Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-09 / 189. szám
4 Képújság 1988. augusztus 9. Moziban Zsivago doktor Tudom, a hasonlítgatás, különösen a más-más ábrázolási eszközök között mesterségesen létesített teoretikus „átjáróház" torz, elfogult ítélkezéshez vezethet. Még ellentmondásosabb lehet bármiféle, önmagát végérvényesnek tekintő konklúzió a magyar nyelven késedelmesen megjelent Paszternak-regény és az 1965-ben elkészült hasonló késéssel bemutatott Zsivago-film esetében. Nem szólva arról, hogy mind az írásműnek, mind a filmadaptációnak kijelöltetett már többé-kevésbé a helye a klasszikus értékek között. Ám akárhonnan közelítünk, formateremtő, esztétikai értéket is meghatározó kiindulópontnak így is makacsul megmarad az az orosz, szovjet-orosz valóság, amelyből Paszternák is vétetett. És hát ennek a társadalmi valóságnak az ábrázolásában, az ábrázolás társadalmiemberi mélységélességében a regény legalább annyival több a filmnél, mint amennyivel gyorsabb például Lauda, vagy újabban Prost és Senna száguldása egy lekörözött versenyző cammogá- sához képest. Éppen mert ez a cammo- gás is legalább száznegyven kilométeres óránkénti sebességet, azaz Oscar-dljjal elismert, Fr. Young révén kivételes érzékenységgel és találékonysággal fényképezett, nagyszabású filmalkotást jelent. Robert Bolt átirata, David Lean rendezése, híven ahhoz a látásmódhoz és hagyományhoz, amit Tolsztoj remekművének, a Háború és békének az amerikai filmváltozata képviselt - lényegre törő, nagyszerű munka, nem méltatlan a No- bel-dfjas regényhez. Mégis, részben a film műfajára jellemző sérülékenységből következően, újdonságértéke napjainkra már megkopott. Másfelől pedig, ami a valóságfeltárás drasztikusabb, rafináltabban szürrealista vagy élveboncolóan erőteljesebb modern vonulatát illeti, Abuladze, Klimov vagy az „amerikás”, a „vadkeleti” Koncsalovszkij zsenialitása egy mélyebb tüzű, drámai ragyogás ho- mályosítja el az amerikai szuperprodukció gyertyalángot lobogtató, hómezőt csillantó, kösztümös fényeit. Tudniillik nem lehet nem számonkérni azokat a sorsokat, jellemeket, gondolkodást formáló konfliktusokat, összességében a történelemnek azt a marxi vagy bármi értelemben vett csinálását, ami nélkül a forradalom ábrázolása csak látványos kulissza marad. Ami nélkül a szerelem és száműzöttség egyéni, lélek- bolydító kalandja csak egy kaland a sok közül. És kétségtelenül jogos némi hiányérzet, mert valóban úgy érezzük, mintha a társadalmi különbségeket megtestesítő osztályok és eszmék küzdelme, a körülmények korbácsolta szenvedélyek izzása, a Zsivago doktor által képviselt szelíd erő és indulat értelme és társadalmi küldetése másodlagos lenne a filmben. S ezt a kétségtelenül nagyszerű színészi alakítások csak részben egyensúlyozzák. Köztük például Tom Courtenay-é Pas- ká Antyipov szerepében, aki önző szerelmi elvakultságát általa elvakított eszmékre cseréli, emlékezetes Julie Christie Larisszája szlávos, érzéki szőkeségével, vagy a féltestvér Jevgraf Zsivagót formáló A. Guinnes bölcsen fanyar mértékletességének és meghunyászkodó képmutatásnak a megjelenítésével. Annál ellentmondásosabb Omar Sharif, mint Zsivago, a maga szenvtelennek tetsző, az ablak jégvirágain is átködlő mosolyával - a lehetséges, de nem feltétlenül a legszerencsésebb Zsivago-képmások egyikeként. De éppen ilyenkor válik egyértelművé a nagy egyéniségeket jellemző emberi-tehetségbeli többlet: teljesebb, több annál, mint amennyit tucatfilmjei alapján megismerhetünk belőle. BÓKA RÓBERT Hangverseny Sebestyén János és Faragó Laura bátaszéki bemutatkozása Rádió Túlélő interjúk Tárgyilagosság és indulat. Kulcsfogalmak Bölcs István műsorában. Sági Ildikó, Győrffy Miklós, Ocsovay Gábor és „tsai” riporteri munkájában. A riporter, mint örökös beszélgetőpartner, kettős, egymással nemegyszer ellentmondásba kerülő feladatra kényszerítve. Arra, hogy hivatásának megfelelően a háttérben maradjon. Arra, hogy - ugyancsak hivatásának megfelelően - egyszer csak ismét feltegyen egy kérdést, amelytől a közös vagy egymással feleselő mondandó további lendületet kap. Vagy új ízeket, esszenciát. Vagy csak előhúznak - mint Győrffy - a kútmély fekete cilinderből ismét valami meglepetést, valami újdonságot. Mint legutóbb, vasárnap a Gondolat-jel-ben tette. Mondjuk egy utolsó interjút Gobbi Hildától a Bajor Gizi szinészmúzeum ügyében. Ebből megtudjuk, hogy mifelénk egy nagybeteg, de egyébként szelleme teljében lévő idős színésznő se több a Legmagasabb Hivatalnok szemében egy habókos, csak a saját(?l) bolon- dériáját fújó öregasszonynál. Aki ráadásul mellszobrokat lop a Farkasréti temetőből, s nem átallja nagyobb fényerejűre cseréltetni a 40 wattos égőt kedves múzeumában... Mindez még lehetne kuriózum. De ez még nem elég. Interjú következik Gábor Pállal, ugyancsak halála előtt, utolsó filmjének, A menyasszony gyönyörű volt című, most mozikba kerülő magyar-olasz koprodukciónak római díszbemutatója előtt. Gábor Pál formailag pongyolán, de tartalmában talán nem félreérthetöen idézett szavai jelképes erejűvé nőnek: „Mindig a világ nagy kérdéseivel foglalkozunk, de a sajátunkra, a közvetlen környezetünkére - amely éppoly fontos - nincs időnk”. Egy állandó ajzottságban, rohanásban élő rendező mondja ezt, egy keleteurópai, hogy a műsorban a képzeletbeli stafétabotot ugyancsak egy kelet-európainak, az Egyesült Államokban élő cseh Milos Formánnak adja át. Forman arról beszél, hogy ott a magántőke, itt az állam a producer. Mellesleg megtudjuk, miért csak az anyanyelvűnkön írott költészet képes visszhangozni igaz költészetként, s hogy a humornak milyen szerepe lehet, itt a Kárpát-medencében és környékén. Végezetül egy kis aktuális filologizálás is belefér műsorukba, a nagyváradi Nagy Imre által még a húszas évek elejéről ránkhagyományozott sorokkal: „Eredj, ha tudsz, / Ha emlékezésed nem ácsol új keresztet”. Szomorúan aktuális.- br Nemes hagyományai élnek Tolnában a drága (nemegyszer Angster márkájú) orgonák felélesztésének, amiként ezt a bátaszéki példa is tanúsítja. Igaz, ezeknek a törekvéseknek a közelebbi - távolabbi múlban, országszerte sikerült bizonyos erőknek gáncsot vetni, s többek közt ez is eredményezte, hogy e bonyolult és nagy anyag-, valamint élőmunka-mennyiséget hordozó instrumentumok egyik-másika végzetesen leromlott. Reméljük, hogy végérvényesen túl vagyunk ezen. Hasonló dologra, a hangszer nem teljesen kielégítő voltára hivatkozva alakította át műsorát Sebestyén János július 31-én, de mi - tisztesség ne essék - annak örültünk, hogy Bátaszéken szól az orgona, élőben elhangzanak a világ zeneirodalmának míves alkotásai. No és valljuk meg, tán mégsem olyan kivetniva- lóan... (Bízunk abban, hogy a tulajdonos egyház és a megfelelő kulturális, állami intézmények mihamarabb megtalálják a mindannyiunk javát szolgáló közös megoldást.) Bach: Két prelúdium és fúgájával indította az orgonaművész a műsort. Sebestyén Jánost szükségtelen bemutatnunk, hisz az egykori Hammerschlag-tanltvány- nyal gyakorta találkozik ország-világ a magyar rádió hullám hosszán, a tv képernyőjén, de ami ennél is fontosabb, a hazai, s nemzetközi koncertéletben. Tolna megyéhez az utóbbi időben egyéb örvendetes kapcsolatok is fűzik: fellépésein, közreműködésein kívül az idén például csembalokurzust tart fiatal előadó- művészeknek, zenetanároknak a szek- szári Művészetek Házában. Albinoni: Adagio-ját sokan kedvelik azok közül is, akik nem merülnek rendszeresen és túlontúl mélyre a nehezebb fajsúlyú zene élvezetében: külön élmény volt Sebestyén szabad fantáziálása, ami által a mű arculatának olyan lehetőségeit is megismerhettük, ami a szemünk láttára, fülünk hallatára születik. Valószínűleg számosán jöttek Faragó Laura kedvéért. Tán nem túlzás, ha közöttük külföldieket - elsősorban németeket - is említünk. Az énekesnő közönséghódítása a 70-es évek elején esett országos versenygyőzelemmel, azóta pályaíve egyenletesen emelkedik. A jelenben bizonyos váltásnak is tanúi lehetünk: érdeklődése mindinkább fordul az oratori- kus jellegű alkotások, az ária felé. Üdítő atmoszférája volt a Händel: Pünkösdi kantáta-részletnek, majd az ária a Messiás c. oratóriumból megfelelően szeriózus ellenpontja. Egyenrangúan, de mintegy „első az egyenlők között” módján tetszett Mozart: Exultate jubilate-ja, illetve az A ve Maria. Major: Esti harangszó-ja és C. Franck: Panis Angelicus-a után jóértelmű csemegét is hozott a műsorváltozás: Bartók Mikrokozmoszából két darabot és az Este a székelyeknél c. művét. Mástól sem igen hallottuk ezeket orgonán játszani, ám Sebestyéntől korábban akár csem- ballón is. így igazi különlegességek az előadóművészet világában. A műsort két Farkas-mű, Stabat Mater és Ave Maria, majd Fauré: Álom után c. müve zárta. Azt kicsit sajnáljuk, hogy a közönség tetszését nem nyílváníthatta hallhatóan is ki - ez a jelenlegi gyakorlatban helyenként és alkalmanként változó. D.T. Tokos Zoltán és Sztankovits Béla gitárestje Abban mindannyian egyetérthetünk: valójában Tokos Zoltán önálló estjéről volt szó, amelyen közreműködött kisegítő, ám a szó legnemesebb értelmében vett társ-partnerként Sztankovits Béla. S hogy a meghívón Tokos így megosztotta a szerepkört - egyenrangú fellépőknek tüntetvén fel magukat -, szép vonás, tartalma szerénységre vall. Mert azt ugye nem kell bizonygatni, hogy e fiatal művész, Tokos, saját generációjának máris egyik vezéralakja; nem szeretnénk senkit sem érzékenységében sérteni, csak a játék és az egyszerűbb érthetés Írjuk így: vélhetően ö az új Szendrey-Karper László?... Ámde a műsorismertetői szerepkörről sürgősen le kell mondania, át kell adnia másnak - netán megtanulni tagoltan, érthetően előadni és artikulálni. Az estnek ezt a részét bizony „hallhatatlannak” kell minősítenünk, akár néhány sor távolából is!... Másfelől rendben minden. Sőt. Gyanítom, hogy É. Sainz De La Maza, Leo Brouwer, Alberto Ginastera és Enrique Granados neve először hangzott el a Művészetek Háza falai között. Ezek az időbelileg közeli nevek távoli területekről érkeztek hozzánk, zeneszerzői világuk is ennek megfelelően más. Legközelebbinek még Granados: Spanyol táncait éreztük, különleges volt már a elme is De La Maza, illetve Brouwer darabjának: Platero y Yo, majd El Decameron Negro. Tokos szólódarabjait, a Platero y Yo elmet viselő szvitet, az El Decameron Negro-t és a Ginastrea : Sonata-t mindvégig fejből játszotta: mondhatjuk, már ez is hatalmas teljesítmény volt. Virtuóz és hallatlanul biztos hangszerkezelése, az instrumentumából előcsalogatott különböző, de mindvégig meleg tónusok, színek igazi elismerésünket váltották ki, igazi műélvezetet adtak. Arról már nem (csak) ő, Tokos tehet, hogy mintegy háromnegyed órányi szólógitár-muzsika magában hordja a a monotónia veszélyét -, legalábbis az átlag koncertlátogató számára. Néhány virágének, vagy más ehhez hasonló oldás javára vált volna az estnek. E megállapításon nem volna szabad megsértődni: meggyőződésünk, hogy e tekintetben teljesen másként „működik" a zongora, ellentétben a gitárral, no és többek közt a fuvolával is. Emelkedett fényét adták az estnek aduók, párosok; Bartók: 6 román népi tánca és Granados: 5 spanyol tánca. A Bartók-átiratok Tokos keze munkáját dicsérik, páratlanul jól sikerültek; a partnerszerep viszont Sztankovits érdeme: ideális társnak bizonyult. DOBAI TAMÁS Tévénapló Tanulság Késő éjjel - ugyan ki nézi? - riportműsor a szentmártonkátai Kossuth Tsz-ről, amely csaknem tízezer holdon gazdálkodik, a válságos esztendők után indult el a felemelkedés útján, s ma már csak jót mondanak róla tagok és kívülállók. A cím nem szerencsés, nyelvileg sem világos, hogy mit jelent a „Kikapaszkodás”, mert a kapaszkodás, igekötő nélkül, állapotot jelent, amikor valakinek sikerül megkapaszkodnia valamiben. A film viszont annál érdekesebb, lépésről lépésre mutatja be az óriási gazdaság erőfeszítéseit, mintegy visszapergetve az időt a jelenlegi elégedettségtől a kezdet kilátástalanságáig. Azt is magával ragadja, aki nem szakmabeli. Az elnök, munkatársai, a szorgalmas tagok megfontoltan beszélnek, szavukban a biztonságot érezzük, mert mindannyian tudják, hogy mit kell tenniük, értik is a dolgukat. Csak a végén csodálkozunk el: ennyi lenne a titok? Pontosan annyi, hogy a szentmártonkátaiak- nak nincs titkuk, nem rendelkeznek varázsszerrel, egyszerűen értenek ahhoz, amit csinálnak és szorgalmasok. Az elnök arról beszél, hogy megvalósították az önelszámolást, felmérték, hogy kire hol van szükség, s ha úgy adódott, a szőlőmunkás is kitanult egy ipari szakmát, ami azt jelenti, hogy időben felismerték az átképzés szükségességét. Mindebben bizony semmi ördöngösség, pedig manapság nem egy hasonló kérdésről szenvedélyes vita folyik. Még azt is mondta az elnök, hogy a vezetők között nincs széthúzás, ami természetes állapot lenne, de az ellenkezőjére mindenki tud példát. S még ezt is hallottuk, figyelmeztetésként a zárszámadó közgyűlésen: ha a tagság egyszer majd úgy ítéli meg, hogy a vezetőség botlott, vonják meg tőle a bizalmat. Nyílt, egyenes beszéd, nincs is több titka a szentmártonkátaiaknak, a tanulság is egyszerű, csak néha az egyszerű talál követőre legnehezebben. Updike házassági viszontagságai Minden amerikai író azzal az eltökéltséggel ül íróasztala mellé, hogy abból, amit csinál, világsiker lesz. Ehhez persze pontosan fel kell mérni a terepet, tudni kell, az olvasó mire kapja fel a fejét, mi az, ami Tokióban éppúgy érdeklődésre számíthat, mint Timbuktuban. A divatok gyorsan váltják egymást, de amit „általános emberinek” nevezünk, mindenütt érvényes, nem is kell sokat töprengeni rajta. Itt van például a házasság válsága. Modem jelenség, a középkori ember nem ismerte, jóllehet akkor is voltak hűtlen aszszonyok és csapodár férjek. A témát a végtelenségig lehet variálni, igaz, hogy már Goethe is eljátszott vele, mert a Választott rokonok (Die Wahlvenvandschaften) pontosan erről szól: négy szereplője az átlósan meghúzott vonzalmakban hol itt, hol ott szeretne lenni, ami pedig a helyszínt illeti, az ágynak meghatározó jelentősége van. Végeredményben erről szól John Updike története is, amiből Horváth Péter írt forgatókönyvet, s természetesen rendezte is. Updike tapasztalt író, hatásosan szerkeszti jeleneteit, a legsoványabb ötletet is ki tudja használni, mint a „Gyere hozzám feleségül!” című házassági viszontagságban, ahol a goethei vonzások és választások a végsőkig leegyszerűsödnek: A. szereti B. feleségét, B-nek A. feleségével van viszonya. Közben el is lágyulhatunk, mert mindkét házasságban született egy raj gyerek, akik némi érdeklődéssel figyelik szüleik érzelmi csapongásait, de a viharfelhők végül is elosztanak. Azt ugyan nem tudni, hogy az erkölcs győz-e vagy a józan belátás, de a sok hűhó után mindenki visszatér a luxuskörnyezetben elhelyezett hitvesi ágyba. Ennyi és nem több. Updike jó író, az eredeti történet, amit a nézők többségével együtt nem ismerek, nyilván fordulatosabb, feszültebb, mert ebben a hazai adaptációban kicsit halványra sikeredett minden, Updike olvasmányos író, a szó jó értelmében, itt azonban meglehetős közönnyel nézzük, amint hősei ide- oda szaladnak, s az is hidegen hagy, hogy végül ki kivel, miért és hol. Ezen a hatásos és nyilván drága környezet sem segít, a színészek igyekezete is mindig a pillanatnyi helyzetnek szól, azon túl nem tud mutatni, pedig a művészet mindig itt kezdődik. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy „kellemes esti szórakozás” volt, amit a műsorújság ígért. Inkább csak kitöltötte a műsoridőt, de sokkal érdekesebb volt az előtte vetített riport a Vésztő melletti Mágorpusztáról vagy az utána következett francia portréfilm a kiváló Claude Levi-Straussról, akinek magyarul is olvasható Szomorú trópusok című könyve, tanulságos és izgalmas olvasmány. Bizonyos Lamberthier úr Azt mondják, minden harmadik francia tud, vagy tudna írni egy közepes regényt, vagy legalábbis egy novellát. Nem az eredendő tehetség okán, hanem azért, mert oly erősen él a gazdag irodalmi hagyomány, hogy mindenkit potenciális íróvá képes tenni. Nem tudom, mennyi ebből az igazság, de az bizonyos, hogy az alkalmi emlékiratírók is, mint Saint-Simon vagy De Gaulle, de még a szenvedélyes levelezők is, mint Sévigné asszony, tökéletes stiliszták. A múlt század második felének francia szi nházi szerzői is ebből a hagyományból éltek, megteremtették a polgári színházat, a szalondrámát, s a sikeres szerzők, mint Seribe, Sardou, Dumas fils ma is játszható, Feydeau-nak pedig az elmúlt évtizedekben valóságos reneszánszát éltük meg. Louis Verneuil a leszálló ágat jelenti a mc is tisztes névsorban, s bármennyire is úgy érezzük, hogy álproblémát feszeget a Lamberthier úr című darabban, az is kétségtelen, hogy mindent tud, amit egy színpadi szerzőnek kell, két szereplőjét mesterien mozgatja, a sovány történet minden lehetséges fordulatát kihasználja. Mit sem törődik azzal, hogy az irodalom perifériáján jár, a titokzatos Lamberthier urat meg is gyilkoltatja, mert csak az a fontos, hogy a néző figyelme ne lankadjon, s akkor is vegyen részt a játékban, ha Maurice és Germaine sorsa nem érdekli. Ha jól tudom, annak idején a Belvárosi Színházban játszották, s most Husz- ti Péter csinált belőle kellemes hét végi szórakozást. Ügyes darab, Piros Ildikó és Lukács Sándor jól is játssza, mi legföljebb azon csodálkozhatunk, hogy egy héten két külföldi szerző is a képernyőre került, hazai átdolgozásban. Ennyire szegény lenne a honi drámatermés? CS. L. Könyv Paülo Lengyel szekszárdi eszp^|Btáró| Kezdetben volt a volapük, amit egy Schleyer nevű német pap talált ki, hogy földünk bábeli nyelvzavarában megkönnyítse az érintkezést. Bár Európa számos országában alakultak volapük-körök, a nyelv nem terjedt el, azt mondják, szerkezete bonyolult, amit ma már nehéz ellenőrizni, mert csupán emléke maradt fenn. Sokkal több siker kísérte a lengyel Za- menhof nyelvalkotását, aki a máig eleven eszperantót találta ki, s az elmúlt körülbelül száz esztendő során valóban világnyelv lett belőle, abban az értelemben mindenképp, hogy világszerte vannak lelkes hívei, terjesztői. Eleven irodalma is van, mondják a hozzáértők, a nemzeti nyelvekből számos remekművet ültettek át eszperantóba, mert ma már annyira árnyalt, kifejező nyelv, hogy bármit le lehet fordítani. Az eszperantónak történelme is van, s mint lelkes híve és terjesztője, Szilagyi Mihály kiderítette, Szekszárdot megkülönböztetett hely illeti meg a nyelv történetében. Itt jelent meg ugyanis 1900 és 1904 között a Lingvo Interna- cia, az eszperantómozgalom fontos orgánuma. Kiadója, szerkesztője, nyomdásza Lengyel Pál volt, akiről most dr. Szilágyi Mihály irt hasznos és érdekes könyvet. Végigkíséri pályáját, szekszárdi, majd párizsi esztendeit, lapalapításait, fáradozásait az eszperantó elterjesztéséért, irodalmi munkásságáról sem feledkezve meg. Ez nem jelentős, a műveiből közölt szemelvények, idézetek is ezt mutatják. Fontosabb is ennél Lengyel Pál jellegzetes sorsa, az a szerep, amit a népek közeledése érdekében vállalt. Szilágyi Mihály érdekesen és érzékletesen ábrázolja hősét és a kort, amelyben élt, s számos adattal gazdagítja szekszárdi ismereteinket. Lengyel Ujfalussy Lajos nyomdájában tanulta a szakmát, majd maga is tulajdonos lett, saját könyvének is kiadója, mely Pipafüst elmen 600 adomát tartalmazott. Szilágyi Mihály részletesen ir Lengyel svéd kapcsolatairól, s érdekes adatokat tudunk meg lapja mellékletéről, a kifejezetten irodalmi szándékú Literatura Álma- nako de Lingvo Internacia-ról, s az 1904-es szekszárdi nyomdászsztrájkról, ami véget vetett Lengyel működésének is, aki életének következő tíz esztendejét ezután Párizsban töltötte. Hasznos és szép könyv dr. Szilágyi Mihály munkája, amit elegáns kiállításban közösen adott ki a Magyar Eszperantó Szövetség megyei bizottsága és a Szekszárdi Nyomda, külön érdekessége, hogy kétnyelvű, a magyar szöveget az eszperantó követi, igyekezve kedvet csinálni azoknak, akik ismerkedni akarnak a nyelvvel. Cs. L. Tonyával a tavaszra ébredő Varikinóban
