Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-09-28 / 39. szám
XVlIt. évfolyam. 30. szám. Szegzárd, 1890. szeptember 28. II II KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. + " + Előfizetési ára: Egész évre . . . . . 6 frt — kr. Félévre . . . . . 3 „ Negyedévre ... . . 1 „ 50 „ Egyes szám a kiadóhivatalban 1,2 kr. + 4Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó-egyletnek s a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. + Megjelen: hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilltér 3 hasábos petitsor 16 kr. Hirdetések jutányosán szám illatnak. 4 SZEEKESZTÖSÉG Bezerédj István-ulcza 6. sz., hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Széchényi utcza 176. sz. alatt, hová előfizetések, hirdetések és felszólamlások küldendők. Előfizetési felhívás a „TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY“ 1890. évi XVIII-ik évfolyamának IV-ik negyedére. Előfizetési ár negyedévre I frt 50 kr, félévre 3 frt, I egész évre 6 frt, mely összegek a kiadóhivatalhoz küldendők. Hogy a lap szétküldésében fennakadás ne történjék, a t. előfizetők az előfizetési pénzek hala- | déktalan beküldésére tisztelettel felkéretnek. A kiadóhivatal. Október 6-dika. Mikor a közel napokban ama lényről emlékeztünk meg, mely az uj-arad-zsigmond- házi tűzoltók zászlószentelését fényes mozzanataiban lélekemelő, hazafias ünneppé avatta, örömünk annál bensőbb lehetett, mert a ke- gyeletes ünnepélyről, melyen ezernyi nép szentelte meg a vértanuk emlékét, Tolna vármegye sem hiányzott egészen. Dunaföldvár érdemes birája és tűzoltóságának derék főparancsnoka, a fiatallelkü Reiter József ment ei'egyik iüzoltótársával, hogy az ünneplők közé állva ő is áldozhasson pár könyiit azok emlékének, kik hazájukat annyira szerették. A dunaföldvári kiküldöttek, amint tudva van, diszes babérkoszorút is vittek magukkal, a melylyel Aradon olyan becsületei vallottak, hogy azt a koszorút, melyről aranyrojtos nemzeti szalag leng alá, most az aradi tűzoltóság őrzi október 6-dikáig, amikor újra előveszik, hogy az országos ünnep alkalmából arra a szoborra helyezzék, melyet a nemzet kegyelete állított a vértanuk emlékének. Amily indokolt volt akkor örömünk, mikor ennek hírét vettük, ép oly indokolt most aggodalmunk, hogy annak a koszorúnak elhelyezésénél, mely Dunaföldvár, egyben is Tolna vármegye hazafiságát dicséri, nem lesz egy dunaföldvári, illetve Tolna vármegyei sem, ki j mint a város vagy megye kiküldötte hivatalosan venne részt azon az ünnepen, melyet az egész ország mihamarabb mint álta- i lános nemzeti ünnepet fog megülni. Ez a sajnálatos körülmény nyomja ke- | zünkbe a tollat, hogy vele elmondjuk abbeli nézetünket, mely szerint mi nem helyeseljük azt az indolencziát, melyet megyénk ily kiválóan jelentőségteljes eseménynyel szemben tanúsít. Vagy talán nem elég jelentőségteljes egy esemény az aradi tizenhárom vértanú szobrának leleplezése? Vagy talán kicsinyleni való az október 6-dika, az a nap, melyet a honfiúi kegyelet országos ünneppé tesz? Vagy talán ignorálandó az -egész ünnepély, melyről Magyarország egy törvényhatósága sem fog elmaradni? Ezek a kérdések tólulnak elénk, mikor aggodalommal látjuk, hogy minden megye készül a nagy napra, még az egyenetlenkedő Szatmár is megválasztá már küldöttsége tagjait, csak éppen mi vesztegelünk tétlenül nyugalmas közönynyel. Gyászmagyarok volnánk, pirulásra kénytelenek, ha nem mennénk mi is el oda, hol a magyar szabadságért mártirom- ságot szenvedett hősök emlékét ünnepük. Itt- honmaradásunk egy volna azzal, hogy kivonjuk magunkat egy nemzeti nagy ünnepély alól; mi a hazafiasság fényében annyira sütkérezni szerető Tolna vármegye. Nem lehet, hogy mi itthon maradjunk mozdulatlanul, mikor az egész ország Aradon ünnepel egy szent emléket. Tiltja a kegyelet, a vértanúhalált szenvedettek iránti tisztelet és sok egyéb, mit röviden összefoglalva honfiúi kötelességnek vagy polgári tisztességnek szokás nevezni. Csak már most, mikor »ante portás« állunk, azt szeretnők tudni, hogy azon a lélekemelő nagy ünnepen, hogy és mint lesz Tolna vármegye képviselve? Mert hogy mi onnan elmaradjunk, azzal a gondolattal nem tudunk, de nem is akarunk megbarátkozni. Pedig nem sok idő marad a készülődésre. Ld. A sióvidéki evang. tanítói kör értekezlete. A sióvidéki ág. hitv. evang. tanitói kör e hő 11-ón tartotta meg S.-Szent-Lőrinezen őszi közgyűlését, melyen a teljes számban megjelent rendes és rendkívüli tagokon kivUl jelenvoltak: nagys. Petrich Ferencz országgyűlési képviselő, mint világi elnök, ki jelenlegi szorgos elfoglaltsága daczára is szerencséltette a kört becses megjelenésével; továbbá nagytisz- telettl Sántha Károly helybeli lelkész és egyházmegyei főjegyző, mint vendég. A gyűlés lefolyásának főbb pontjait röviden a következőkben említem fel: Tisztelendő Lagler Sándor egyházi elnök ur inegTARCZA. Az aradi vértanuk szobrának leleplezésekor.*) — 1890. okt. 6. — A Petőfi-Társaság által dicsérettel kitüntetett költemény. Tizenháromnak nemzet milliója Saru-megoldva ül husvét-napot. Él még az Isten, a ki védi, óvja Magyar hazánkat, mely feltámadott. Templommá lön szabadság Golgotája, Oltárod, a mártírok szobra áll; A Vesztatűz ég, száll szivünk imája: • Nincsen szebb élet, mint a szép halál! . Önáldozat volt e hősök halála — Oh Thermopile, te láttál ilyet: Jött Március, Pacsirtánk lángdalára Dermedt álmából e nép felijedt. Szétzúzta lánczát és kardot ragadva, Rohant csatába a honért, jogért; Az ősök sírja megmozdult alatta S az ősök sírja hajtott friss babért. Oh Géniusz ki koszorúba fűzted Ama porokból sarjadt ágakat, S félisteneinknek homlokára tűzted — Magasztalásról zengett ajakad. 1 Mutatvány az 1891. évre megjelenő Tolnavármegyei SépéB Naptárból. Magyar dicsőség, bőrczeidre hágtunk, Vitézségünknek tapsolt a világ, A mennyet-földet beragyogta lángunk: Szövótnekűnk: a honszerelmi láng. Jaj, hogy e lángra gyászt hozott Világos! Jaj, hogy megcsorbult kardunk éle ott! Jaj, hogy letűnt, piros vértől virágos Csatamezőnk, szerencse-csillagod! Kárthágó romján az ellen leomlott, Nekünk még sírnunk, az sem volt s/abad; A szörnyű éjben fényes elme bomlott, A fájdalomban hű szív megszakadt. Mentünk világgá. Jók elbujdosának, Te is turini aggastyán velők; Vittek maroknyi port sír vánkosának, Hogy arra hajtsák le szegény fejűk’. Tirteüsz a hont nem siratta dalban, Tirteüsz eltűnt, lantja néma lön ; Titkos fohászunk kélt egy-egy sóhajban, Mely végig rezgett a bús temetőn. A temetőben, kik e szellem-árnyak ? Te lengsz ott baj társaiddal, Damjanich; Rettenthetetlen bőse nagy halálnak, Hogy hont szeretni bennünket taníts. Eltűntök ismét. Fény derül az éjre — Mi látomás! E kép a tietek! Fel, a magasba nézünk, nem a mélyre, Ott glóriában ég szent fejetek. A sír megnyílva. Élnek mind e hamvak, Láng ment beléjök és a láng kicsap: Kik a hazáért élnek, érte halnak, Hű kegyelet azokat őrzi csak; Magos példájok edz, gyújt nagyra sarkal, Nevök mint eszme, szájról-szájra száll, S zúg mint az orkán vagy szói súgva, halkat, Reád mutatva, fényes Ideál! A haza képén GSÜngött, oh Dicsőek, S a szabadságén, a ti telketek; Gyümölcse pirkad boldogabb időnek A mustármagról, mit vétettetek. Mig neveteknek a hon szobrot állít, S rá koszorút és tömjént hint kezünk: Mi és utódink híven a halálig Hiszünk, plántálunk és emlékezünk! Sántha Károly. A női jogok. A nő jogairól akarok irni, ama oltárszentségei a nő templomának, a melyeknél nincsen magasztosabb eszménykép; nincsen szebb. Nem akarok ezzel azon nők jogairól szóltam, kik a nő emánczipáczió ködös levegőjét szívják be, hanem azon honleányok és anyákról, kik teljes fényben ragyogó nap gyanánt, világítják be a családi életet. Mert líatározott ellensége vagyok a nő emánczi- pácziónak, nem mintha nem szeretném a női jogkört tágítani, hanem mert kiállhatatlan előttem egyrészről, megfoghatatlan pedig másrészről, bogy mig a nő
