérkezett a két csendőr is, kik oltalmukba vették az egész társaságot a kis Domonkos Dezső kivételével, kire a körözvóny szólt.

A tanitó vitte el ideiglenesen magával házához a szegény kis fiút.

A komédiának tragikus vége volt.

*

Karácsony este van, a Megváltó születésének évfordulója, mely annyi örömet hozott évezredek óla nagynak ós kicsinynek, gazdagnak ós szegénynek.

Domonkos és felesége együtt ülnek a kandalló mellett. Az asszony csendesen sir, Domonkos pedig mérgesen pöfékel pipájából, olykor-olykor szomorúan tekintve feleségére.

— Ne sírj édes feleségem — szakitá meg a halotti csendet Domonkos — a jó Isten végzetébe bele kell nyugodnunk.

— Oh milyen szívesen nyugodnék bele, ha tudnám, hogy édes kis fiam meghalt ős angyalka a mennyekben, de úgy talán nyomorék, rongyokban jár, fázik, éhezik! ós — oji borzasztó gondolat — tálán koldulva keresi kenyerét. Oh jóságos Istenem,, miért tetted ezt? — ós görcsös sírásba©, tört ki.

— Kedves feleségem — mondá visszafejtett kényekkel Domonkos ^" -te nagyon feketén lát&$ Gondold meg, hogy a jó Isten nem hagyja el a kfct csikókét sohasem, azért rendelt melléjük őrző angyalt, hogy vigyázzanak reájuk. Talán kis Dezsőnknek jobb dolga van, mint itthon. Bízd a sorsát a jó Istenre, az édes kis Józuskára, ki ma este lejön ismét az emberekhez, hogy megváltsa őket. Talán meghallgatja a mi kérésünket is, azért nyugodj bele akaratába.

— Oh! ha rágondolok, hogy ma egy éve, mikor a karácsonyfát látta az aranyos kis fiú, milyen boldog volt és mi boldogok az ő boldogságában, akkor azt hiszem, hogy megreped a szivem fájdalmában. És most? Most vége minden boldogságnak ós helyébe örökös, örökös szomorúság jött, Oh! ón szerencsétlen anya!

— Hm, hm, igazán érthetetlen, hogy hová tűnhetett a szegény piczike. Pedig sem költséget, sem fáradságot nem sajnáltam és még is hiába minden. Igazán rejtélyes.

— Én pedig mennyit imádkoztam már a jóságos Istenhez, hogy engedné meg nekem még egyszer azt az örömet, édes, drága gyermekemet megölelhetni. Édes Istenem! milyen öröm, milyen mennyei kéj lehet az elvesztettnek vélt drága gyermeket kebléhez szoríthatni, szivére ölelhetni! Jézusom, kérlek hallgass meg! — siránkozott az asszony.

— Holnap éppen 4 hete lesz, hogy eltűnt szegényke. Hogy hová is lehetett? Pedig ha eltévedt volna, útbaigazítást ő maga is adhat már, mert tudja a nevét.

— Domonkos Dezső a nevem — mondá mindig a kis aranyos — feleié szomorúan nevetve az anya.

— Még nekem mondotta, mikor kérdeztem, hogy hová megy, hogy a kis Miskáhaz akar menni játszani. Az öreg Klári látta is az utczán ós aztán egyszerre — nem látta senki többé. Hiszen, ha mindjárt tudtam volna, de ón egészen nyugodt voltam, mert azt hittem, hogy a kis Miskánál játszik. No de talán a körözésnek lesz még haszna — mondá Domonkos.

— Oh Istenem! Istenem! — sóhajtott megint az asszony — miért nem vittél el engem is, miért hagysz itt szenvednem a szenvedések legnagyobb!-