Tolnai Népújság, 1990. december (1. évfolyam, 204-227. szám)
1990-12-23 / 223. szám
4 - TOLNATAJ 1990. december 23. Mennyből az angyal $£> Gyertyaláng Mennyből az angyal szállt le hozzám: az emlékezés. Néha rettegek ettől az angyaltól, mert pallost hordoz kezében, amely- lyel darabokra szabdalja az amúgy is gyengécskén összefércelt jelent. Távozta után gyötrő igyekezettel foltozgatom a létet. Néha reménykedek, hogy meglátogat, szárnyával ellebbenti a jövő komor fellegeit. Mert jóságos is, nem csak félelmetes. Övé minden, ami valaha enyém volt, csakis tőle kaphatom vissza szilánkjaiban az életemet. Azt, amit Istentől, azt, amit szüleimtől kaptam, azt, amit a fiamnak adtam tovább. Azt, amit nap mint nap elnyel a betűk tengere, örvénylő mélységeibe rántva. Azt, ami voltaképpen nincsen, hiszen én nem a magam életét élem, hanem az életéletét, mint bármely újságíró. Mindenkiét. Bárkiét. * Az evangélikus lelkész azt mondta: az én életem szolgálat. Tapintatból nem mondta: nehéz szolgálat. * Hát voltaképpen kit is szolgálok én? Azt, akinek írok. Mikes Kelemen oldotta meg legokosabban ezt a feladványt, aki nem létező édes nénjének címezte leveleit, amelyeknek ösz- szessége korrajz, regény, esszé és bármi, ami az írás műfajainak szine- java. Ö kitalálta magának a megszemélyesített közönséget. Nekem ez nem adatott meg. Egyszer tisztázni kell: ki is az, akinek én írok? Nincs arca. Ő az alany és a tárgy is abban az egyetlen, véget nem érő mondatban, amelyben megpróbálom elmondani a gondolataimat. Az állítmányt ő cselekszi, és ő a cselekmény tárgya is. A valóság a határozó, én magam csak a jelző vagyok. Borzasztó mélység felfedezni, hogy annak írok, akiről írok. És mindenki másnak, aki úgyszintén alany és tárgy lehetne. Szédítő mélység fölött jár az ember, amikor rádöbben, hogy nem más, mint a valóság szolgája. Legalázatosabb, ugyanakkor legkérlelhetetlenebb gőgös szolgája. Én soha nem akartam írni. Ahogyan kézimunkázni sem akartam gyermekkoromban. De első elemiben a tanév végén kiterítették a kézimunkákat az osztályteremben, legalább egy sarkának készen kellett lennie ahhoz, hogyha a többiek keze munkája el is fedi, jelezze létezésem indokoltságát. Valami ilyen kényszer munkál bennem, amikor pihenés helyett is írok. * Amit most papírra vetek, nem tanulmány, hanem védekezés. Talán az szüli bennem a bűntudatot, hogy tisztában vagyok vele: az én őszinteségem nem társadalmi, hanem írói. Azért olyan vad, azért olyan szokatlan. Mindenki őszinte, aki szül. Hát még, ha a valóságot kell újjászülnie! A valóság törvénye és az élet törvénye azonos. Aki ez ellen vét, nem adhat életképes magzatot a világnak. Bizonyság erre megannyi, kordivatnak behódolt írói elvetélés. Pedig mennyivel boldogabbak, akiknek nem kényszer az írás. Akik egyszerűen gyerekeket hoznak a világra, nem műveket, melyekért többletfelelősséget kell vállalniuk. A gyermek is felelősség, de ez a felelősség egyértelműen az élet velejárója. Senki, soha, senkitől nem várta el, hogy képzelt gyermekeket írjon világra. Én meg - valami őrület ez? - épp ezt teszem. * Apám olyan bájosan és lebilincse- lően csúnya volt, mint Fernandel. Egy fényképem sincs róla. Talán a világ másik végéről hoz majd a posta egyet, nyugaton élő unokatestvéremtől. Másolatot. Az eredeti bennem él. Az angyal- szárny lebbenésére újra meg újra megszületik. Minden karácsonyeste a zongorához ült és az egész családnak el kellett énekelnie a Mennyből az angyalt. Szentestén mi másra gondolhatnék: szeretném még egyszer hallani a zongorán felcsendülő Mennyből az angyalt. Akkor is, ha én játszom. Hogy emlékezhessek. Emlékezhessek arra, aki maga mintájára formált, arra, aki ökumenikus tekintettel fogta át a világot, arra, aki a valósághűség elkötelezettségében nevelt, arra, aki meghatározta lényem és sorsom. Arra, akinek köszönhetően ezt a sorsot kell viselnem. Apámra. Aki létrehozott, megnevezett. Aki teremtett. Mennyből az angyal, jöjj el hozzám. D. E. A gyertyák viaszkönnyet hullatnak. Az öregasszony, ahogy nézi a fenyőágon lobogó fényeket és hallgatja a Stille Nacht-ot, csendben szipákol.- Míg gyerekek voltunk, másképp volt, nem volt ilyen világ - néz az ajándékokra. - Szárított cseresznyét, aszalt szilvát meg kockacukrot csomagoltak fényes papírba a mutterék, azt raktak a fára. Ha megettük ami benne volt, a papírt kisimítottuk és félre raktuk következő évre. Ajándék? Ugyan, nem volt pénz arra! A lányok kaptak a mézesbábostól egy babát, a fiúk csikót, meg egy-egy almát. Örültünk mi annak is. Nem volt a sváboknál más. Beöltözött valaki lepedőbe, hogy ne ismerjék fel a gyerekek, aztán csöngetett és hozta a fát. Hogy féltünk, mein Gott! - húzódik mosolyra a sokráncú száj. Karácsony előtt disznót öltünk, volt hurka, kolbász, töltött káposzta, de szenteste nem azt ettük. Hétféle édesség volt vacsorára, sülttök, alma, befőtt, aszalt gyümölcsök, meggy, szilva, cseresznye, kocsonyát csak az éjféli mise után ettünk. Beszélgettünk egész este, összejöttek a rokonok, szomszédok, mindig ott, ahol kisgyerek volt. Az éjféli miséig virrasztott mindenki, még a jószágot is etették, hogy ne aludjon el, a gyerekeket se fektették le, mert ébren kellett lennie éjfélig mindennek, embernek, állatnak. Azt tartották, hogy aki elalszik, mielőtt megszületik a Kisjézus, az meghal abban az évben - vet lopva gyorsan keresztet. Karácsony első napján ünnepi ebéd volt, jöttek a rokonok, vagy mi mentünk. Ilyenkor volt sült hús, mindenféle bőven, ami egész évben nem. Torta? Még mit nem, örültünk, ha diós-mákos bejgli volt. Nem volt sör, málna sem, ki adott ilyenre pénzt? A karácsonyi ételekhez italos bort, csigert ittak. Csak ha jött valaki idegen az ünnepen, akkor hoztak a pincéből egy üveg finom fehér bort. Abból töltöttek egy pohárral, többet nemigen. Igaz, nem is nagyon volt miből - mentegeti magában az egykori szokásokat. - Hiszen hiába volt nekik is vagy kétezer öl szőlőjük Bátaszéken, szinboruk egy hektónál több sose volt a nyirkos, boltíves pincében. Csak a „trunk weint” hagyták meg, azt itták, a többit egyben eladták a zsidó kereskedőnek, abból a pénzből éltek egész évben, abból fizették az adót, vettek egy kis ruhát, ágyneműt. Hajaj, jobban spóroltak régen! Karácsony másnapján már nem is nagyon főztek, ott volt a maradék, ki nem dobtak volna egy falatot sem. Ennivalóra nem sokat költöttek, szombaton elküldték 20 tojással a kereskedőhöz, annak az árán vettünk negyed kiló húst meg egy kis kockacukrot Spórolni, spórolni, szőlőt, földet venni. Csak azon voltak. Aztán mire mentek vele? Elvettek tőlük mindent, kezdhették elölről. Volt aki nem is viselte el, hogy nem az övé már az, amiért annyit gürcölt, amiért megkoplalt. A szomszédjuk éjelente visszalopódzott a házába, ahonnan kitették, simogatta a teheneit lovait míg egy éjjel ott is maradt, odalógasztotta magát közéjük a gerendára. Bolond világ, de bolond vagyok én is, hogy ilyeneken gondolkodom - morzsolja el a könnycseppet a szeme sarkában és boldog örömmel néz az ajándékok között turkáló unokáira. Majd reszkető öreg kezével elcsippenti az utolsó pislantó gyertyalángot. F. KOVÁTS ÉVA Nemrégiben életemben másodszor voltam két hétnél hosszabb ideig beteg. Ez tagadhatatlanul nem kellemes állapot, de azért sok mindenre jó. 39° láz tájékán az ember kellemesen könnyeddé válik. Ugyanakkor enyhén hülyévé is, mert a gondolatai valószerűtlenül csapongani kezdenek és másodpercek tört része alatt olyan időbeli távolságokat ívelnek át, melyekhez hasonló térbelieknél egy űrhajó még a sivatagi teve mögött is lemaradna. Rég elfeledettnek hitt esetek bukkanak elő a tudat mélyéből. Természetesen olyanok is, melyekre az ember éberen és szellemi képességei irányított birtokában gondosan igyekszik nem emlékezni. Ismerősök lépnek elő és meghalt barátok úgy ülnek az ember ágya szélére, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ott folytatnunk beszélgetésünket, ahol negyedszázada abbahagytuk. Egyébként természetes Is. Mivel életünk jelentős részét kollégáink, munkatársaink körében töltjük, ők sem maradnak ki a fél álom és fél ébrenlét képei, mozzanatai, villanásai közül. Legtöbbnyire nem olyanokként, amilyenekként viselkedésükkel elhitetni szeretnék magukat, hanem amilyenek valójában. Attól félve, hogy ilyesmi, hasonló állapotban, az én címszereplésemmel velük is előfordul, ezt talán tanácsosabb nem részletezni... Aztán egyszer csak, minden átmenet nélkül és anélkül is, hogy évek óta gondoltam volna rá, belép a nagyapám. 1937 szeptemberében halt meg, de ez most egyikünket se zavar. Szokás szerint bodor pipafüst felhői kísérik és természetesen családunk egyetlen hintaszékében foglal helyet. Nagyapák dolgában rendkívüli szerencse kísért, mindkettőt csak szeretni lehetett, de ezt, a pipázót, az anyait különösen.- Mi van, főhadnagy úr? - kérdi. - Nyavajáskodsz?- Egy kicsit! - ismerem be töredelmesen. - De főhadnagy úr, ahogy elképzelni tetszett, soha nem lettem. Csak honvéd...- Én is voltam honvédhuszár, - vígasztal kedvesen. Ő viszont a huszártábornoksá- gig vitte, amire nekem immár nemcsak a huszárság híja miatt nincs a legkisebb esélyem sem. Tizenhat éves fejjel, szülei akarata ellenére szökött meg katonának és negyvenhét évébe került, amíg felvere- kedte magát erre az akkoriban még nagyon tiszteletre méltó, mert ritka rangra.- Sok mindent tetszett látni, - mondom irigykedve. - Érdekes élete lehetett...- Meg hat gyerekem, köztük az anyád! Te se panaszkodhatsz! A ti korosztályotok éppen eleget látott és sokkal többet tud, mint valamikor a miénk... Miközben ahogy jött, úgy enyészik el egy pipafüstfelhőben, még hallom néhány szavát:- Többet tudtok, de minek...? Később, amikor elhagy a láz; ami nemcsak a magam, hanem a családom életét is megkeserítette, mert férfimódon az elképzelhető legrosszabb beteg vagyok; elgondolkozom a félálomban hallottakon. Nagyapám, ha élne, egy híján 130 esztendős lenne. Ez emberileg elképzelhetetlen, de a történelemben szempilla-zizzenésnyi idő. Horthynál 7 évvel volt idősebb. Sztálin 1879-es születésekor már szolgált. Olyan ifjoncokról, mint Schichklgruber-Hitler Adolf (1889), Rákosi Mátyás (1892), Hruscsov (1894), Szálasi (1897) nem is beszélve. Kilencéves volt, amikor Edison lehetővé tette, hogy egyetlen drótszálon, egy időben két táviratot is küldeni lehessen és már erősen fontolgatta, hogy felRégiekre emlékezem... csapjon huszárnak, amikor Graham Bell megalkotta a telefont. Néhány fényképet nem számít- ya, egyetlen tőle származó örökségem „A PALLAS NAGY LEXIKONA ”. A hét év (!) alatt kiadott, parádés kiállítású 18 kötet közül a legelsőben még a „ Géczy főhadnagy” aláírás, az utolsónál lehetett belőle őrnagy úr. Egy hadi dolgok iránt mestersége szerint bizonyára érdeklődő katonatiszt 1895-ben még a következő, jóserejű végű mondatokat olvashatta a repülésről: „Lilienthal pedig mesterséges szárnyakkal tett sok repülési próbát, melyekkel annyit már is elért, hogy nagyobb magaslatról 250 méternyire bírt a levegőben szárnycsapás nélkül lebegni. Melyik módon sikerül majd a levegőben való szabad mozgást megvalósítani, azt még nem tudjuk, de az már is valószínű, hogy az embernek ezen ősrégi vágya előbb- utóbb mégis csak fog teljesülni." Teljesült. A mai atom-tengeralattjárók ismeretében talán azt se árt tudni, hogy Norden feldt akkor legmodernebbnek számító vízalatti csónakja 30 és fél méter hosszú, 3,6 méter széles volt és 160 tonna vízkiszori- tásával 8-9 embert tudott'rövid ideig a víz alatt szállítani. Ami magát az atomot illeti, ezzel kapcsolatban ez volt a legmodernebb tudományos álláspont: „sem fizikai, sem kémiai úton tovább nem bontható." Nagyapám által módjával irigyelt tudásunk gyarapodtával ezt is sikerült megoldanunk. Apám a kiegyezéskor egyéves volt, anyám a csuzimai csata esztendejében született. Az első, vagyis a „kis” világháborúban - melyet a frontkatonák aligha érezhették annak - öt, személyesen jól ismert felmenőm vett részt. Azt, hogy az 1915-ben frontra induló apám, egy tisztelgőlátogatás során, kezet foghatott Görgeyvel, már sokszor megírtam. Jobban utána gondolva a dolgoknak, ez azt is jelenti, hogy közvetett úton bár, de bárkit részesíthetek Kossuth, Deák, netán Arany János kézfogásában, hiszen az előbbiek bizonyítható módon paroláztak egymással. Nem is beszélve legkedvesebb írómról, Mikszáth Kálmánról, aki a másik nagyapámmal együtt ülte, únta (?), de mindenesetre az akkori szokásoknak megfelelően viselkedte végig a parlament különböző ülésszakait. Mikszáth halálakor egyébként anyám már négyéves volt. Emlékezhetünk azonban békésebb dolgokra is. Lázálmomban látogató nagyapám már hadnagy úr volt, amikor Magyarországon egyesítették a postát és a távírdákat. Mely előbbieknek alig tíz évvel a •születése előtt még összesen csak két (2) vonala volt Magyarországon, ezek közül az egyik csak Albrecht főherceg személyes rendelkezésére állt. Vasúthálózat természetesen már létezett, hiszen tudjuk jól, hogy Petőfi annak idején gyorsabban tette meg vonattal a Pesttől Vácig vezető utat, mint manapság lehet: - igaz, hogy mostanában több megálló közbeiktatásával. Ami az orvostudományt illeti, Koch természetesen leleplezte már a tbc kórokozóját, de azért a tuberkolózis nemcsak „morbus hungaricus” volt, hanem nagyon jómódú emberek között is aratott. Elég elolvasni Thomas Mann Varázshegyét. Keresztanyám egy zsugorodott lábfejjel túlélte ugyan a gyerekparalízist, de még az én egyetemista koromban is volt három évfolyamtársam, akiket félelmetes sebességgel vitt a sírba. De még a feleségem is főnővére lehetett a budai vastüdőosztálynak, mely máig se halt ki és élnek benne azok, akik nem találkozhattak a század egyik legnagyobb orvosának - Sabin professzornak - cseppjeivel. A régiek emlékezete egyre közelebb kerül a mához, a magam életéhez, aki az unokáim szemében bizonyára iszonyatosan réginek számítok. De 30-35 éves kollégáimnak nem kevésbé, hiszen olyasmiknek voltam átélője, szenvedője, részese, melyekről ők már csak többnyire eléggé zagyván öszszeállított történelemkönyvekből tanultak. Apám fiatal hadnagy korában a légiharcokat snájdig tisztek papírmadarak üléséből Mauser-pisztolyokkal vívták. Én Kámonnál végigélvezhettem Szómba thely szőnyegbombázásá t és később kiemelt honoráriumot kaphattam a Pest megyei Hírlap akkori főszerkesztőjétől (Bácskai László), mert elsőként írtam meg a lapban Gagarin egyetlen fordulóját a Föld körül. A fővárosi kék-, és szürketaxik világában részegen se tudott volna senki elképzelni egy országot megbénító taxissztrájkot, vagy 1944 őszén, amikor négy bivaly vontatta föl a sömjéni Cserre a cséplőgépet, a tíz év múlva már működő kombájnokat. Utóbbiakból legalább egy darab remélhetőleg látható a Mezőgazdasági Múzeumban. Nagyon jómódú apámnak már telt egy 9 lámpás német rádióra, melynek a hangszórója a szoba másik végében volt és nagyjából akkora lehetett, mint egy mai közepes képernyőjű televízió. Az anyja rózsafüzért mondott érte, amikor egy évvel a születésem előtt, példátlan vakmerőséggel a Gellért téri rakpartról induló hidroplánnal merészelte megtenni a Buda- pest-Bécs légiutat. A magyar találmányból elnémetesített Zeppelinléghajókról nem is egy romantikus, I. világháborús filmet láttam. De az óriási szivartestet saját szememmel is, gyerekfejjel, amikor elúszott Budapest felett. Ifjúkori természettudományos ismereteimet William Beebe búvárgömbjének története alapozta meg, mely 923 méterre merült a tenger alá. Ez manapság annyi, mintha valaki térdig begyalogolna Siófoknál a Balaton vízébe. Az ember valószínűleg a kezdetek kezdete óta szívesen keres és ügyesen talál mentségeket önmaga számára. Én is ezt teszem. Fogjuk tehát a lázra, netán a néhai öregúr iránti határtalan szerete- temre és tiszteletemre azt, hogy elfelejtettem valamit megkérdezni pipafüstté enyészése előtt. A felsoroltak - és ennél még sokszorta több - ismerete, kitapasztaláta híján boldogtalanabbak voltak-e annál, amilyenek mi vagyunk, az unokák...? Arra pedig rágondolni se merek, hogy majdani lázálommá válásom idején mi él majd az unokáim emlékezetében...? Ordas Iván
