Tolnai Népújság, 1990. szeptember (1. évfolyam, 127-151. szám)
1990-09-29 / 151. szám
1990. szeptember 29. TOLNATÁJ - 7 Apáczai Csere János Alapítvány A maradók méltósága A körösföi lelkész Az első kötet címlapja írás közben (Balatonfüredi jelentés.) Volt idő - ma már úgy hangzik, mint valószínűtlen legenda amikor Vörösmarty szívhalászai kószáltak a parti fasorban; gyerekkoromban még láttam elsuhanó árnyukat. Nyári délutánokon öregapámmal leereszkedtünk az arácsi szőlőből, s ilyenkor büszkén sétáltam mellette, peckesen és jogos önérzettel. Szertartás volt ez, mindketten kicsiptük magunkat, az öreg piros szegfűt fűzött a gomblyukába, mert tudni kell róla, hogy megőrizte régi szokásait s ifjú korában maga is a szívhalászok népes táborát szaporítá. A nyár egy részét mindig náluk töltöttem, délelőttönként a szőlőben foglalatoskodott, hallottam néha, ahogy megszólította az öreg tőkéket s azok feleltek is neki. A falut patak szelte át, a túlsó oldalon a Péter-hegy emelkedett, amott távolabb a Tamás-hegy, de az már Füredhez tartozott, ahova néha átsétáltunk, rokonlátogatóba. Délután lementünk a „telepre”, az arácsiak így hívták a part menti sétányt, ahol csinos szaletliben, amit elegánsan zenepavilonnak hívtak, katonabanda muzsikált. Itt illendően megálltunk, elismerő pillantást vetve a fáradhatatlan zenészekre, majd újra elvegyültünk a sétálók között. Felbukkan egy ha- lovány emlék is, egybeolvadva a szívhalászok ködbevesző alakjával; színes kle- petusban, lengő szakállal Füred büszkesége, Rabindranath Tagore vonul át a színen, ünnepélyes kíséretével. A szív- kórházból érkezik, ahol gyógyulást remélt s mindennap, királyi menetben vonult el a fák között, megállt a parton, merengve nézte a vizet, a sirályokat és Tihanyt. A Hideg-fürdővel szemben megpihentünk, mert akkor még állt a Hideg-fürdő. Hosszú bürü vezetett a mély vízbe, ahol T-betűt formázva sorakoztak a zöldre festett kabinok. Itt sokáig méláztunk, öregapám mélyet lélegezve, mint aki vízalatti úszáshoz készül, újra elmesélte, hogy daliás ifjúként mint úszómester szolgálta a fürdőéletet, s nyaranta, bizonyítandó tudományát, itt emelkedett ki a vízből, miután a tihanyi mólónál beleugrott. A bürün vidám nyaralók tolongtak, köztük ámuldozó hölgyvendégek is, akiknek szívét megdobogtatta a délceg úszómester. Még látta Jókait, parolázott Eötvös Károllyal, aki veszprémi fiskus korában szívesen fürdőzött itt, s természetesen bakonyi betyárokat is ismert, akiket télvíz idején barátságosan ebéddel kínáltak az udvarházakban. Krúdy ennek a szívélyes kapcsolatnak tudja be, hogy annyi haramia kinézésű úriember található Veszprém vármegyében. De ez már valóban a múlt, ahogy öregapám is, aki egy Krúdy-regény kulisszái közül lép most közénk, mert valóban itt lépdel mellettünk a hajdani Hideg-fürdő rég elkorhadt pallóján, délcegen és gondtalanul, még a dámák sóhaja is hal- lik, pedig rég porladnak már s nevükre sem emlékezik senki. A Hideg-fürdő helyén hattyúk lebegnek, kilencet számoltam meg, bölcs közönnyel nézik a vizet, talán sorsuk titkát firtatják vagy már ez sem érdekli őket, beletörődtek mindenbe, csak méltóságukat őrzik. Ezért nem lépnek partra, tudják, hogy a szárazföld ingatag és megbízhatatlan, rögtön elveszítenék egyensúlyukat, idétlenül totyognának, mint Baudelaire versében az albatrosz, a távoli rokon. Köszönöm a tanulságot, de én már régen kiegyeztem sorssal és végzettel, pedig könnyebb lett volna vágyaimhoz mérni a világot. „A szent költészet néma haty- tyú” - emlékszem Berzsenyi versére, s időnként meg kell tanulni hallgatni is, főleg oly korban, amikor - s ezt már Aranytól tudjuk - „csak a beszédes liba gá- gog". Alkonyodik, Tihany kettős tornyán még egyszer végigfolyik az alkonyat rőt fénye, a szomszéd pádon valaki rádiót hallgat, most mondják az esti híreket, a bemondó önérzetesen közli, hogy hétfőtől újabb áremelés lesz, a képzeletszegény kormány mondja a magáét, miközben a kilenc hattyú méltóságteljesen lebeg a vízen, mint akik tudják a végső titkot. De ez is öncsalás, talán nincs is végső titok, a folyamat logikájában élünk, s ránk bízatott - már Arisztotelésztől megtanulhattuk volna -, hogy derék emberek le- szünk-e vagy hitvány himpellérek. A gyakorlati ész, mely nem Kanton nevelődött, hanem a mindennapok kényszerén, azt mondja, hitvány himpellérnek lenni általában kifizetődőbb, s ha silány értékrend a mérce, nem is lehet másként. A hattyúkban azonban nincs erkölcsi megfontolás. Néha felemelik fejüket és a levegőbe szimatolnak. Ilyenkor testük megfeszül, szemük se rebben. Azt azért látják, hogy valaki megáll a parton, hetyke úr, matat egy műanyag zacskóban, majd kenyeret vet nekik. Akkora karéj, amekkorát mészároskutyának szoktak dobni. A hattyú gyanakvóan nézi s megindul. A kenyér közben átázott, ízetlen, leplezetlen undorral emeli fel. Nem szereti, de éhes, utálkozva forgatja csőrében s megvetően néz az önelégült úrra, aki jótékonykodása dicsfényében áll a part kövei között s azon töpreng, hogy adjon- e még a tegnapi kenyérmaradékból. Végül úgy dönt, elég volt, a hattyú jóllakott, ő csak tudja. Összehajtogatja a zacskót s boldogan indul tovább a fasorban. Én még visszanézek; öregapámat látom, kedvetlenül kémleli az eget, mert tapasztalta, hogy az örökkévalóságban soha nem megy le a Nap. Szeme elszokott a vibráló alkonyi fényektől, fáradt és megviselt, talán únja is. Ha valaki innen nézné, ahol én állok, el sem hinné, hogy ő volt az a daliás úszómester, aki megdobogtatta a nők szívét. CSÁNYI LÁSZLÓ Gyönyörű könyvet lapozgatok. Nemcsak páratlan szellemi kaland, ritka esztétikai élmény is. A szerzőpáros a Kalotaszeg című két pompás kötetért nemrég Székesfehérváron, a könyvtárosok nyári nemzetközi vándorgyűlésén vette át a Fitz József-díjat. Lackovits Emőkétől, a Bakony Múzeum osztályvezetőjétől tudom: Borbély Anikó és Várady Pál számtalan nehézséget legyűrve, az éberséget kijátszva örökítették meg, hozták magukkal a kalotaszegiek üzeneteit, gazdátlan és keserves bizodalmukat. A Körös és Kalota vize által közrefogott háromszög alakú tájegység negyvenegy, többségében magyarok lakta falujában szinte páratlan kultúrát őriznek. Kalotaszeg művészeti fogalom. Gazdag folklórja eleven, teremtő szellemiségű népről vall. Nehéz a hegyet járni A szerzők nem véletlenül választották kiindulási pontnak Kós Károly Régi Kalotaszeg című, 1911-ben fogalmazott vallomását: „Valamikor nem régen még többen járták ezeket a hegyeket. Sokan és fiatalok mind, de megapadtunk. Többen más utakra fordultak, könnyebb utakra. Sima völgyi utakra tértek, mert nehéz a hegyet járni. De én itt maradtam a hegyek között. Járom a tövises ösvényt, és hosz- szú esztendőkön át körülfújt fagyos szél és perzselt a nap... De lesznek, akik utánam jönnek, az én maradékaim. És nem szállnak le a hegyről, hogy láncos rabjai legyenek hírnek, dicsfénynek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok...”- Kós Károly mostani maradékai erőtlenek, elesettek, segítségért kiáltanak. Munkájukkal kiket támogatnak? - kérdezem a Kalotaszeg című album egyik szerzőjétől, Borbély Anikótól.- Létrehoztuk az Apáczai Csere János Alapítványt a romániai magyar közoktatás támogatására, hogy segítséget nyújtsunk a szülőföldön maradó, ott helytálló pedagógusoknak. Az Országos Pedagó-. giai Intézet kuratóriuma gondozza az alapítványt, amelynek száma: 41157-2 számú csekkszámla, MNB 218-98055. Cím: 1052 Budapest, Deák Ferenc u. 9-11. Az alapítvány postacíme, ahol meg lehet rendelni a két kötetet: Várady Pál, 8220 Balatonalmádi, Pf.: 504. Szabadságukat is kockáztatták A Magyar Néprajzi Társaság alapításának 100. évfordulójára készült reprezentatív album munkájában lektorként és szakmai tanácsadóként dr. Kresz Mária is részt vett. Az idén megjelent második kötetet már nélküle készítette Lackovits Emőke. Jeles néprajzkutatónk már csak az égi páholyból szemlélhette a könyv sikerét. Várady Pál és társa nem mulasztja el, hogy köszönetét mondjon a Zrínyi Nyomda munkatársainak, akik szívügyüknek tekintették ezt a munkát, minden lapjáról sugárzik az odaadás, az ügyszeretet.- Köszönettel tartozunk Kalotaszeg református lelkészeinek és minden adatközlőnek, akik gyűjtéseink során sokszor személyes szabadságukat kockáztatva, értékes információkkal segítették munkánkat. Többéves gyűjtésünkben állandó támaszunk volt Korpos Albert és családja, Bakó Lászó és Kismihály Erzsébet pedig kalotaszentkirályi felvételekkel járult hozzá könyvünkhöz, mivel a helyi hatóságok félbeszakították ottani gyűjtésünket - készített gyors leltárt Várady Pál, aki 1985-től napjainkig fotózott, gyűjtötte társával a népélet dokumentumait az év minden napjában, évszakában. Majdnem teljes leltárt készítettek az ott élők tárgyi kultúrájáról, hagyományaikról, balladás sorsukról. A bibói parancs Nehéz védeni magukat, szülőhelyüket, anyanyelvűket, menteni a szikrát a tűz- ből, a cseppet a folyóból, a töredékeket eltört mondatokból, megtépázott, megtiport hitekből. Mégis menteni, védeni kell a megmaradt keveset! A könyv szerzői, munkatársai, az alapítványban és körülötte buzgólkodók mintha Bibó István parancsát követnék: „aki olyan társadalomban akar élni, amely*az ő és hozzátartozói emberi méltóságát minden sérelem ellen biztosítani tudja, annak legelső dolga az emberi méltóság mindenféle sérelmét a maga ügyévé tenni”. ZÁGONI ERZSÉBET Nem önmagunknak zenélünk... Beszélgetés Benkó Sándorral Az európai könnyűzene történetében is igen ritka, hazánkban pedig egyenesen példátlan az olyan hosszú ideig tartó sikersorozat, amilyen több, mint harminc éve a magyar Benkó Dixieland Bandé. Múlékony, többnyire a divat és a korszellem diktálta melódiákból élő könnyűzenei társulások a zenetörténet nagy dimenzióihoz viszonyítva - természetüknél fogva - mindig tiszavirág-életűek voltak. Igaz: a Benkó Sándor vezetésével működő együttes egyebek közt talán azért is tudta megalakulása, 1957 óta folyamatosan megtartani közönségét, mert művészetét egy örök életű műfaj, a jazz, illetve annak egyik speciális ága, a New Or- leansból származó dixieland-muzsika szolgálatába állította, s fejlesztette világ- színvonalúvá. A dixieland lendületes ritmikájával, életszeretetet sugalló, egészséges dallam- és harmóniavilágával maga is maradandónak bizonyult a műfajok között, nem utolsó sorban a jazz legfőbb sajátossága, az improvizációs technika révén. ; Nem mindennapi zenei érzékenységről tanúskodik annak a nyolc, magasan képzett muzsikusnak a játéka, akik immár negyedszázada változatlan felállásban szólaltatják meg ezt a jellegzetesen amerikai zenét, s akik ma már a műfaj interpretáló! között a világ legjobbjai közé tartoznak. Mindenek előtt a stílus elsajátításához volt szükségük különös zenei nyitottságra. Európai előadóművészek esetében pedig a tengerentúli muzsikára való fogékonyság igen ritka jelenség. Ezért érthető, hogy Benkó Sándor az együttesnek ítélt számos kitüntetés és fesztiváldíj mellett talán arra az elismerésre a legbüszkébb, amelyet a Benkó Dixieland Band 1987-ben az Egyesült Államok elnökétől, Ronald Reagantól kapott.- Az elnök azt hangsúlyozta, hogy mi, európai létünkre a NewOrleans-i hagyományokat az ottani értékrend szerint megújítva ápoljuk; hogy nekünk sikerült ezeket a hagyományokat mai köntösbe öltöztetve életben tartanunk. Azt hiszem, ennél szebb elismerést nem is remélhetünk - mondja a népszerű művész.- Pedig az sem érdektelen, hogy például alig másfél évtizednyi működés után, 1971-ben megkapták a Montreaux Jazz-fesztivál első diját, azután a Sacramento Jazz Jubilee ugyancsak első díját, és még jó néhány nagydíjat... Mindezek mellett talán mégis az a legizgalmasabb kérdés, hogy miként lehetséges ugyanazzal a műfajjal ilyen hosszú ideig itthon - különösen itthon! - és külföldön egyA? ránt megtartani a közönség érdeklődését?- Ennek van néhány szakmai kulcsa, de alighanem nagyobb szerepe van egy igen fontos művészi alapállásnak, amit minden valamirevaló előadóművésznek tudnia kell. Annak ugyanis, hogy a művész elsősorban a közönségnek játszik, és nem önmagának. Ami nem jelenti, hogy futni kell az olykor egészen olcsó igények után, hanem hogy szeretni kell a közönséget és megbecsülni az elvárásait. Például amit hitelességben vár tőlünk. A zeneszerető, s ezért a zenéhez valamilyen szinten értő közönséget nem lehet becsapni. Ezt pedig állandó tanulással, művészetünk fejlesztésével biztosíthatjuk csak. Nagy elismerés volt számunkra, amikor New Orleansban játszottunk, s ott úgy fogadták zenélésünket, mintha magunk is onnan származnánk. Azt mondják, jobban ismerjük azt a muzsikát, mint az ott születettek. De a stílusismereten kívül a hitelességhez tartozik az is, hogy zenélésünk a rögtönzésekben ízig-vérig mai legyen. Azt kell mondanom: ma úgy kell a zenében improvizálni, ahogyan a mai ember él; mai gondolatot, mai technikát kell muzsikánkban megszólaltatni. És ezt évi 40-50 külföldi, és 120-130 itthoni koncertünkön estéről estére újra megvalósítani. Mi mindig a színpadon döntjük el még azt is, hogy mit fogunk játszani, mivel kezdjük a műsort. Akár a Budapest Kongresszusi Központban, akár valamelyik vidéki városban lépünk fel, az első színpadon töltött percekben megpróbáljuk felmérni a közönség hangulatát, igényeit, lélektani állapotát. Azt hiszem, ezt érzi is a közönség, és olykor valóságosan is megbeszéljük, mit szeretnének hallani. Talán ennek köszönhetjük, hogy szeretnek minket, a zenénket, amellyel mindig tudunk meglepetést okozni. SZOMORY GYÖRGY
