Tolnai Népújság, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-05 / 234. szám

6

PÚJSÁG

1991. október 5.

Átkos keleti örökség?

A tehetséget nem „gondozni” keli!

Hét végi beszélgetés Farkas Ferenccel

— Önről azt tartják, hogy meglehetősen „eretnek' gondolatai vannak „a dolgok állásával” kapcsolatban. Október 6. okán az érdekelne, hogyan értékeli e nap „színeváltozását” Farkas Ferenc, a tolnai gimnázium magyar-történelem szakos tanára.

— Gyemekkoromban, úgy harminc-harmincöt éve, valamiféle áhitat övezte az aradi vértanúk nevét. Úgy gondolom, hogy a tizenhárom tábornoknak azért adta meg a magyarság olyan patetikusan a tiszteletet, mert voltaképpen rossz volt a lelkiismerete. Cserbenhagyta őket. Amikor az orosz cár csapatai elindultak, lehetett látni, hogy itt a vég. Senki nem gondolt rá, hogy ha egyszer elbukott az ügy, akkor megtorlás jön, ahol csak a politikai és a katonai vezetők jöhettek számításba. A politikusok menekültek - mint annyiszor -, maradtak a katonák. Kossuth átjátszotta a hatalmat Görgeynek. Azokkal, akikre első pillanatban lecsaphat a megtorlás, egy pillanatig nem törődtek. Odadobták őket áldozatként.

Tehát van ok a lelkiisme- ret-furdalásra. Az utóbbi évtizedekben megszűnt a patetikus hangulatú ünneplés, a helyét a „ledarált megemlékezések” vették át.

Sajnos ez igaz volt a többi „ünnepre” is. Minden ünneplésünk lélektelenné vált.

Történelmet és magyart tanítok, így forrásokat látok, és úgy gondolom a Horthy-rendszer- ben is ez volt: valami félelmetes külsőségek voltak. Csak abban különbözik a kettő, hogy a Horthy-rendszer valahogy megfogta az „átlagos” embert.

— Mit gondol, a mai viszonyok között tudunk normálisan emlékezni, ünnepelni?

Félelmetes szirupossággal tették ezt egykor, és manapság is mintha ez akarna viszajönni.

— Mennyi idő kell ahhoz, hogy tudjunk normálisan emlékezni a múlt eseményeire?

— Ahogy Hegel mondta, kell annyi idő, hogy az érdekeltségek megszűnjenek. Hogy a politika különváljon a múlttól.

— A következő választásokon, gyanítom, az ünnepeket már nem lehet felhasználni politikai fegyvertényként.

— így gondolom én is, de a következő választásokon egyéb „bajok” is lesznek ... Az emberek kis százaléka megy csak el szavazni, és ebből torz eredmény születhet.

— Ezt a „civil” polgárok is érzik, de vajon Önnek, mint a történelemmel foglalkozó szakembernek vannak-e erre érvei?

— Az, amit úgy neveznek, hogy politikai kultúra, nálunk mindig nagyon alacsony volt. Ez is okozza, hogy az emberek mélységesen kiábrándultak. Ahhoz azonban, hogy emberek annyira tudjanak kiábrándulni, ahogy nálunk szoktak, kell eqy tudatállapot, nemcsak katasztrófa, hanyatlás, „defekt”. Ilyen szempontból teljesen mindegy lenne, hogy Magyarországon milyen párt került hatalomra. Merthogy az ellenzék soraiban is látszanak a bajok, nemcsak a kormánypártoknál.

Ahogy Madách mondja: „a

népérzület a nem tévedő jós”, tehát az emberek csodálatosan ráéreznek a dolgokra. A magyar embert úgy nem lehet „etetni”, mint mondjuk a románt. De ha a magyar néhányszor kiábrándul, utána már semmivel sem lehet lázba hozni: teljesen elveszíti az eszményeit.

— Én azt gondolom, ezen nincs sok csodálkoznivaló.

— Úgy vélem, hogy ez nem így van, mert az erős lelkű ember - bármennyit csalódik is - legalább magában nem akar csalódni. Van valami belső kapaszkodója.

— Valóban ennyire kishi- tűek lennénk?

— Igen. Amit Arany János mond valahol: „Mennyit csaló- dánk! Hát még magunkban mekkorát”. Mert az értelmes ember tudja, hogy a csalódáshoz kettő dolog kell: egy „komoly balaeset” és egy naív ember, aki erre nem számít.

A gyerekkori lelkivilágát sem hagyja el az ember élete végéig.

— Említette, hogy sokan nem találnak kapaszkodót. Nem oka ennek a meglehetősen kusza értékrend?

— Amikor a gyerekeket „cukkolni” akarom, mondjuk az „általános” fogalmának tisztázása közben, akkor megkérem őket, hogy gondolják végig, mi jut eszükbe, ha azt mondom: „bolti eladó”,,,orvos”,,,tanár”... és

egy idő után kezd az arcuk eltorzulni. Az emberekben rengeteg előítélet van. A legszörnyűbb az, hogy ennek megvan a maga oka. Rá kell döbbennünk, hogy bárhova nézünk, mindenütt „selejtet” találunk. Ebből következően az az alapvető probléma, hogy az „emberünk selejt”, és akár orvos, akár tanár, akár eladó lesz belőle, „mindig nagy élmény lesz találkozni vele”.

Ha az ember Kosztolányit, Babitsot olvassa, akkor érzi, hogy a magyar társadalomban nagy bajok voltak (és persze vannak). Szinte átokként ül rajtunk a sokat emlegetett „keleti maradvány”, mármint hogy a keleti embernek nincs meg a saját kis világa; tompa, vagy teljesen hiányos a becsületérzete. Ez a két világháború között nagyon erősen látható volt, pedig akkor még nem volt bolseviz- mus. De ennek - ha úgy tetszik - évszázados hagyományai vannak, mert nézzük csak meg,hogy mi volt Vörösmarty fiatalkorában? Egy ugyanolyan fajta útvesztés és teljes szétesés, mint most. Nekem egyébként rögeszmém, hogy Madách Az ember tragédiájának a római jelenetét „ebből az anyagból” alkotta meg: „A régi istenek szétestek, a régi szobrok szétestek, és újat alkotni nincs erőnk”.

Ez mintha állandóan üldözne bennünket, ami pedig csak úgy

lehetséges, hogy valahol a „népszellemben” benne van.

Az is a „rögeszmém”, hogy a magyar társadalom szétesését, a nagy széthullásait valahonnan innen lehet magyarázni. A bolsevizmus pedig elmérgesítette ezt, szabad utat engedett ennek az ürességnek. Az európai embert a lelkiismerete irányítja, ugyan őt is megpróbálják brutális módon rávenni, hogy mást csináljon, de a lelkét ez nagyon nyomja. Tudja, hogy nem jót csinál, és ha megszűnik a nyomás, nem késlekedik az igazi cselekedettel.

— A magyarságnál eny- nyire meghatározó lenne az a bizonyos keleti örökség, hogy hosszú évszázadok alatt nem volt képes európa- izálódni?

A gyerekkori lelkivilágát sem hagyja el az ember élete végéig. Sajnos a magyarság egy jelentős része Ázsia felé vinné a szekeret. Ez a jellegzetes életmód a reakciókban is tükröződik. Miért van az nálunk, hogy a tehetséget „fel kell karolni”? Azért, mert ilyen szempontból a mi világunk nem normális. Nyugaton régen rájöttek, hogy a tehetség: pénz. Nálunk a tehetség: probléma. Sok tanár, ha a kezébe kerül egy tehetséges gyerek, nem tud vele mit kezdeni. Abban a pillanatban beindulnak az ázsiai reflexek. Mint ahogy a kínai zongoraművésznek el kell törni mind a tíz ujját, hogy ő se tudjon játszani, ugyanúgy sokan, sokhelyütt a földbe tapossák a tehetséget. Ha azt akarjuk, hogy normális lelkületű emberek éljenek közöttünk, a legkisebb gyermekkorban kell elkezdenünk. Lehet, hogy furcsának tűnik, amit most mondok, de amióta a gyerekeket leszoktatták a meséről, megszűnt a lehetősége annak, hogy egy olyan belső világ alakuljon ki, ami mögött évezredes értékrend áll. Mert a mesékben ott van az igazság, a hűség, az emberi viszonyok.

Magyarországon nem megyünk semmire, ha abból indulunk ki, hogy mi van itt. A mi világunk olyan lehangoló, hogy ha ahhoz viszonyítunk, akkor „hozzárohadunk”. Marad a makacsság. Ehhez azonban - hogy az ember kibírja a nyomasztó viszonyok közepette - hatalmas lelkierő kell.

Az elmúlt rendszernek az (is) volt a legnagyobb hibája, hogy azt sugallta: legyél olyan, mint a többi. Ha ezt teszem: átlagos leszek. A lényeg éppen az, hogy ne legyek olyan, mint a többi! Nem lehet „versenyzőket” nevelni úgy, hogy nem választjuk ki a „krémjét”. Az oktatási rendszer megfullasztotta a „krémet”, közben pedig álszent módon azt mondták, hogy gondozzuk a tehetséget. Ha nem ellenséges a légkör, akkor nem kell tehetséget gondozni, mert az úgyis eleve fölülre kerül.

— Amit elmondott a magyarságról, nem túl hízelgő ránk nézve,

— Nézze, amikor Ady kezdett ilyeneket mondani, annak se nagyon örültek. Az a baj, hogy a mi népünk soha nem volt önálló. Ezért megvolt a hárítások lehetősége. Ahogy a szlovák a magyarokat okolta a szegénységéért, ugyanúgy a magyar tovább dobta a labdát az osztrákoknak. Aztán az oroszokra hárítottuk a felelősséget, úgy, hogy az egy rejtvény, hogy milyenek is vagyunk mi valójában. Az akkor derül ki, ha majd egyszer netán a magunk lábára állunk. Hangyái János

A HIT VILÁGA

.Példa mutatja, oly sokféle szólás van a világon, és azok közül egy sem érthetetlen." Pál I. levele a korinthusbeliekhez, 14,10.

Unitáriusok Tolnában és

A múlt év októberében ezeken a hasábokon is szó volt már az unitáriusok hitvallásáról, amelynek központi gondolata: Egy az Isten. Sokan gondolják úgy az olvasók közül, hogy ennek a vallásnak képviselői csak legújabban bukkantak fel ezen a tájon, a XX. század tragikus erdélyi és magyar történelmének következményeként. Ez azonban nem így van. Erről szeretnék írni most.

A török hódoltsági időkben fontos közlekedési út volt a Duna Bécsből Konstantinápoly felé. Ezen a vízi úton siklott végig Ungnád Dávid császári követ hajója a török főváros felé 1574 júniusában, és kísérői közül az egyik, Gerlach István prédikátor Tolna mezővárosáról az alábbiakat jegyzi fel: „... 25-én reggel elindultunk Paksról, mindvégig szép ligetek között haladtunk, ahol gyümölcscsel teli alma- és körtefák voltak. 10 órakor Tolnánál voltunk. Nagy mezőváros a Duna jobb partján, öt mérföldre Pakstól... lakói... nagyobbrészt kálvinisták, részben áriánusok ... (Az áriánus elnevezés alatt a török időkben az unitárius hívek értendők).

A sors kegyetlen paradxona, hogy a Tolnán fellelhető két protestáns vallás, a kálvinista és az unitárius, kemény ellenfélként kerültek szembe egymással, ugyanakkor súlyos történelmi feladatként kapták az élettől, hogy pusztuló magyar népüket megpróbálják átmenteni a későbbi századoknak. A magyar kálvinhitűek, élükön a XVI. századi magyar szellemi élet nagyszerű képviselőivel (a Dunántúlon Szegedi Kis István, Skaricza Máté voltak e képviselők) a genfi reformátor szigorú etikájú és Krisztusban feloldódó bűnös ember feltétlen odaadásával dogmatikusabb utat hirdettek a túlélés biztosítására. Az unitáriusok a humanizmus kötetlenebb eszméire épülő, szabad akaratot gyakorló és Jézus életpéldáját követő vallásosságban látták ugyanezt. Az ő szellemi vezéreik: Válaszuti György pécsi lelkész és Bogáti Fazekas Miklós költő.

A két irányzat vitájának irodalmi emléke *is van, a Pécsi Disputa jegyzőkönyve, amelyik négyszász év múlva vált nyomtatott könyvvé. Ebből szeretnénk idézni, de nem a hitvita folytatása miatt, hanem azért, hogy megismerjük: meg tudja találni két ellenfél a szeretet és megbecsülés hullámhosszát, még ha elveik nem is egyeznek.

1588. augusztus végén az unitárius és kálvinista vitázó felek vezetői így búcsúztak egyBaranyában

Unitárius istentiszteletet tartanak október 6-án 11.15-től a szekszárdi evangélikus templomban. Az istentiszteletre minden hívet szeretettel várnak. A lelki szolgálatot Szász János dunántúli lelkész tartja.

mástól: Válaszuti György: „Tisztelendő Máté Uram!" Egész várossal köszönjük kegyelmednek fáradságát: és kívánságunkhoz való engedelmét, melyben való fáradságát mi kegyelmednek meg nem fizethety- tyük, de Isten Adgyon jót kegyelmednek mindezekért, kívánjuk. Míg élünk pedig emlékeztetőül is tartjuk közöttünk az kegyelmed cselekedeteit és emberséggel való beszélgetését ...”

Skaricza Máté: „Én kegyelmetek emberségét igen böcsül- löm. Én töllem senki kegyelmetek felől gonoszt nem hall, hanem az mely emberséget láttam kegyelmetekben, arról mindenütt protestálok ...

Szász János lelkész

A szekszárdi evangélikusok életéből

Példaképeink

Megjött az ősz. Lassan - a szüretek után - ki-kimegyünk a temetőbe, hogy Mindenszentek napjára rendbe tegyük szeretteink sírját. Számunkra ez a nap ünnep, hiszen a már üdvözültek seregét szemléljük, akik boldogok. Felnézünk rájuk, de egyúttal tanulni is akarunk tőlük. Vajon ők hogyan valósították meg a Krisztus követést.

A katolikus egyház október első felében a liturgiában, vagyis a nyilvános közös istentiszteleteken a következő szentekről emlékezik meg:

Október 1: A gyermek Jézusról nevezett (Lisieuxi) Szent Teréz szűz. (+1897. szept. 30.) 15 évesen lépett be a kármelita nővérek közé. A kérdésre, hogy „ miért ?” így válaszolt: „Azért jöttem, hogy lelkeket mentsek meg”. Sokat szenvedett. Halála előtt ezt mondta: „A kehely színültig megtelt. Nem, sohasem tartottam lehetségesnek, hogy egy ember ennyit tudjon szenvedni. Magamnak is csak azzal tudom megmagyarázni, hogy nagy az én óhajom, hogy lelkeket mentsek meg”. Mindössze 24 éves volt.

Október 2: Szent őrangyalok.

Október 4: Assisi Szent Ferenc (+1226. okt. 3.) Egyike az Egyház nagy megújítóinak. Nem tudjuk, hogy mit csodáljunk benne jobban: azt, hogy a legteljesebb szegénységet vállalta, vagy azt hogy a leprások gondozója volt, vagy a mindent legyőző derűt? Nemcsak saját korára volt nagy hatással, hanem az utókorra is.

Október 6: Szent Brúnó áldozópap (+1101. okt. 6.) Fiatalon lett kanonok és 2 évig nagy eredménnyel teológiát tanított. Azután alapította meg rendjét, a kathauziakat. Szent Benedek szabályzatát vette alapul, de újakat, szigorúbbakat vett hozzá: a teljes hallgatást és a hústól való teljes megtartóztatást. Ezt a szerzetet sohasem kellett megreformálni.

Október 7: Rózsafűzér Királynéja. - Mária ünnep.

Október 8: Szűz-Mária, Magyarok Nagyasszonya. - Szent István király óta tiszteljük így Jézus Anyját.

Az utóbbi időben nem sok hír hallatszott a szekszárdi evangélikus berkekből. Ez a csönd azonban nem üres, hanem termékeny csönd volt. A látványos külső munkák után (templomtatarozás), a tennivaló belül folytatódott. Á „belül” szó fizikailag, lelkileg egyaránt értendő.

Fizikailag: elkészült az oltárkép restaurálása. Szabó Dezső, századunk jeles szekszárdi festőművésze különleges képet festett az evangélikusoknak: egyszerre hűséges a Bibliához, ugyanakkor szorosan kapcsolódik a helyi realitásokhoz: A mindenkit hívogató Jézus szelíd szeme sárközi népviseletbe öltözött emberekre tekint, akik nem ünneplőben, de munkaruhában állják körül a Mestert; neki nemcsak ünnepeinkhez, hanem hétköz- napjainkoz is köze van. Életünk Ura ő! A háttérben jól látható a szekszárdi vidék és dombság, ahol otthon van a Názáreti...

Csöndben, hírverés nélkül befejeződött a belső felújítás is. S a nagy álom: a-teljes megvalósulás előtti pillanatokban ... igen, arról a bizonyos híres, érdekes, értékes orgonáról van szó. Sokan összefogtak, sokan áldozatot hoztak, hogy újra használható legyen, szóljon, és régi pompájában ragyogjon. Ha Isten engedi, és élünk, akkor október 26-án ünnepség keretében adunk hálát, s avatjuk fel a hangszert. Aznap délután pedig orgonaavató hangversenyre hívogatunk. A belső felújítás belülről is folytatódik. Ez az, amire sohasem írhatom le, hogy befejeződött, elvégeztük. Amíg itt járunk, ebben az életben, nem leszünk perfekt keresztények, hibátlan emberek. Bűnbánatra, s megújulásra szorulunk. Ehhez keresünk mai, korszerű eszközöket. A szokott gyülekezeti programok mellett újakkal kísérletezünk. Októbertől minden csütörtökön „nyugdíjas délelőttöt” tartunk. Mindenkit hívunk és várunk, aki ráér, aki szívesen elbeszélget közösségben. Úgy tervezzük, beszélgetünk, filmeket nézünk, esetleg előadót hívunk, élménybeszámolókat tartunk, vagy hallgatunk, tehát: jól érezzük magunkat. Minden hónapban egyszer (legközelebb október 18-án) fiatal felnőtteket gyűjtünk össze. (A fiatalság lelkileg értendő, korosztálytól függetlenül). Témáink összefoglaló címe: korszerű keresztyénség 1991.

Sok szülő gyermeke miatt nem tudott istentiszteletre jönni, hiszen egy kicsinek hosszú még a közel egy órás alkalom. Nekik szántuk a következő kísérletünket. Az istentisztelettel egyidőben gyermekmegőrzés van a gyülekezeti termünkben.

Minden vasárnap az isten- tisztelet előtt német nyelvű áhítatot tartunk (1/2 10-kor). Hívjuk erre a németajkúakat éppenúgy, mint az itt tartózkodó turistákat, s természetesen a németül tanuló diákokat is! Keddenként 5 órakor bibliaórára invitálunk: előadás, megbeszélés, biblia-magyarázat. Ebben az évben összefoglaló témánk: istentisztelet a múltban, jelenben és jövőben, egyházunkban és a testvéregyházakban. Csütörtök a fiatalok napja: 5-kor a 12-13 éveseknek, 6-tól a nagyobbaknak ifjúsági óra, beszélgetéssel, gitárral, na és természetesen komoly témákkal. Egy program még várat magára. Reméljük nem sokáig ... Novembertől rendszeres egyházzenei programot tervezünk. Orgonahangversenyek, kóruskoncertek. Ennek „előízeként” már októberben (13-án este 6-kor) a Hamburg-Blankenesei kórus koncertjének lehetünk részesei.

A megszokott programjainkat nem említettem, templomunknál ezek időpontjai is olvashatók. A kapuk nyitva vannak, s mindenkit várnak. Evangélikusok vagyunk, de nyitottak vagyunk mindenki felé, testvérnek tartunk minden embertársat. Mert nem magunkhoz láncolni szeretnénk. Egyszerűen csak szeretetben élni, Istenre mutatni, s a döntés lehetőségét mindenkire rábízni.

Hafenscher Károly lelkész