Tolnai Népújság, 2019. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-05 / 4. szám
olvasóink irta Tisztelt Szerkesztőség! Szíves felhívásukra küldök három részletet az olvasónaplómból. Mindhárom könyv a 2015-ös migránsválság után került a kezembe. Szerzőik három történelmi kor szülöttei: Orbán Balázs 1848-ban, Wosinsky Mór 1887-ben, Germanus Gyula pedig a XX. század elején járt Keleten. Tanulságos olvasmányok, szívesen megosztom másokkal is. Üdvözlettel, Németh Károly nyugalmazott gimnáziumi tanár Szekszárd Utazás Keleten, írta Orbán Balázs, Kolozsvár, 1861 (Hasonmás kiadás, Magyar Unitárius Egyház, 2014) A Székelyföld tudós leírója tizenhat évesen, 1846-ban indul szüleivel és húgával Sztambulba anyai nagyanyja meglátogatására, aki minden vagyonát egyetlen leányára hagyta. Mire odaérnek, a dúsgazdag görög nagymama meghal, házait a török papok tartják hatalmas karmaik között, a végrendelet végrehajtásával megbízott álnok görög megcsalja ókét. Két évig tartó pereskedés után szülei visszatérnek Erdélybe, ő pedig beleegyezésüket megnyerve, hazájának sorsában megnyugodva (1848, közvetlenül az áprilisi törvények aláírása előtt), egy barátja társaságában útnak indul a Szentföldre, Kairóba, Athénba, „mint fészkéből kiröppent madárka az önző világ csábjai és örvényei közé.” Alakja sok tekintetben hasonlít az Egy az Isten hősére, Adóiján Manasséra, a Beyruth utáni út leírása a sivatagon és a sziklás hegyvidéken át szinte szövegszerűen egyezik Jókai Minden poklon keresztül című regényével. Ebből a romantikus kirepülésből aztán évtizedes számkivetés következett Londonban, Jersey szigetén, Konstantinápolyban, ahol a magyar, lengyel, olasz és francia emigráció legjelesebb alakjaival ismerkedett meg. Teleki Sándor, a vad gróf olyan szeretettel beszél róla emlékezéseiben, mintha az öccse lenne. A szigeten közösen bérelnek házat, Victor Hugóéknál mindennapos vendégek, az író pedig szívesen kapálgat Telekiék kertjében. Az elkészült mű nem szokványos útirajz. Négy kötetben, hétszáz oldalon történelem, földrajz, színes leírások, etnográfia, személyes élmények sokasága váltja egymást. Minden fejezet elején a témák felsorolása áll, így aztán az olvasó érdeklődésének megfelelően szabadon választhat, de bármelyikbe is kezd bele, magával ragadja a fiatal utazó eleven világlátása, életszeretete, a „csábok és örvények” férfias kiállása. Utazásainak célját így foglalja össze egy barátjának írt levelében: „Egy ösvényt legalább törtem keletre, mely reánk, magyarokra nézve százszorosán fontos, kiknek hivatásuk végre is az, hogy műveltségük közvetítő legyen kelet és nyugat között, s kiket ezen felül kelet mint ősapáink dicső hazája is érdekel. Vajha egykor újabb újabb nemzedékek által, ez ösvény járt úttá válhasson, s ez utakon nemzetünk tudományossága jövő évezredeknek nyújtsa át eltűnt évezredek nagyságának kincseit.” A tizennyolc éves iíjút természetesen vonzza a mesés Kelet, az Ezeregyéjszaka világa, ahol a mese tapasztalattá hasznosul, s a tapasztalat mesévé nemesül. Nem véletlen, hogy az elpuhult Európa már egy századdal korábban felfedezte ezt a mesevilágot, de az csak nosztalgikus vonzódás volt, Orbáné (nőmén est fors?) pedig tudatos hídépítés. Még útjuk elején megismerkednek egy magas rangú török diplomatával, aki vendégül látja a „madzsar” családot, hiszen „átaljában minden török nagyon szereti a magyart, mert testvérnép vagyunk”, s anyját és húgát meghívja háreme látogatására. Orbán Balázs azonban aggodalmát sem rejti véka alá: „Engem főképpen meglepett a pasa leereszkedő szívessége, egyszerű öltözete. A reform kivetkeztette ősies alakjából a törököt, eldobták őseik öltözetét, lassanként elvesztik ruhájukkal együtt ősi erényeiket is, s eltanulják Európától egy ferde irányú polgárosodás vétkeit...” — írja. Unitárius lévén a Szentföld (Názárettől Jeruzsálemig) nem tölti el olyan áhítattal, mint egy hívő katolikust, sőt az odatelepült jezsuiták erőszakos térítő módszereit éppúgy elítéli, mint az iszlám kalifák erőszakos terjeszkedését. Nem mondja ki, de leírásaiból kiderül, hogy a török birodalom végnapjait éli: „a csubukoló, kávét szürcsölő törökök hasistól és ópiumtól álmodoznak, Allah nevére eltántorog imára, aztán viszsza ébren álmodozni.” És végül, fiatalember lévén, nem győzi dicsérni a keleti nők szépségét: „A kapuk előtt szép smirnióták nevetnek az utasra, s néznek oly szemekkel, melyeknek tekintete belényilallik a szívbe; dicséretökre légyen mondva, nem oly vadak, mint másutt (még Sztambulban is).” Megkóstolja a híres ciprusi bort, amelyről azt mondják, hogy „a gyereket férfivá, s az öreget fiatallá teszi.” Élvezetes a könyv öregnek, fiatalnak - mint a ciprusi bor. Wosinsky Mór: Keleti utam emlékei 1888 Két évvel korábban észak-európai útjáról aratásra érkezik haza Aparra a tudós plébános, s most aratáskor határozza el, látva a gazdag termést, hogy vállalkozik egy társas utazásra, amely Egyiptomot, a Szentföldet, Konstantinápolyt és Athént érintené. Szeptember elején indul hajójuk Fiúméból. Mai, röpködős világunkból visszatekintve nem volt veszélytelen vállalkozás. Kiszámíthatatlan fordulatokkal kellett szembenézni, tengeri vihart, hőséget tűrni, a keleti világ elképesztő nyomorúságát megtapasztalni, bokáig gázolni az utcák bűzös szemetében, a Nílus vizét inni, koldusok, nyomorékok, baksisért tolakodók hadán bottal, napernyőnyéllel keresztültörni - mit mondjak - nem egy kéjutazás. A harmincnégy éves apari plébános azonban nem mindennapi testi erejével kitűnően viselte mindezt. Még Kheopsz piramisát is megmászta félig, két arab fickó segítségével, s a magas lépcsősoron pihenve így elmélkedik: „A frivol bölcselet mosolyoghat ugyan afölött, hogy az emberi kéz legnagyobb alkotású műve csak síremlék; de az ember nem semmiségének, hanem csak halhatatlanságának tudatában emelhetett ily sírokat, amelyek nem rövid életpályának határát jelzik, hanem egy örök élet jelképét.” Aztán így folytatja: „Vajon a sír nem tanítja-e az embert nagy igazságokra?” Kairóban meglátogatják a híres mohamedán egyetemet. A diákok a mecset piszkos udvarán ülnek földre terített birkabőrökön nyolc-tízes csoportokban körülbelül ezren, háromszázötven tanár Korán-magyarázatait hallgatva, akik korbácsaik ütéseivel nyomatékosítják magvas eszméiket. Amikor csoportjuk a tágas udvarba ért, baksist követelve megrohanták őket, tanáraik korbácsokkal állították helyre a rendet, aztán maguk nyújtották pénzért tenyereiket. Wosinsky tapasztalata szerint két jelkép testesíti meg ezt az arab világot: a koldulásra kinyújtott tenyér és a korbács. Ebből a kárhozatból csak a piramisok csúcsának üzenete vezethet ki a halhatatlan emberi lélekről, amelyhez a keresztény szeretet és önmérséklet vezetheti el az embert. A kiszámíthatatlan mohamedán fanatizmus, az „Izlám erkölcs nélküliség ijesztő terjedése” az emberiség békéjét, létét fenyegeti.” (Nem túl szívderítő ezeket olvasni a XXI. század elején az európai keresztény kultúra önfeladásának tényeit látva.) Útjuk következő állomása Ázsia. Hajójuk Jaffa (a mai Tel-Aviv) előtt horgonyoz le, innét csónakok szállítják őket életveszélyes körülmények között a partra. Wosinsky szép vallomással emlékezik meg a Szentföldre lépéséről, ami éppen a névnapján, szeptember 22-én esett meg: „Lelkesedéssel borultam egy sziklatömbre hálát adni Istennek, hogy azon kegyelemben részesített, mely után millió és millió jámbor hívő sóvárog, áhítattal imádtam az Istenembert, aki szeretete nagy művével ismét az egész világot átalakítá.” Mór atya később megtapasztalja, hogy az átalakítás nagy műve világtörténelmi léptékben mérhető csak, és korunkig is zajlik kudarcokkal és visszaesésekkel, mint az embert próbáló szekérút Jaffától Jeruzsálemig tikkasztó homoksivatagon, sziklás hegyeken át a Júda-hegység halálvölgyeit megjárva. Kairóban az iszlám terjeszkedés agressziójától féltette a keresztény világot, Jeruzsálemben az egyházszakadás több száz éves átka keserítette meg. Főleg az orosz-görög skizmatikusok erőszakossága döbbenti meg, akik jó pénzért még az ősi kegyhelyeket is felvásárolták, s a Szent Sír templomában mondott miséje után a különböző felekezetek ájtatos éneke, orgonája, cimbalma, siránkozó zsolozsmája a hatalmas templomtér különböző sarkaiban éktelen disszonanciával űzte el áhítatát. (...) Mélyen meghatódva zarándokol el az ószövetségi emlékhelyre, meghatottan szemléli a „siránkozó falnál” imádkozó, jajveszékelő zsidókat. Leírása meglepően hasonlít Csontváiy festményéhez. Együttérzését csak az zavarja meg, hogy egy velük utazó zsidó házaspár lefényképezi a jelenetet: egy katolikus pap keserves arcot vágva, mint valami elősiránkozó főrabbi, áll a falnál a lamentáló zsidók mögött. (...) Még a fiumei gyorson egy fülkébe szorulnak négyen: a katolikus pap, egy vélhetően antiszemita főerdész, egy zsidó főorvos és egy kálvinista ügyvéd. Aztán a hajón is együtt maradnak, s egymást segítve járják végig a veszélyes utat. Mór atya, mielőtt fájdalmas búcsút vesz a Szentföldtől „a túlvilági jeruzsálembeli viszontlátás kívánataival”, ellátogat még az Olajfák hegyének középső csúcsára, ahonnét az Üdvözítő az apostolok szeme láttára a mennybe szállt. Mint írja, a földön tett utolsó lépéseinek nyoma még látható: „sarka délkeleti, a lábujjak pedig északnyugat felé állnak, amelyből azt lehet következtetni, hogy Üdvözítőnk Európa felé fordultán emelkedett a mennybe.” Germanus Gyula (1884-1979): Allah Akbar! 1936 Germanus Gyulát lenyűgöző tudás, nyelvismeret jellemzi, de számomra nem ez a legfőbb ismertetőjegye. Istenkereső ember ő, aki azonban a tökéletességet nem a kereszténységben, hanem az iszlámban találja meg, amely szerinte világvallás lehetne, ha a próféta után az arábiai belviszályok nem gyengítik világhódító erejét. Az iszlám ugyanis a hódítás és a tanítás vallása. (...) Könyvében leír egy tanulságos esetet az 1930-as évekből: egy muzulmán tudós lelki beteg lett európai (budapesti) útja közben, mert nem tudta értelmezni, elviselni az itteni életet (a sok fátyol nélküli nő, a „dancing”, a margitszigeti strand, amelyről nem tudta eldönteni, hogy a mennyben vagy a pokolban jár). Hazautazott, és egy mohamedán szent sírjánál vezekelt hetekig. Germanus Gyula kapcsolatai révén végigjárja a mohamedán zarándokhelyeket. A Kába kőnél pedig hithű muzulmánként Alahhoz imádkozik a széttépett Magyarországért. Innét hadzsiként (mohamedán vallási fokozat) tér vissza. Athénból az Akropolisz fenséges látványát és Szókratész etikájának bizonyosságát viszi magával arról, hogy a megismerés forrása az önismeret és az erényes élet. Az Aeropagosz dombján pedig Szent Pálról emlékezik meg, aki az ismeretlen istennek emelt oltárnál hirdette Krisztus evangéliumát. Germanus Gyula mohamedán lett, de a kereszténységet sem tagadta meg. E két világvallás békés együttélésében hitt tudósként. Azt írja könyve befejezésében Beethovenről, hogy a IX. után egy X. szimfóniát tervezett, amelyben mennyei hangokkal festi az ókor szépségeszményének megnemesedését az etika jóságában. „Ez a meg nem született szimfónia itt áll előttem a maga megtestesülésében. Szépség és jóság az emberi élet célja” - írja. Ami a IX. szimfónia önmagát kereső, zaklatott tételeit illeti, megértem Germanus Gyulának mint útját kereső európainak ,Adagio molto et cantabile” vágyakozását a „szépség és jóság után”, amit Szent Pál hirdetett a sokféle istent imádó athéniaknak, de azt nem az iszlám hozza el Európának és az emberiségnek. Ennek hite és kultusza már itt éltet minket kétezer éve. LAPSZAMUNK SZERZŐI Erdős István (1977) író, költő, animátor Farkas Wellmann Endre (1975) József Attila-díjas költő, író, szerkesztő Robert Frost (1874-1963) amerikai költő Haklik Norbert (1976) író, műfordító, újságíró Kántor Mihály (1974) szakíró Leczo Bence (1996) író Marthy Barna (1976) énekes-dalszerző, író, költő, műfordító Nagy László (1925-1978) Kossuth-díjas költő, műfordító Szente Anita (1995) író Szőcs Géza (1953) Kossuth-díjas költő, író IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET_________________________________________________________________________________________________________________________________________________2019. január f
