Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)
1988-12-24 / 306. szám
1988. december 24. W Saját verseiből olvas fel Korond „mindentudója” Délidében a Tószegen Állj meg, ember (Riport Korondról)- Már a Hargita is megírta, a külföldi lapok meg átveszik, hozzátesznek ezekhez a hírekhez. Láttam egy francia újságot, amelyikben fényképet közöltek arról, hogy dönt le egy házat a buldózer. De mi egyetlen egyet sem láttun itt, Korondon - a község esperese még józanul hozzáteszi: - Többet árt, mint használ az effajta híresztelés, azok életét nehezíti meg, akik itt maradnak. Nem kerekedhet fel minden család új otthont keresni. Úgy tűnik, valami tényleg sántít. Néhány hónapja elterjedt a hír, vitte a szél és a köznyelv, hogy a román faluromboló program következő szégyenfoltjaként a nagy hírű fazekasközséget, Korondot törölték el a föld színéről. Korond nincs többé. Hallja, de igazából felfogni nem képes az embert ezt a barbárságot, még gondolatban sem. Megmagyarázhatatlanul egyéni veszteségként éli át pusztulását, talán a történelmi folytonosság jogán és nem nyugszik. Útrakel, hogy saját szemével nyerjen bizonyosságot. Nem hiába. A Firtos aljában, a Kárpátok lábánál terpeszkedik a falu, mondják, itt kezdődik a székelyföld és nem messze innét Farkaslaka, Tamási Áron szülőfaluja. Hófödte arcával, barna faházaival,'tornácos épületekkel és elmaradhatatlan székelykapuival, egyik-másiknak valóságos műremek, a szemnek is soha nem látott gyönyörűség, meg a léleknek... Az esperes a szívesen látott vendégnek kijáró gesztussal kávéval kínálja a messziről érkezetteket. De tudjuk jól, az aranynál majdnem többet adnak arrafelé érte, nem illik elfogadni és persze a visszautasítással járó sértést is jó elkerülni. Más világ ez, ahol ha marasztalják, szegényes étket tesznek az asztalra, biztos lehet az ember, őszintén teszik. Hozzászokik a nemzeti együvé tartozás öröméhez, apró jeleihez, mint ahogy tapasztalja, de soha nem edződik hozzá az idegenek láttán arcukra, vonásaikra telepedő bizonytalansághoz, a lehalkított hangú beszélgetésekhez és ahhoz, hogy nyilvánosan, még a határon túl, ötszáz kilométer távolságban sem adhatják a nevüket.- A tíz-tizenkettedik osztályokban már csak románul tanítanak. Az egyetlen erő, ha a szülők megadják a magyar öntudatot, aztán szerzik meg a tudást. Csak az a baj, hogy a diplomás fiatalokat a Regátba helyezik el, a románt meg küldik hozzánk. Kínlódik mind a kettő... Csendben hozzáteszi, a legnagyobb csapás az, hogy elmenekülnek az értelmiségiek, a tanárok, orvosok, mérnökök. Csapás azért, mert a megüresedett helyre egy román kerül és beláthatatlan sorsot siettet azért, mert alkotó szellem, értelmiség nélkül marad Erdélyben a magyarság.- Utólag mindenki igazolja, hogy miért ment el, de a lelki nyugalmát egyik sem találja meg. A szülőföldet semmi nem pótolja. * A fazekasok valamikor a legszegényebb részen, a Tószegen laktak. Régi gúnynevükön ma már csak mosolyognak, „kurta harisnyásoknak” hívták őket, mert az agyagtaposástól vizes lett, elrojtosodott a székely gyapjúnadrág szára. Újabban az ünnepek viseletévé vált, legutóbb az esperes úr ötvenedik évfordulóján öltötték magukra. Hiába, változnak az idők... A hajdani legszegényebb réteg biztos megélhetést, állandó keresetet talált, legjobb módú lett. Nem hiába ismerik gazdag falunak Korondot, 550 bejegyzett gölöncsért tartanak nyilván. Ez nem azt jelenti, hogy mindannyian készítik is a kerámiát, néhányan bedolgozókat foglalkoztatnak, inkább csak kereskednek. Akik legtöbbre vitték, már leköltöztek a főutcára, alkalmilag berendezett kis pavilonokba, a jellegzetes faházak oldalára szegeit tányérokkal, kancsókkal csalogatják az idegent. S. Ignác nem a főutcán lakik, még- csak nem is valami könnyen megközelíthető helyen. Nem tartozik a helybéli „sztármesterek’’ közé, csendben dolgozik rengeteget és gyönyörűt.- A pénz miatt nincs bajuk az itt élőknek, fazekasfalu a miénk. 4805- en laknak a községben és idetartozik Pálpataka, Fenyőkút, összesen hatezren vagyunk. Kilencvenkilenc százalékban magyarok, de a cigányok száma gyorsan gyarapszik. Sajnos azt tapasztalom, hogy ők lesznek először románokká - így az esperes, aki ötvenedik évét tölti szolgálatban Korondon, ismeri jól az ittenieket, családjukat, múltjukat és mint lelki- pásztor bűneiket, álmaikat, vágyukat... - Örvendetes, hogy szeretik Korondon a gyermeket. Most is lett volna egy házasság, de az egyik szülőben gyanú ébredt és kikötötte, előbb várják meg a gyermekáldást, azután esküdjenek a fiatalok... Lám, milyen bölcs gondolkodás, amit mifelénk éppen fordítva szokás sürgetni. Egy nagyon józan hagyomány, a fennmaradás, a közösség szükséglete állította ezt a szabályt, amit most, kisebbségként még értékesebb kincsként, a jövő tartalékaként kell őrizniük. Tudják jól az öregek. Nem ellenségeskedés, hanem természetes önvédelem az övék.- Nem haragszunk senkire. Tudják, a Regátból járnak át hozzánk élelemért, mert itt még elég sok mindent lehet kapni. Persze nem a boltban, ott nincs semmi, csak füstölt hal. Papíron például tíz kiló liszt járna egy évben, de idén még semennyit nem adtak. Tej már jó ideje nincs, háztól tudjuk megvenni. Hát, ezért ilyen drága az élelem. A Regátban azzal hitegetik a románokat, hogy azért nem jut oda, mert kell a magyaroknak, különben fellázadnak... Korond példájából persze eszünk ágában sincs messzemenő következtetést levonni. Természetes, hogy egy csaknem színtiszta magyar lakosú község toleránsabb a kisebbséggel, akik helyben történetesen többségben vannak. Első megrökönyödésünkre válasz ez, amikor a büfé, a kultúrház, a mozi, a boltfeliratát magyar nyelven is olvassuk a román alatt. Ez nem feledteti persze, hogy a hivatalos akarat szerint ma már csak „Gorund” létezik. Csak az emberek nem vesznek tudomást róla. Hasonlóan felemás és egyirányú a tanulás, az önképzés lehetősége, az általános iskola tíz osztálya után magyar nyelven bezárul a továbblépés útja a jó eszű gyerekek előtt.- Harminchárom éve csinálom, magamon tanultam ezt a mesterséget. A szépet szeretjük, hát abban törekszünk. Le kell hajtani a fejet, hogy beléphessünk az apró házba. Első részen a kemence, azután a műhely következik. A háziasszony és a kisebb fiú az asztalnál, a félbehagyott ebéd nyomai, körben festőedények, félig kész, mázatlan cserepek. Valamikor ebben a házban laktak a szülők, örökölték a fiatalok. Azóta a közvetlen szomszédságban építettek egy kockaházat, a régi otthonból műhely lett. De itt töltik a nap nagy részét, elégtétel az elhunytaknak.- Harminc éve magam raktam a kemencét, ugye fiam, annyi idős vagy? Amikor született, akkor kezdtem - magyarázza, miközben megérkezik az idősebb fiú, s tisztelettel hallgatja apját. - A cserepet én készítem, a feleségem festi. Az édesapjától tanulta, híres mester volt, Fábián Szász János, elveszítette a szemevilágát. Amit az Erzsiké megcsinál, az megvan. Rögtön észreveszik, ha nem ő festi, olyan a keze. A filigrán asszony valamikor a tanítóképzőt hagyta ott a temperamentumos legényért, de évtizedek után sem sajnálja. Nem fordul a nyelve, csak a magyarra...- Nem volt ám itt mindig ilyen világ, 78-ig jól éltünk, volt kávé is zsákszám, meg vaj. Most meg házi kenyeret süt az asszony, mert a boltban kalapos kenyér van, körbe leszakad a haja. Ha valahol áll két ember, azonnal tömeg gyűlik, valamit biztosan lehet kapni... Ezt hozta a sors, de nem kell elcsüggedni, csak szembe menni az életei. * Négyszer-négyméteres sötét szoba, a télből belépőt arcul csapja a pára, a forróság. Körben a gerendáza- ton kancsók, bokályok száradnak, a korongban parányi ember szelídíti, formázza az anyagot. J. Lajos bácsi 76 éves és senki nem tud olyan figurás korsókat készíteni, mint ő. Az az ember, akin mindig mások gazdagodtak meg, magának soha nem tudott összegyűjteni. Ignác bácsi ezt egyszerűen úgy summázza: „Az asszonynak köszönheti az ember, ha van valamije és azt is, ha semmije nincs.” A másik nem ért rá ezen töprengeni, végigdolgozta az életét és várja, hogy eljöjjön az ideje. Imre fia SzéSütö András tíz esztendeje szilveszter napján irta az otthoniakhoz, Pusztakamarásra: „...fölemlegettük volna, hogy most huszonkilenc esztendeje, amikor én a harmadik faluból vágódtam volt haza vidáman, zuzmarásan, apám azzal fogadott engem: volt király, nincs király, és erre koccintottunk, mert annek előtte bizon átok-könnyeket hullattunk nemegyszer, a király embereinek bántalma- zottai. Ök verték puskatussal az iskola ablakát, hogy magyarul énekelni tilos, a háború idején pedig királyi martalóc ugrott anyám elé a nagy kifent késsel s a szuronyos kérdéssel: Mi vagy? Román-e, vagy kutya magyar? Ember vagyok! - motyogta anyám fulladt ijedelemmel és riadt csodálkozással. Hát mondani kell vajon? - ember az embernek oda kell kiáltsa, hogy állj meg: ember vagyok?” „A szépet szeretjük, hát abban törekszünk” Senki nem tud ilyen figurás kancsót készíteni, csak a 76. évében járó Lajos bácsi vagyok! __________Képújság 3 Rögtön észreveszik, ha nem Erzsi néni festi, olyan keze van... kesfehérvárra eljutott, ő csak álmodott mindig arról, hogy Magyarországra települ, aztán maradt. Ijesztően törékenynek tűnik amikor az egyetlen szál lámpa fényéből az udvarra lép, a pitvarból hozza elő, mutatja míves munkáit, a 70 centiméteres korsókat. Válogat egy darabig, majd a fehéret választja, úgy áll a fényképezőgép elé. Kábultan távozunk, mint akit beavattak és csak később eszmél a történtekre. A profán „szertartás" része, hogy figyeljük a házakat: mindenütt piros tető, alatta fehér csík és zöld szegély... *- Nem vagyok tanult ember, de sokat olvastam, hogy megtudjam, mit nem tudok. -1. Lajost amatőr helytörténésznek mondhatjuk, de mindenki csak úgy emlegeti, ő az, aki mindent tud a faluról. A Katolikus Agrárlegényegyletnek véletlenül lett tagja a háború idején, ott kezdődött az önművelése, megérezte a tudásszomjat. Az akkori programból kevés őrződött meg, műveltebb falut, krisztusibb embert, életerős népet hirdetett. Ő komolyan hitt ebben. Megírta a Só-vidék monográfiáját, a köröndi kerámia történetét, Budapesten még díjat is nyert vele, 1000 forintot kapott, könyveket kért érte.- Egy pesti ismerősöm mondta egyszer, tudod, itt nagyobb magyarok vannak, mint Magyarországon! Igaz is, amikor néhány éve színielőadások voltak a faluban, jóelőre megvettük a jegyeket, 25 lejt is fizettünk érte. Ritkán ma is jön Vásárhelyről a Vadrózsa együttes, de ez nem olyan, mint régen. Megszűnt az irodalmi, kisplasztikái szakkör is a faluban, lassan magukba zárkóznak az emberek... Nem a falurombolás fenyegeti ma életveszélyesen a magyarságot, a meghirdetett szörnyű program egyszerűen a régi városrészek lebontásában mutatkozik és a községközpontokba csúfkodó emeletes házakban, ahova a helyi értelmiséget, orvost, tanárt, állatorvost költöztetik... Védtelenebbek azzal a mindenkit görnyesztő lelki terrorral szemben, ami alázatos kérésre halkítja hangjukat a boltban, a hivatalban, a munkahelyen, mindenütt. Nem a szűkölkö- dés, hanem annak embernyomorító hatása riasztó ebben a világban, ahol mindenki kiszolgáltatott valami módon, mindenki ellenőriz és mindenkit ellenőriznek. Ezt láttuk Korondon, jól tudva, hogy egy kis közösségben védettebb az ember, mégha magyar is. Amíg ez a kohézió létezik, erős kötődést, védelmet nyújt, de egyre többen kiszakadnak, a menekülést választják. Idegennek ítélkezni nem szabad, az az ottmaradottak joga. Ők megfutamodásról beszélnek. Várnak és bíznak. TAKÁCS ZSUZSA KAPFINGER ANDRÁS
