Tolnai Népújság, 1990. július (1. évfolyam, 75-100. szám)
1990-07-14 / 86. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. június 14. Hagyományőrző galéria Őcsényben Lány ünneplőben, Cs. Vasvári Ibolya festménye Képek. Kislány dupla pártában, vállán halotti lepedőkből készült ingváll, szoknyája virágos rétként terül szét körötte. A másik képen öregasszony feketében, kezében imakönyv. A következőn boltíves tornác, előtte virágmező. A másikon mákvirágok, napraforgók kavalkádja.- Modellként vetegetem a virágokat a kertemben, napszakonként figyelem a színváltozásaikat - mondja Cs. Vasvári Ibolya, az Öcsény Galéria tulajdonosa. Hogy pécsi lakos létére miért vállalta a Sárköz néprajzi hagyományainak képi feldolgozását, arra a következőket válaszolta az eredetileg csendéleteket festő művész.- Szeretem az elmúló dolgokat megörökíteni. Itt, a Sárközben nem kell kutatni a régit, a téma az utcán hever, a kapuk mögött. A kihalófélben levő hagyományokat szeretném átmenteni, felkutatni azokat az idős embereket, akik még tudnak hagyományos ipari dolgokat készíteni, olyanokat, mint ezek a csuhé- bábuk, vagy a háromlábú babák, - mutatja az egyik rongyfejű, népviseletbe öltöztetett babát, amelyik azon túl, hogy nem csonka kezű azért nem nyert a falu művelődési házában megrendezeett pályázaton, mert szigorú tekintet helyett mosolygósra festette orcáját készítője, Magyar Pálné. Hogy miért volt öszevont szemöldökű, mérgesszájú a hagyományos háromlábú baba? A bennfentesek szerint azért, mert ezt állították fel az ifjú pár ágyával szemközt, mondván, hogy a sárközi család három lábon áll, úgymint anya, apa és egy gyerek. Egy és nem több. Cs. Vasvári Ibolya lassan jobban ismeri a sárközi szokásokat, hagyományokat, mint őcsényi születésű férje. A megörökölt szülői ház kapuja mellett csodaszép régi menyegzős láda.- Szét akarták szedni, mert valamihez kellett a deszka, úgy mentettem meg - mondja, majd mutatja többi szerzeményét is. Az 1800-as évek elejéről származó kopott széket, mely annyira egyedi, hogy a szentendrei skanzen itt járt munkatársai elkérték kiállítási tárgynak. A műteremnek használt szobában sárközi szekrény, tálaló, tükör, a tágas folyosón sárközi kerámiák, ünneplőbe öltözött lányok, menyecskék fotói. Az asztalon rajzok.- Él még itt egy-két személy, aki tud ilyeneket festeni - mutatja az egyiptomi sírkamrák rajzait idéző szigorú sémák szerint készült színes képeket, melyek népviseletbe öltözött alakokat ábrázolnak. Azt tervezi Cs. Vasvári Ibolya, hogy ezekből a rajzokból rendez hamarosan kiállítást galériájában.- Életprogramommá vált ezeknek a dolgoknak az átmentése - mondja búcsúzóul. F. Kováts Éva írás közben Az utak találkoznak (Lapszéli jegyzet egy Kölcsey-sorhoz) „Köpcsényben szekerembe fogott a sváb s nem a legjobb úton döcögtetett Pozsony felé.” Legalább egyszer Köpcsény felé akartam utazni, természetesen Kölcsey miatt, de az akkori útlevélviszonyok miatt olyan bonyoldalmaknak tettem volna ki magam, hogy beláttam, nem éri meg. Pedig a táj is emlékezik: 1832. december 11- én, amikor „sűrű köd borítá a hólepte vidéket", egy magyar követ igyekezett a rossz úton a diétára, s lehetetlen, hogy ebből az önmagában jelentéktelen, de mindenképp egyszeri eseményből semmit ne őrzött volna meg a vidék. A szereplők azóta természetesen régen itthagytak mindent, a követ és a sváb fuvaros útja egészen másfelé vezetett, de aki nyomukba lép, Pozsony határába érve, helyettük és nevükben látja a tájat, s a pillanat örömében azt is tudja, hogy a látványt együtt építi múlt és jelen s köveit az emlékezet sém koptatja el. A művészet mindig a valóságból merít, de vissza is mutat rá, mintha tanúságára lenne szüksége. Van másik pozsonyi emlékem is, József Attilával osztozom benne, aki ezt írta: Még ne utazz el, Sárikám, Pozsonyba... Sárika nyilván Szob felé utazott, 1937- ben ez volt az egyszerűbb. Erre a táj szolid, jellegtelen, a Dunakanyar ajándéka után csak az emlékezés röpít már, s a megérkezésből is hiányzik az ünnepélyesség, mert a külváros sivár bérházai elnyelnek mindent, egyébként is össze kell szednünk csomagjainkat, s a vonat folyosóján tolongunk, mert érkezés előtt mindenki izgatott, mintha attól kellene tartania, hogy nem áll meg a vonat. Sárika természetesen a költő kérlelése ellenére elutazott Pozsonyba, ahol a város forgatagában el is tűnik szemünk elől, s most már csak a feltételezett emléknek van jelentősége. A Kölcsey-sor egészen másként visszhangzik bennünk, s ebben valószínűleg a látvány is szerepet játszik. Mert innen nézve, ha nem is térhettünk be Köpcsénybe, egy történelmi pillanat is társunkul szegődik, s elhagyva Oroszvárt, minden az időből üzen, s ha annyira ragaszkodunk az eredeti helyszínhez, csak be kell hajtanunk a bekötőuton Jarovcébe, ahonnan már látni Köpcsény, azaz Kittsee tornyát. De most már ez sem fontos. Az utak találkoznak, az időben és a térképen, s immáron valóban Kölcsey a társunk, aki reménykedve igyekszik a diétára, ahol... - de mi mindig reménykedve igyekeztünk a világ minden részébe, hogy végül visszatérjünk, mert megtanultuk, hogy itt kell élnünk. Pozsony határában azt kérem, álljunk meg néhány percre. Az élmény a tájból is megszólíthat, mint itt is: „s a homályon keresztül búsan emelkedők előttünk a királyi vár”. Remény és honfibú kísért az emlékből, mert ez valóban történelem, akkor is, ha már elfeledtük szavait vagy talán meg sem halljuk. De nekem fontosabb a jelenlét, melynek nincs időbelisége, nem a múlandóság jármába fogott história, hanem az együvé tartozás öröme, nem újra kezdeni akar, hanem vele élni, az élménnyel és az idővel. Valami mindig megmarad, Kölcsey is itt van, porát elfújhatja a szél, de az idő belső logikája független a tapintható tényéktől, s a múlt, a folyamat lineáris egyértelműségében egyszerre jelen és jövő, mert ami van, mindig magában hord valamit az örökkévalóságból. Csak az a fontos, hogy a lényegesre figyeljünk. Ezt is az Országgyűlési Naplóból írom ki, 1833. május 17-éröl: „Feledém mondani, hogy az úrbéri hatodik czikkelyt, a helység belkormányáról, még 14-dikben elvégzők.” Lám, van amin átfut az idő, mi pedig újra meg újra megpróbálkoztunk a „helységek belkormányzásával”, mert tapasztaltuk vala, hogy ez is mindig valaminek a függvénye volt, amivel a hatalom éppúgy játszadozhatott, mint joggal és szabadsággal. „Elvégzők?” Ugyan, mit végeztünk el, s van-e reményünk arra, hogy valaha is nyugodt lelkiismerettel leírhatjuk: elvégzők? Én is csak állok itt, az országút szélén, Kölcsey büszke árnya mellett, lengve az illékony idő pókfonalán, fontoskodva és azt remélve, hogy valamiként tanúskodhatok Ferencz úr igaza mellett. Oktalan képzelgés? De amikor valóban előttünk emelkedik a vár s itt találkozik a két út! S azt is jó tudni, végtére közömbös, hogy Köpcsényböl indul-e valaki vagy Győrből, Mosonmagyaróváron, Oroszváron át. CSÁNYI LÁSZLÓ Oszlopfö Öcsényböl Scultéty Zoltán: A sárközi eklektika Egy szakdolgozat margójára E szakdolgozat a szerző a BME Építészmérnöki Kar Műemlékvédelmi Szakán végzett tanulmányainak záróakkordja volt. Folytatása, kibővítve a témakört épületszerkezeti, enteriőrbeli tanulmányokkal, a temetők világának feldolgozásával egy - az előzetes szakmai értékelés alapján sikeres - doktori értekezés lett volna, mely már nem készülhetett el. Olyan műemlékvédelmi terület ez, mely legközelebb áll az emberhez, saját, közvetlen másodlagos környezete, melynek létrehozásában, formálásában a legnagyobb lehetősége, szerepe volt a történeti időkben, s van ma is. Ha néhány észak-európai országhoz hasonlóan Magyarországon az építészeti örökség nem szorulna szervezett hatósági védelemre, ez a szakdolgozat néprajzi, művészettörténeti tanulmány lenne, s bővebben szolgálhatna példákkal. Nem kellene felfedeztetnie a nyilvánvaló értékeket, azoknak továbbélése az emberi magatartásban evidens lenne. Biztos pontokat keresve sok szó esik manapság a megtartó hagyományról. Az egykori tárgyi kultúra jelrendszer volt, segítette az emberi kapcsolatok gördülékeny, természetes alakulását. Kifejezője volt az életvitelnek, szokásoknak, tükre a társadalmi viszonyoknak, jellemzője a tájnak, etnikai sajátosságainak, s Ház a decsi Fő utcán Kerítésrészlet Sárpilisről jelezte azok időbeli változásait is. Később, az iparosodással a tárgyak jelképes értelme elhomályosult, de díszítő szerepe tovább élt az ember formáló, alkotó ösztöne kifejezés képpen, s visszahatva az emberi kapcsolatokra segített az identitás megtalálásában. Romlik és fogy ez a tárgyi világ, a civilizálódási folyamat félreértelmezéséből, nagyravágyásból, „modern” igénytelenségből fakadóan. A még megtalálható, látható egyedi épületek és sajnos, már csak kis utcaszakaszokon meglevő épületsorok elemzésével mutatja be a szerző a Sárvíz-Sió rendezését követő időknek sárközi világát, követve a gazdasági-társadalmi fejlődés folyamatát. Turányi Erzsébet (A fenti gondolatok a most készülő és a közeljövőben megjelenő kötet előszavából valók. Szerk.) Kapu Alsónyékről Ablakkeret Bétáról
