Tolna Megyei Népújság, 1989. szeptember (39. évfolyam, 206-228. szám)

1989-09-09 / 213. szám

1989. szeptember 9. TOLNATÁJ - 5 Embersorsok Hűséggel a hazához Furcsa hazai szokás szerint arra, aki nálunk német ajkú, egyszer s mindenkorra rásütjük a „sváb” jelzőt. Ámbár a török kiűzetése után jöttek hozzánk telepesek svábföldről is, de Pfalzból, Bajorországból vagy ép­penséggel Hessenből legalább any- nyian, ha nem többen. A mórágyi „svábok" ősei például ez utóbbi tar­tományból.- Az 1700-as évek közepén - mondja egy kései leszármazott, Forster Jakab, aki amellett, hogy négy évvel fiatalabb mint én, régi ba­rátom, így nem érzem okát annak, hogy megszokott tegeződésünket itt és most a sajtó szokásai szerint magázódásra változtassam.- Kiről tudsz a régiek közül?- A dédapámról, Forster Jánosról, aki 1847-ben született és fiatalon, 33 éves korában halt meg, mert tüdő- gyulladást kapott télen, fuvarozás közben, a jeges Dunánál. Konrád nagyapám 1873-ban született, apám, akit ugyanígy hívtak, 1896- ban. Gazdaemberek voltak. Itt közepes módúnak számítók, 6-8 hold szántóval, némi bérlettel, erdővel. Szőlőhöz először nagy­apám jutott, tán 900 négyszögölhöz. A mórágyi hegyoldalon pincesor díszük. Szőlő pedig napjainkban alig. Jakab barátom nem túl vidáman legyint:- Ebben a faluban az én gyerekko­romban minden megvolt, most majd­nem semmi sincs. Sejtheted, hogy a pincéket nem unalmukban ásták az öregek. A régi Mórágy 3000 holdas határának tizede szőlő volt. Egyéb­ként a pincék egy része sajtérlelésre szolgált... Ugyanis Mórágyon sajtüzeme volt a Dombóvári Tejszövetkezetnek, volt szeszfőzde, malom, töméntelen gyü­mölcsfa.- A gyümölcsöt Bonyhádra szállí­tottuk, a bort Szekcsőre, ahonnan uszályokban vitték tovább... A faluban volt dalárda, Nődling De­zső tanító úr színjátszó csoportot verbuvált, volt olvasókör, két korcs­ma és ennek megfelelően két kugli­pálya és két „Makk 7-es”, azaz kár­tyaszoba. Orvos, patikus, állatorvos, három tanító.- Utóbbiakból most sokkal több van, az előbbiekből egy sincs!- Használjunk egy hangzatos kife­jezést. Mikor kezdődött Mórágy „romlása”?- Ne hidd, hogy a háború után, vagy éppen a téeszszervezéskor! 1939-ben!- Miért? Hiszen az minekünk még békeév volt!- Akkor alakult Bonyhádon a Volksbund! A hitleri horog keresztet kaszáske­reszt formájában utánzó náci szer­vezetnek sok híve volt a faluban. Vonzó volt az egyenruha, vonzó a ki­tűnő szervezés és eleinte a német hadi sikerek nem kevésbé azok.- Az én bátyám is SS katonának ment. Most az NSZK-ban él. A családok megoszlottak. A meg- fontoltabbja és többnyire a módo- sabbja a Hűséggel a hazához moz­galomhoz csatlakozott.- Nem valami túlzott magyarko­dásból, hanem mert már az üköreg- apánk itt élt és mi is itt akartunk ma­radni. A maradás egyébként nem sikerült mindenkinek.- Az én apám úgy kerülte el a né­met sorozást, hogy valósággal le­szökött Kaposvárra, és ott jelentke­zett a honvédségbe. Az oroszok 1944. november 27-én értek el a falut. Az okos és tekintélyes Kolep Keresztély bíró szót értett ve­lük, mert a Hűséggel a hazához tagjai közül senkit nem vittek el.- És másokat?- Tán húsz személyt, elsősorban nőket, kényszermunkára, a Szovjet­unióba. 80 százalékuk sose jött vissza... Ez volt az első forduló. A második 1946. május 11-én kezdődött, ami­kor a volt Volksbund-házban, ami ma a művelődési ház, összegyűjtötték a kitelepítésre ítélteket és elvitték őket. Ekkor érkeztek az erdélyi menekül­tek.- Akikkel nem volt semmi baj! Jól megfértünk és megférünk ma is. Bezzeg a decsiekkel! A „decsiek” alatt a tanyavilágból ide érkezett lumpen elemek érten­dők, akik valósággal kifosztották a falut, ajtót, ablakot elvittek.- Utánuk jöttek a „csehek”! Akik persze egyáltalán nem cse­hek voltak, hanem csallóközi ma­gyarok. Ekkor már - Hűséggel a ha­zához, avagy sem - a Forster csalá­don is csattant az ostor. Kitették őket a saját házukból s még a telekkönyvi lapon is átragasztották a nevüket „Juttatásba adva” felirattal.- Egy ötgyerekes, egyébként na­gyon derék asszony, költözött be a miénkbe. Nem sokáig bírta Mór­ágyon. Elvándorolt, de a ház az övé maradt, így aztán kiadta nekünk albérletbe a magunkét. 1960-ig fi­zettünk albérleti díjat a sajátunkban. Aztán megvettük 51 ezer forintért, így most már kétszeresen a mi­énk... Jakab barátom, aki most kilóit ille­tőleg közelebb van a 130-hoz, mint a 120-hoz, valamikor karcsú legény volt és mindent megpróbált.- Míg mostanra fogadós nem lett belőlem! Addig azonban történt egy-két ap­róság. Legényfejjel a paraszti mun­ka, aztán a segédmunkáskodás a bajai hídnál. Később a Leperdi ÁG- ban helyezkedett el és 20 évesen megnősült.- Rá egy évre behívták katonának! „Sapkarózsa nélküli” építőnek, vagyis munkaszolgálatra. Kilenc hó­napig építgették a szocializmust, amúgy tempósan, honvédségi se­bességgel.- Aztán váratlanul átminősítettek bennünket fegyveres szolgálatra. Egy speciális robbantós rajba kerül­tem. Majd ismét csattant az ostor. Már együtt álltak a kétévi szolgálat után leszerelésre várók, amikor a volt munkaszolgálatosokat visszatartot­ták.- A pécs-vasasi bányába kerül­tem, jó 500 méterre a föld alá, a 9-ik szintre. Ott nem lehetett fázni... Amikor végre csakugyan leszerelt, kövező kubikoskodott egy kicsit, majd elvégezte a pápai traktorosis­kolát. A 60-as évek végén ezt megte­tézve egy építőipari gépkezelőivel, majd 1972-ben nehézgépkezelői vizsgával.- Most pedig ciroksöprűket kötö- getek a decsi szövetkezetnek és ve­zetem a TolnaTourist Gránit fogadó­ját. Öt szobája van, kettőben melléke­sen a falusi turizmust is szolgálja. ír­tunk már róla, hogy „törzsvendége” a budapesti francia nagykövetség, de volt már vendége a két Németor­szágból, Portugáliából, Kanadából és Japánból is. Időnként hazajön a fia, a lánya és itt nyüzsög négy unoka.- Változatos életed volt! - mondom nem túl mélyértelműen. Vállat von:- Változatos? Ki tudja? A mi ko­rosztályunk minden tagjának életé­ről regényt lehetne írni. Megegyezünk abban, hogy ilyes­fajta regényeket nem olvasnának el. Végigélni épp elég volt... ORDAS IVÁN kis falvakból munkalehetőség híján - különösen a túltermelésből adódó mező- gazdasági területcsökkentés következ­tében - elvándorol a lakosság. A hegyek közé ékelődött csöppnyi - gyakran csu­pán 150-200 lelket számláló - falvakban mára sikerült megállítani ezt a folyamatot, sőt, mint hallottuk, némi visszavándorlás is megindult, a fiatalok körében is. Ezt csak hathatós állami közreműködéssel, s döntő mértékben a falusi turizmus tá­mogatásával érhették el szomszédaink. A mező- és/vagy erdőgazdálkodással foglalkozó, vagy éppen városokba, ipari munkahelyekre ingázó férfiak asszonyai a városoktól, zsúfolt üdülőhelyektől meg- csömörlött, természetes környezetre, nyugalomra és családias vendéglátásra vágyó turisták fogadásából egészítik ki a család jövedelmét a „kleine Fische gute Fische” elv alapján, azaz nem azonnali meggazdagodásra törekedve. Kétségtelen, hogy vendéget - idegent - csak úgy kedvtelésből nem fogad sen­ki. A szobák kiadása munkát jelent, a tu­ristát kerülgetni kell, fölborul a család megszokott életritmusa. Ezt a kellemet­lenséget csak az vállalja, akinek érdeke fűződik hozzá. Ennek a fölismerésnek köszönhetően az osztrák kormány - és a tartományi költségvetés is - hathatósan támogatja a falusi turizmust különféle szubvenciók és kedvező adózási feltéte­lek formájában. A falusi turizmus - azon keresztül a mezőgazdaság - közvetett támogatásának része az általunk meglá­togatott iskola, és a hozzá hasonló intéz­mények fönntartása is. Az igen ráfordí­tásigényes képzés - gondoljunk például a húsfeldolgozáshoz vagy szövéshez szükséges anyagokra - önköltségi ala­pon 10 ezer schillingbe kerülne egy-egy fiatalnak havonta, ezzel szemben - az el­látásért fizetendő összeget és az ösztön­díjat is figyelembe véve - gyakorlatilag ingyenes. Parasztudvarban A falunak jövője van, ha napi kenye­rünk a parasztjaink földjéről származik. A falunak jövője van, ha a társadalom nem degradálja azt az ipar szemétdombjává. Többek között ezek a föliratok olvasha­tók a szakiskolában „A falunak jövője van, ha...” mottó jegyében készült kiállítá­Az iskola házimalmán - az egészséges táplálkozás jegyében - teljes őrlésű lisztet készítenek son. Módunkban állt a gyakorlatban is meggyőződni róla, hogy az osztrák falu­nak valóban van jövője. A kis faluban, Draiachban - „ahol vé­get ért az út és kezdődik a természet” - Norbert Tesch házában szállunk meg. A hatalmas házban - ahol négy generá­ció él együtt, köztük öt kisgyerek - 10 ágyat, és ennek megfelelően négy szo­bát tartanak fönn a vendégek számára. Az ötven hektáron gazdálkodó család férfi tagjai számára az erdő, legelő, takar­mánynövények és az ötven szarvasmar­ha - nem szólva a csak házi szükségletre tartott disznókról és tyúkokról - bőven ad elfoglaltságot. Az asszonyok sem unat­koznak az „egyik kicsi, a másik pici” gye­rekek mellett, de vállalják a vendégfoga­dást is. A naponta és személyenként - szállásért és reggeliért - fizetendő 120 schillingből ugyanis szinte minden náluk marad. Tíz ágyig adómentességet élvez­nek a szobát kiadók. A bevételt csupán hat schilling üdülőterületi hozzájárulás terheli, ami részben helyben marad köz­vetlenül a falu szükségleteinek fedezésé­re, részben Grazba, a tartományi költ­ségvetésbe kerül, de onnét különféle csatornákon keresztül visszaosztva szin­tén a falut vagy annak szűkebb környe­zetét szolgálja. Teschék szemmel láthatóan módos gazdák, ám megfordultunk lényegesen kisebb gazdasággal rendelkező paraszt- udvarokban is, sőt olyanoknál is, akik nem gazdálkodnak; az iparban kapott keresetet vagy éppen a nyugdíjat, a mun­kanélküli-segélyt egészítik ki a falusi tu­rizmust kihasználva. S bár az istállók kor­szerűek, a munkát a földeken gépek se­gítik, s a vendégek ellátásában is mosó- és vasalógépek működnek közre, ezek az emberek nagyon keményen dolgoz­nak, s ha leszámítjuk a boltban kapható banánt és a házak előtt álló Mercedest és Opelt, akkor nem élnek sokkal maga­sabb életszínvonalon, mint mi. Az élet minősége - a nyugalom, a rend, tiszta­ság, virágos környezet - az, ami lényege­sen eltér a miénktől! Csoportunk egyik tagja így fogalmazott: ennyi elégedett embert, aki nagyon kemény munkával keresi a kenyerét, otthon nem találtam. Pedig nem biztos, hogy nálunk a paraszt- ember többet dolgozik, nem biztos, hogy kevesebb pénze van... Csodálatos, ahogy összetartanak, ahogy együttgon­dolkodnak és tudják, hogy nekik is akkor jó, ha a szomszédnak jó. ROSTÁS ILONA FOTÓ: JAKAB JUDIT két keresni, múltat idézni. Eszköz erre a gyönki tájház. Kérdés: Gyönk községben milyen em­bernek ismerik Lakner Aladárt? Mittud róla mondjuk Fekete József, a nagyközségi ta­nács elnöke? Azért is hozzá fordultam a kérdéssel, mert ő írta alá azt a levelet a Ha­zafias Népfront gyönki bizottsága, a műve­lődési ház és a tanács nevében, melyben kéri az AISH állampolgári és közösségi osztályát, hogy az Életfa-díj kitüntetéssel ismerjék el Lakner Aladár munkálkodását.- Nemcsak a magam véleménye fogal­mazódott a levélben - kezdi Fekete József tanácselnök -, hiszen a művelődési ház igazgatójával Lönhard Ferenccel egyeztet­tük mások álláspontját is. Ha teljesen hiva­talosan akarom kifejezni magam, akkor szoros, szabályos életrajzot mondok Lak­ner Aladárról, aki Belecskán született 1932-ben. Burgenlandi és belecskai svá­bok voltak a szülei. Gyönkön érettségizett 1952-ben. Az evangélikus teológiai akadé­miát Budapesten végezte. Belecskán avat­ták pappá 1957-ben. Ezt követő két évben Pécsen segédlelkész, majd szülőfalujában lett lelkész 1974-ig. Ekkor került Gyünkre, ahol a gyülekezetek összevonása után már tíz falu lelkészi feladatait látja el. Az elmúlt évben -1988-ban - a Tolna-Baranya me­gyei egyházközségek esperese lett. Híveivel hesseni dialektusban beszél, több gyülekezetben így végzi szolgálatait. Évek óta kutatja a Tolna megyei anyaköny­veket. Néprajzi gyűjtőmunkáját 1970-ben kezdte. Előbb hímzéseket, gyöngyös sap­kákat, mintakendőket gyűjtött, később be­rendezési és felszerelési tárgyakat, ame­lyekből 1983-ban berendezhettük a köz­ség által helyreállított és felújított paraszt­házban, a német tájházat. Azért is javasol­tuk az elismerést Lakner Aladárnak, mert igazi európai gondolkodásra vallóan, nem adta el - a felkínált nem kevés pénzért - a gyűjteményét, hanem azon fáradozott, hogy az a legszűkebb haza épülését, múlt­jának felidézését, a nemzeti identitástudat megőrzését szolgálja. Gyakran vállal kül­földi csoportok számára német nyelvű tájé­koztatót, ha ideje engedi. Számtalan elis­merő bejegyzést őriz erről a látogatók nap­lója. Gyűjteményét, még mielőtt a tájház­ban elhelyezte volna, a megyehatáron kívül másutt is bemutatta. így Gödöllőn, de Szek- szárdon is lehetett látni. Azt is el kell mon­dani Lakner Aladárról, hogy több ciklusban tagja a helyi népfrontbizottságunknak, ta­nácstag, a közművelődési és oktatási bi­zottságnak szintén. Lénye egyszerűsége, Porcelánok a szobában jelentős tudása révén, valamint elkötele­zettsége, szerénysége miatt állítom, hogy nagyon népszerű a faluban, amit csak alá­támaszt példamutató élete, hiszen családja tagjai aktív részesei tevékenységének. Kö­zülük talán a feleségét kell méltányosab­ban említeni, hiszen pedagógiai munkálko­dása mellett a díszítőművészetben is ép­pen olyan fontos szerepet vállal, mint csa­ládanyaként, közéleti emberként... Mit mondhatnék még. Örülünk valameny­nyien, hogy mások is egyetértettek véle­ményünkkel. * Aki járt a gyönki tájházban, tanúsíthatja, jogos a döntése a kitüntetéseket adomá­nyozóknak. A gyűjtemény olyan éke Lak­ner Aladár életútjának, amit dijakkal is el kell ismerni. DECSI KISS JÁNOS Fotó: RITZEL ZOLTÁN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom